A főnökön, Bende nagyon kedves ember. Néha hozzám cammog, és megkérdi, gyűlölöm-e. Előzményektől függően igenlő és nemleges választ is elfogad. A kérdés számít csak, az interakció, hogy elkezdje a beszélgetést, aminek a végén úgyis azzal zár: „egy szánalmas pozőr vagy Zirig."
Lehet, amennyiben feltételként azt szabjuk, hogy az ember szereti filléres, de szép tárgyakat, az izgalmas, de kicsit fölösleges vackokat vagy a régi, koszlott motorokat. Ha ez pozőrség, vállalom. Ha egy egyedi bukósisak megfestegetése pozőrség, vállalom. Ha fillérekből a barátokkal összelegózni egy custom patkányt pozőrség, akkor legyen, vállalom. Egy kérdésem van csak: ha én magamutogató kismajom vagyok, akkor hova soroljuk a sok twittelgető, tumblr-en pózoló, belterjes iszapban dagonyázó hipstereket?
Gyanítom, már nagyapám idejében is azt vágták a selyemsállal száguldozó úri ficsúrok szemébe, hogy csak a nők meg a tetszelgés végett csinálják. Gondolom ugyanez megy minden évtizedben, újabb és újabb generációk sziszegik foguk között megvetően: divatmotorosok, átkozott divatmotorosok. Igazából, aki nem megélhetési célzattal csinálja, ebbe a kellemetlen gyűjtőládába tartozik, de nem csak területe, hanem mélysége is van a megsavanyodott doboznak. Az alja mélyen van, és odajutni nagyon drága: döbbenetes, hogy mit rá lehet sózni egyesekre.
Vannak divatos nevek, ilyen Steve McQueené is. Az elhunyt színészből egy hőst gyurmáztak a marketingesek. Igaz, hogy egész életét kellemes szabadossággal tengte le, de az a népmesei alak, akinek képét a termékekre rávetítve próbálnak ezt-azt eladni, sosem létezett.
A ruhagyártók szerencséje, hogy a jóember szeretett és tudott motorozni. Áldhatják nevét, hogy tagja volt az amerikai International Six Days Trial 1964-es csapatának – különben hogy a pokolba tudnák ma eladni egy, a harmincas évek biztonsági színvonalán megtervezett, viaszosvászonból varrt közepesen bumfordi szabású kabátot?
Tudják, nem ezzel van a baj: akinek pénze van, költse el arra, amire akarja. Az igazán szánalmas a szerencsétlen, szánalmas pozőrködésből szakad. Istenem, ha Bende ezt látná, engem szentté avatna: a Barbour MacGrain Waxed Jacket nem attól durva, hogy 499,95 angol font, vagyis 175 ezer forint – amitől az agy elfüstöl, a kamu kosz. A felületre rányomtatták az eredetinek tűnő sárfoltokat: mindig nézzünk ki úgy, mintha éppen a Matterhornról jönnénk lefele. Pacák nélkül 250 fonttal olcsóbb – aki van olyan hülye, hogy ilyenre vágyjon, megérdemli a durva felárat.
Vagy a másik. Mindenki látott már szerelő kezeslábast. A melósok beleugranak, bütykölgetnek, combjukba törli olajos kezüket, aztán ha eljön a fájront ideje, szépen átöltöznek, és fekete csíkos körömmel hazaszállingóznak.
Praktikus viselet például füvet nyírni, nekem is van. Akkor vettem, amikor a hazai veterános pozőrködés jeles rendezvényére indultam fotózni – kellett valami archaikus gönc, amiben nem lógok ki a tömegből, ez volt a rendezők kívánsága, így vettem egyet. Szitanyomós Tamás felnyomott a hátára egy Jawa logót, így 5000 forint költséggel lett egy rendezvény-kompatibilis ruhám.
3-5-8-10 ezer forintért kitűnő, erős és kényelmes ovarálokat kínál minden munkavédelmi bolt. Praktikussága ezeknek a műhely kapujáig terjed: munkába nem jók, motorozni nem valók, az állatkertben is hülyén mutat benne az ember, ha nem ott dolgozik az elefántok között.
Ennek ellenére a magamutogató körökben a kezeslábas észrevétlenül lett divatos ruhadarab. Naná, 1950-ben ilyenben nyomták a szerelők szabadidejükben az amerikai reptereken, majd meló után hatalmasakat gyorsultak a csótány hotrodjaikkal és leélt V2-es bobbereikkel. Romantikus igaz? Manapság senki sem hordja, igaz? Mindenki megnéz majd benne? Igaz! – naná, hogy a motoron önmagukat fotózó hipstereknek kell ilyen.
Ha igény van, termék is van. Megveszik a filléres farmervásznat, latino varrónőket fogadnak és pár trükkös zsebbel és steppeléssel nulla költségből megvarrnak egy kezeslábast. Szó sem róla, jól néz ki, de munkára nem való. Csak mutogatni, pozőrködni, kelletni saját különbözőségünket. De nem ez a durva, hanem a 100 ezer forintos ár.
Guld Peti barátom mondta röhögve, hogy az önmagát megkerülhetetlen ikonná menedzselő Paul d'Orleans is biztos ebben fogja magát fotóztatni napokon belül. Igaza lett: a veteránmotoros blogger máris ott támaszkodik cimbijei által gyártatott, divattervezett, praktikus hófehér szerelőrucijában: pont mint az egymás részvényeire alkudó, azok értékét felverő brókerek. Az a piac is összedőlt, de itt is úgy tűnik, hogy a sok önjelölt divatcsászár igazából meztelen.