Sok helyen leütődött a festék, lassan megérdemelne egy új, matt fényezést

Bokámig ért a tyúkhúr, kezemben balta volt. A megzavart szúnyogok nem késlekedtek, csípéseikkel is sürgettek, hogy mihamarabb túl legyek az egész bontáson. Hiába állt megroggyanva a majd' száz éves kolbászfüstölő, hiába csapdostam módszeresen, nem akart összedőlni.   

Az ajtó leszakadt, a megmattult réztábla nem nézett többé a kerti budi felé. Dosztál és Beck, Komárom - a felirat tükörképe belenyomódott az évtizednyi kacsaszartól humuszos talajba. Kifeszítettem a fém bélést, egyenként ütöttem le a keményfa deszkákat róla. Másfél óra munkával tűzifává változott a füstölőszekrény, ott hevert előttem a családi múlt olyan fontos eleme: hentes és füstölőmester nagyapám legfontosabb munkaeszköze. Az utolsó előtti emlékem. 

Pár fokkal lejjebb csavartam a kormány rúdját, nekem így kényelmesebb

Morgós, aprócska öreg volt, nem volt türelme játszani velem, a gyermeki gondolatokat nem nagyon értette. Szenteste volt, az ő születésnapja. Leforrázta lelkesedésemet, amikor a frissen kapott Kolibri zsebkönyvemben megmutatott Lamborghini Countach-ra rövid studírozás után rávágta: „ez egy istenverte kuglófsütő.” Fekete gombszemével nézett rám, nem értette, hogy miért csurognak könnyeim. Micisapkáját hátratolta kopasz fején, és tanácstalanul bámult csípőre tett kézzel álló nagyanyámra.  

Kínosan rövidre vágott körme dobolását nem felejtettem el. Mindig ezeket kocogtatta az asztalhoz, ha gondolkodott. Kocc-kocc, majd nyakon fogott és kivitt a garázsba. A tetőgerendákon levendula lógott, illata keveredett a szétszedett pálinkafőző felől szivárgó édes cefreszaggal. Az általam annyira imádott aroma nem lett volna teljes a fal mellett álló öreg motorból áradó olaj és benzinszag nélkül. 

Talán az utolsó igazán modern keleti motor a 250/353: nyugaton is sikeres volt néhány évig

Felemelt, rárakott az ülésre és vigasztalásul annyit mondott: „nekem ez már nem kell. Mostantól te vigyázz rá, neked adom.” Abban a pillanatban a Countach tényleg egy istenverte kuglófsütővé, a jövőm pedig füstszagú dübörgéssé változott - nyolcéves voltam, motoros. 

Miután merengve szétvertem a kert végében álló füstölőt, a baltát beleállítottam a kiszáradt birsalmafa tönkjébe. Nagyanyám összepakolva várt: inkább hátra sem nézett, nem így akart emlékezni arra, ahol életét leélte. Anyám sem szólt hozzá, tudta, hogy bármit tesz is, ezt nem tudja pótolni. Egyvalami mégis várta a múltból lánya házában: a garázsban már évek óta ott állt az 1958-as Jawa 250/353. 

Görbén áll a lábán, pedig nem laza a központi állvány

Az enyém máig, bár már nem olyan, ahogy Kurucz József 1959. január 16-án Révkomáromban 8800 csehszlovák koronáért megvette. Kék volt és szürke, exportváltozat. Magyarországra ez a széria és színkombináció egyáltalán nem került be: a francia, holland és skandináv piac kiváltsága volt. 

Nagyapám utálta a hivalkodást. Tudom, hogy 500-as OHC Jawára vágyott, de túlzásnak érezte. Neki elég volt a feleakkora blokk, feleannyi ütemmel. Ezt sem használta sokat. Kéthetente tíz kilométer, csak erre kellett. Alacsony volt, mint a talaj menti fagyok - így csúfolták komái is. Neki ez a motor is nehéz volt, egyszer sérvet kapott, mikor egy sáros kanyarban elcsúszott, majd megpróbálta felállítani. Ezután cserélte le a gyári halfarkas kipufogókat szivardobra, igaz, a hangtompító furulyáit már akkor sem tette beléjük. 

Régi stílusú műszer, a tipográfiai elemek a negyvenes éveket idézik

Kilenc éves voltam, mikor meghalt; nem taníthatott meg motorozni. Megtette helyette a sok lakótelepi cimbora, akik nevettek motoromon, amit ki sem toltam a garázsból tizenhat éves koromig. Kipróbáltam, majd apámmal darabokra szedtük. A léghűtéses blokkhoz nem nyúltunk - az előtte és azóta sem volt megbontva. 7824 kilométer volt benne, mikor megkaptam, 9783-nál szakadt el a bovden - azóta jó, ha ötezret motoroztam vele. 

Szétszedtük, és nem raktuk össze. Azt hiszem, apám nem akarta, hogy jogsi nélkül hajtókáljak vele a kertvárosban. Bölcs volt és előrelátó; biztos, hogy összetörtem volna magamat és a gépet is. Igaz, így is volt árokban: húsz éves koromban Bősön egy éles kanyarban az esküvői menet kiirtása helyett a fűbe hajtottam.  

A keskeny kormányt a későbbi Jawákon már lecserélték, pedig ezzel szép igazán

Töce barátom csavarozta össze, szakértelme nélkül még ma is széttöredezett vezetékkel várná ládákban a feltámadást. Anyám ezt szerette volna: sosem bocsátotta meg nagyapámnak, hogy egy mondattal motorossá tett. Nagyanyám sosem szólt, akkor sem. Szerette, ha ráültem, talán az ő Jóskáját látta bennem. Tudta, hogy ha magamra nem is, de a Jawára vigyázok. 

Nem tudom felidézni a pillanatot,amikor apámmal úgy döntöttünk, hogy legyen fekete. A nagyon ritka eredeti festést tekintve mindenképpen hiba volt, de nem bánom. Igaz, ma már matt szürkére fújatnám, de a több mint tizenhárom éve kopó fekete is kezd szeretnivalóan rosszul kinézni. 

Szeretteim: Dórimóri, Potyer Dönci és Vérfagyasztó Tádé, a motorom

A főiskolás évek alatt esélyem sem volt más, nagyobb és modernebb motorra. Az, hogy eladjam, igazán komolyan sosem merült fel bennem - féltem, hogy a tárgyak nélkül elmállik bennem az emlékezet. Mikor néha-néha hazajutottam, a hátizsák ledobása után a garázsba siettem: muszáj volt berúgni a motort. 

Az indításnak szertartása van. A légszűrő olajfonatos rácsa mögött bezárni a rozettát, megnyitni a benzincsapot és megszívatni a karburátort. Azonnali gyújtás helyett alaposan, holtpontig járatva meg kell pumpálni a hengert. Csak utána lehet a tankba épített panelben elcsavarni kulcsot, hogy kezdődjék a rugdosás. 

A blokkját az ezt megelőző típustól örökölte. Azt úgy hívták, hogy Pérak

Ha elkapta, üres csövein hömpölygő ütemben tört elő a hang. Gyakran nem történt semmi: a régi gyári elektronikát sosem sikerült úgy beállítanom, hogy megbízhatóan induljon. Ezen csak a 2002-ben Csehországban vásárolt Mual gyújtás segített. Azóta nem kell akku és nincs szívás: a keveset futott blokk és a tökéletes elektronika nem hagy cserben, akár éves pihenés után is azonnal indul. 

Az egyetlen dolog, ami folyamatosan megszívatott, a benzintartály volt. Mióta az üzemanyagokhoz rákkeltő és környezetszennyező hatása miatt nem adagolnak oktánszámnövelő metil-tercier-butilétert (MTBE), a tankban és a karburátor úszóházában - a levegővel érintkező helyeken - rozsdásodás és üledékképződés indul be. A pótlásként hozzálögybölt ETBE (etil-tercier-butil-éter) kicseszés a régi gépek tulajdonosaival: évente kellett csavarokkal és szoknyás söréttel újra és újra kitisztítani a Jawa tankját. 

Tavaly megelégeltem a szívást, néhány ezer forintért beruháztam egy felújítókészletbe. A dobozban zsírtalanító, rozsdamaró és védőfesték volt. Egy hétvégét rááldozva megdolgoztam a belső falat - csak a tartály közepébe süllyesztett kulcsszekrény-ampermérő belső oszlopa volt nehezen megtisztítható a recés rozsdaköpenytől. 

A tankba integrálták a gyújtáskulcsot és az ampermérőt - a későbbi típuson a kulcs a lámpaházba költözött

Tritonos Gyuri barátom szerint dilettáns vagyok, ezeket a vegyianyagokat és az epoxigyantás festéket  sokkal olcsóbban megvehettem volna külön-külön. Mindegy, az eredmény tökéletes lett; miután a szétterített benzincsapból kivakartam a szarszínű masszát, akadálymentessé vált az átfolyás.

Bevallom, nem vagyok a steril veteránok rajongója, nem hat meg mesterséges létrehozott gyári állapot. Persze nem vetemedem olyanra, hogy modern versenymotornak vagy pöcshosszabbító choppernek álcázzak egy 1958-as gépet, de az apró, korhű változtatások nem bökik a szemem. 

A fék gyengécske, pedig 16-os kerékkel is tudja a 110-et

A rozsdás felni viszont zavart. Amikor a környéken körülnéztem, hogy ki krómozná újra a két kereket meg a kipufogót, senkit nem találtam. Távolabb is csak egy embert, akinek árajánlata után még a levelét is töröltem - homokfúvás nélkül kétszer annyit dobott be, mint amibe az újonnan kapható indiai utángyártott kerül. Mások elmondásából kiderült, hogy munkájának minősége még az ázsiai vékony falú borzalmat is alulmúlja. 

Minek akarok én krómot, tettem fel magamnak a kérdést, hisz utálom a csillogást. Innentől olyan könnyen ment minden. A városszéli talicskagyárban homokfújták és pirosra porfestették a kerekeket. Új küllőket rendeltem, amelyek menete már a csomagolásban korrodált volt. Egy mihályfai bácsai vállalta, hogy bioetanolért cserébe befűzi: két liter borba került a munka. Tökéletes lett. 

Ebben a régi lámpában eredetileg fehér üveg volt, ami szabályellenes - a piros filctoll jó barát

A Csehországból rendelt Mitas gumikból sajnos nincsen fehér falú, sőt semmilyen más cég termékei között sem leltem olyat 3,25"x16"-os méretben. Nem volt más sansz, maszkolószalaggal körberagasztottam a gumikat és fehér akrilfestékkel lefújtam. Két év alatt picit megsárgult és megrepedezett - a lényeg, hogy tart. 

A két könyök szebbé tételére más megoldást választottam: ha már a piros felni miatt bobberes lett a külső, grafitszínű hőálló bandázst képzeltem hozzá. Lemértem, nagyjából kiszámítottam, hogy hány méter kell hozzájuk. Amikor egy vidéki Harley kereskedésben megpróbáltam megvenni, a fiatalember igencsak zavarba jött: fogalma sem volt, hogy hány centi egy hüvelyk - ők nem a metrikus rendszer alapján árazták be. 

Akár kézzel is megfogható - sokat szigetel a hőálló bandázs

Fontos, hogy vizesen tekerjük fel, jól megszorítva; ez a feltétele annak, hogy évekig fennmaradjon. A szürke könyökökhöz nem ment a rozsdás dob sem, úgy döntöttem, hogy lecsiszolom. Hülye ötlet volt. Nagyanyám aggódva kérdezte, hogy mitől köhögök a pincében, anyám cifrán átkozott, hogy mi az a finom por mindenütt: aki teheti, a krómréteget ne csiszolással távolítsa el - a nagyon apró szemcsék a védőmaszkon is áthatoltak, a taknyom napokig szürke volt. 

Munka közben kiderült, hogy az egyik dob régebbi, azon még látszott a kvalitás. A jobb oldali volt a későbbi, akkor már hanyatlani kezdett a csehek gyártási minősége. A fémtiszta csövek matt fekete hőálló festést kaptak - a munka sikerült, azóta sem pattogzott meg sehol sem. 

Szépen sikerült az egyszemélyes nyereg, mégsem kerül fel a motorra

Tavalyelőtt végiggondoltam: úgysem használom utassal, nyugodtan ledobhatom róla a szivacsát vesztett gitárülést. Egy Jawa 500 OHC koszhadt nyergét kettévágva kifaragtunk egy szólót, az alján csinos rugókkal. Mintha a týneci mérnökök az ötvenes években gondoltak volna a lehetőségre, a bioetanol hajtású küllős bácsinál kukázott tekercsrugók tökéletesen rögzíthetők voltak a váz patkórészén talált lyukakhoz. 

Nagyanyám leballagott a garázsba, nézte, mit csinálok. Elmeséltem és bólintott: „nagyapád sem vitt rajta senkit azóta, hogy anyáddal beleborult az árokba. Akkor szerezte azt a nagy karcolást.” - mutatott ujjával a bal oldali kipufogódobra. Ekkor értettem meg, miért retteg anyám attól, hogy én is motorozom, miért tört ki rajta könnyes pánik, amikor először csentem el apám Babettáját tízéves koromban. 

A váltókar vízszintesen benyomva hátrahajtható: egy mozdulattal berúgókarrá változik

Tritonos Gyuritól a sok jó tanács mellett kaptam egy tábla Connolly bőrt. A bögellői kárpitosműhelyben piros cérnával varrták rá a nyeregre - az, hogy a felfogatási fül csavarjainak fejét előtte nem hegesztettük az üléslaphoz, nem az ő hibájuk. Az utolsó őszi motorozás közben a rázkódástól leoldott az anya, megálláskor keljfeljancsiként, a rugón táncolva pattant fel a nyereg. 

Oda kellett hegeszteni, vigyázva arra, hogy a fémlap túloldalán ne égjen meg a szivacs. Gyuribaá az általam filctollal bejelölt helyre autógyári robot precízségével köpette oda. Az én kezem volt a pontatlan, az egymilliméteres csúszás miatt már nem ül be a váznál kiképzett lyukhoz - pokolba, dühömben ekkor mondtam le az egyszemélyes ülésről. 

Nincs szívató - indításkor a légszűrőrozettát kell elcsavarni

Visszakerült a barna, szivacsát vesztett nyereg. Igaz, ebből kapni újat, de a steril és új műbőr huzatával oly szörnyű, hogy nem rendelem meg. Helyette majd ősszel szétszedem ezt, és megy a bögellői kárpitoshoz - úgy döntöttem, hogy a Honda Monkey mintájára kockás lesz a teteje. 

Múlt hétvégén le sem szálltam a nyeregből. Legszívesebben azonnal Pestig jöttem volna, de nem tudom hová tenni - marad odahaza anyámék garázsában. Egyszerre kell vele sokat menni, hogy az élmény kitartson, hiába repedt a bordám, a durrogó és csörgő Jawát nem voltam képes letenni.  

A tükör sem gyári, ez japán biciklire való

Az ürességgel nem tudtam mit kezdeni. Hiába pislogtam a konyha ablaka felé, nem volt ott nagyanyám kékítővel színezett haja, nem húzta félre a függönyt, hogy rám mosolyogjon. Nyolcvanhét évig nézte türelemmel családja hóbortjait, majd egyszer csak királynői méltósággal elindult - utolsó napján még szemembe nézett és óvatosságra intett. 

Ez nem is motor, sokkal inkább egy kapocs a múlttal, garázsban tárolt emlékgenerátor. Nagyapám jut eszembe, ha rázkódva durrogni kezd, nagyanyám, amikor hazatérés után az itthagyott fésűjével kisimítom szakállamból a szelet. Az oldaldobozban hordott rongy az ő virágos köténye volt, ha megfogom, tódul a sok emlék: az izsai ház, a száradó levendula és Kurucz József fekete gombszeme.