Néhány héttel ezelőtt, mikor Szabó II. László sachsenringi hősies tolásáról írtam, bele sem gondoltam egy fontos ténybe. A mester most ünnepli hetvenötödik születésnapját. Hála az égnek másnak eszébe jutott: tegnap a Budapest Sportaréna mellett található SportAgora kiállítási teremben megnyílt az őt köszöntő fotókiállítás.

Hazánk egyik legsikeresebb versenyzője 1934-ben született Polgárdon. Motorszerelői tapasztalata segítette hozzá, hogy bekerülhessen az MHSZ Központi Motoros Klubjának műhelyébe. Korai futamait nyolcadliteres Csepelen és Danuvián teljesítette – első komoly versenymotorja egy MZ 125 RE volt, amelyre 1958-ban ülhetett föl. Ezzel 1961-ben megszerezte a magyar motorsport első GP pontjait: negyedik helyezést ért el egy világbajnoki futamon.

A szászországi gyár szerződtette volna Szabót – a magyar sportvezetés hiúsította meg az ígéretes lehetőséget. Az inkompetens és rosszakaratú hazai szakemberek és szocialista sportszervezetek végig akadályozták: a Honda 1970-es gyári csapatba való szerződését el kellett utasítania, kis híján a versenyzéstől is eltiltották.

1971-től 250-es és 350-es Yamahán folytatta pályafutását – a sikeres karrier 1973-ban szakadt meg, amikor a francia nagydíjról hazafelé tartva szerelőjével, Spáth Tiborral balesetet szenvedtek. Gyógyulása sokáig tartott, de sikerült: 75. születésnapján vitálisan fogadta a gratulációkat és együtt mosolygott a képek készítőjével.

A huszonkétszeres magyar bajnokot a Balogh Rudolf-díjas Schwanner Endre fotózta 1957 és 1972 között – az összes kép hazai versenyeken készült. Aki teheti, áldozzon az életéből negyed órácskát; ezek a képek még sosem voltak így együtt láthatóak. November 25-ig tart nyitva a kiállítás. Aki nem tudja meglátogatni a tárlatot, lessen be galériánkba és merüljön el a múltban.

Nem az idei, hanem még a tavalyi imolai börzén MV Agusta-tulajdonos lettem. Ez, mint mindannyian tudjuk, Agostini óta a legmagasabb szintje a motortulajdonlásnak. Szétvetett a büszkeség, ezért még azon a börzén gyorsan vettem is magamnak egy agustás pólót és egy agustás kitűzőt. Utóbbit még nem volt pofám semmire feltenni, előbbit már használom, kopik is, köszöni szépen.

Hatéves lehettem, vagy csak öt talán? Ültem a sámlin, ami már akkor is majd’ hetvenéves volt: bognár dédapám faragta az akkor hároméves nagyanyámnak. A generációkon át öröklődő sámó – ahogy mama mondta – szélei már lekerekedtek a gyerekseggektől, lapjába tucatnyi apró szeget vertek komisz kölyökkezek.

Ültem a ház előtt, jobbra tőlem a málnabokrok, balra a Káptalan utca aszfaltja. Nagyapámat vártam, hogy hazajöjjön a Jawával; motorhangja már akkor beégett membrana basilarisomba. Az ismerős pöfögés helyett egy magasabb, hangosabban purrogó sivítást hallottam: ismeretlen gép jött felém.

Maszatos szájjal ugrottam föl, látni akartam az újdonságot. A színes ruhába öltözött férfi furcsa volt szememben: nagyapám barna kabátban motorozott, ezen meg kék-sárga valami volt. Integettem, hisz az kötelező, ő visszaintett, mert úgy illik.

Annyira más volt a motor is: rossz helyre szerelték a sárhányót, a kipufogó sem ott, ahol megszoktam az 58-as Jawán. A tank nem kerek volt, hanem szembetűnően szögletes. Széles kormányt markolt a férfi, nem láttam lámpát, helyette rajtszám volt a gép orrán. A sárga ellipszisre születésnapom dátumát írták: a 23-as számpárt már akkor is ismertem.

A kékes füst is más szagú volt, mint nagyapám gépének zsírszaga – bűvös élményként éltem meg. Rohantam volna be, hogy elmeséljem, ekkor láttam meg, hogy apám is ott áll. „Ez egy terepmotor volt fiam, egy Csezet.” Az élmény hatására örökre megjegyeztem a nevet.

Amikor papa hazaért, neki is meséltem, mit láttam. Levette a piros bukót, majd kopasz fejére húzta foltos kék micisapkáját. Hagyta, hogy csapongva végigmondjam, majd megszólalt: „Láttam és is. A parton jött ki a sziklásnál.” Évekig húzott a vágy az izsai vízhez, hogy egyszer talán újra látom a terepest – sosem jött el többé.

Mikor kilenc- vagy tízéves korom környékén elkezdtem könyörögni a motoros újságokért, mindig arra vágytam, hogy legyen benne egy krossz Csezet. Még a nevet sem láttam soha. Évek teltek el, mire rájöttem, hogy nem is így írják. A név: ČZ, vagyis Česká Zbrojovka – Cseh Fegyvergyár.

Innentől már könnyű volt: mindent felkutattam a 380-as modellről: a szögletes tartály miatt gondolom, hogy azt láthattam a dunamenti faluban. Nem tagadom, imádom a cseh motorokat. Országúton ugyan a Jawa a szerelem, de a rücskös gumi nekem egyet jelent a ČZ-tel.

Nagyon megörültem, amikor múlt héten véletlen guglizással rábukkantam a cseh Šechtl & Voseček fényképészstúdió oldalára. Ők ott voltak, ahol én nem lehettem: a hatvanas években végigfotózták a ČZ strakonicei gyárát és a közeli krosszpályán a terepmotort is. Izgalmas akcióképeken örökítették meg a versenyeket – digitalizált archívumuk páratlan.

Akit egy cseppet is érdekel az 1919-ben alapított, 1997-ben a Cagiva kezei között felszámolt motorgyár története, kattintson: galériánkban minden ott van. Furcsa frizurájú titkárnők, pipázó öntödei munkások, gondosan tervező mérnökök ugyanúgy megmaradtak a középformátumú negatívumokon, mint versenyzők, hozzám hasonlóan bámuló gyerekek vagy az utcán korzózó cseh szépasszonyok.

Emlékek, olajszag, szerelem.

Csikós egész ősszel rajtam élcelődik. Amint szóba kerülnek a veteránok vagy eszébe jut egy rozsdás csavarkulcs, rögtön engem vesz elő. Mert én nem vettem semmit Imolában. Mert csak a szám nagy. Mert nem mutatok példát az olvasóknak rozsdás vasak vásárlásával.

Hisz én csak négy csempét vettem. Elutaztam velük Imolába, ott trappoltam a legendás versenypályán és mégsem csábultam el – szerinte az én pöcsöm puha, és poshadt víz tolul belé vér helyett.

Van most nekem játékszerem: kísértetházban vettem romlakást. Dunára néző ablaktáblákra költök, veterángyűjteményem alapozása helyett a hálószoba padlójába ölöm a pénzt. Senki ne higgye, hogy nekem nem fájt; forró tűként szúrt szemembe minden ezeréves rom látványa.

Otthon megbeszéltük, hogyha idén veszek valamit, akkor azt a lakáshoz választom. Persze kereshettem volna egy HRD Vincentet a nappaliba, de a költségvetés nem engedte meg: én nagyon boldog lettem ettől a négy csempétől is.

’76 -’79-es versenyek emlékei ezek, az Imola melletti Santernoceramica gyártotta őket – tizenhét euró volt a négy darab. Hja, ennyiért egy négyzetmétert adnak a pesti áruházak, de láttak már a vaumakszban motoros mintát? Na ugye. A konyhába kerülnek majd, addig egy Motorrad Classicba hajtva várják, hogy elérkezzen az idejük: hamarosan indul a csempézés.

Ugye említettem már, hogy az Erzberg Rodeo a világ talán legnehezebb és legőrültebb motorversenye? Ha nem, akkor ezek a képek biztosan alátámasztják állításomat. A merevlemezt takarítva bukkantam rá az életet élvező és mulatni tudó versenyző képeire – nincs szívem kitörölni, ezt látni kell másnak is.

A szombat esti mulatságon készültek a fotók, akkor már nyilvánosak voltak a részeredmények, mindenki tudta, bejutott-e a döntőbe, vagy sem. Aki nem, az inni kezdett, társaival és a szurkolókkal együtt döntötte magába a Zehn kleine Jägermeistert. Vagy huszat.

A hegyek között visszhangzottak a kurjantások, az árokban részeg helyi muffokkal fetrengtek a kapatos sportolók. Üvöltött a zene – ez a szombat esti láz Erzbegben. Abban a pillanatban, ahogy a kraut technót felváltotta a helyi bányászzenekar, valaki futva indult meg a színpad felé: akármennyire is próbálták társai visszafogni az enduróst, nem hagyta magát.

Egy izzadva kábuló lánytól elvette a műanyag trombitát, majd beült a fúvósok közé. Fújta, fújta; mégsem haragudott rá senki. A bánya tetejére felhúzott sátor nem a filharmónia – a hegyen sok minden megengedett. A karmester néha beintett neki is, a nézők tapsoltak, és őszintén kívánták: legyen a zene mindenkié.