Csikós egész ősszel rajtam élcelődik. Amint szóba kerülnek a veteránok vagy eszébe jut egy rozsdás csavarkulcs, rögtön engem vesz elő. Mert én nem vettem semmit Imolában. Mert csak a szám nagy. Mert nem mutatok példát az olvasóknak rozsdás vasak vásárlásával.

Hisz én csak négy csempét vettem. Elutaztam velük Imolába, ott trappoltam a legendás versenypályán és mégsem csábultam el – szerinte az én pöcsöm puha, és poshadt víz tolul belé vér helyett.

Van most nekem játékszerem: kísértetházban vettem romlakást. Dunára néző ablaktáblákra költök, veterángyűjteményem alapozása helyett a hálószoba padlójába ölöm a pénzt. Senki ne higgye, hogy nekem nem fájt; forró tűként szúrt szemembe minden ezeréves rom látványa.

Otthon megbeszéltük, hogyha idén veszek valamit, akkor azt a lakáshoz választom. Persze kereshettem volna egy HRD Vincentet a nappaliba, de a költségvetés nem engedte meg: én nagyon boldog lettem ettől a négy csempétől is.

’76 -’79-es versenyek emlékei ezek, az Imola melletti Santernoceramica gyártotta őket – tizenhét euró volt a négy darab. Hja, ennyiért egy négyzetmétert adnak a pesti áruházak, de láttak már a vaumakszban motoros mintát? Na ugye. A konyhába kerülnek majd, addig egy Motorrad Classicba hajtva várják, hogy elérkezzen az idejük: hamarosan indul a csempézés.