A rajongók már elkezdték feladni a MotoGP-be vetett hitüket, amikor jött a magas, vékony Marco. Teli volt élettel, szenvedéllyel és energiával. Jelezte, a versenyzés bizony még él, nemcsak műanyagcirkusz. Az utolsó rocksztár volt a világbajnokságban.

Soha nem felejtem 2008. augusztus 15-ét, azt a pénteki napot. A brünni boxutcában kóvályogtam, és készültem életem első, grandprix-versenyzős interjújára. Mikor óriási mosollyal az arcán megérkezett, úgy éreztem, ezt a fickót születésem óta ismerem, gyerekkori barátok vagyunk.

A világbajnoki cím megszerzése után is megmaradt ugyanannak annak az egyszerű srácnak Corianóból, akit annyira imádott a közönség. Kedvenc étele továbbra is a piadina romagnola maradt. Mindvégig hű maradt barátnőjéhez, Kate-hez, és továbbra is apja jelentette számára a biztos pontot. Az apa, aki mindent feláldozott fia karrierjéért.

Azon a hétvégén viszonylag sok időt töltöttem körülötte, együtt ebédeltünk, beszélgettünk, majd a garázsából néztem a versenyt. Bevallom, nagyon megérintett a verseny előtti készülődés: míg mamája, Rossella hátrébb várakozott a futam leintéséig, addig húga, Martina tövig rágta körmeit.

Mielőtt Marco kigurult a pályára, odaballagott Paolóhoz, a papához és szorosan ölelték egymást hosszú másodpercekig. Szívszorító volt látni, mintha csak az utolsó ölelés lett volna. Tisztában volt vele, tudta, hogy a motorsport veszélyes. Úgy gondolom, hogy tegnap hasonlóképpen cselekedett és öleléssel búcsúzott. A fiú, aki helyi idő szerint vasárnap délután négy órakor még a MotoGP ünnepelt sztárja volt, egy órával később legendává vált.

Mit mondhatnék? Talán egy részlet az interjúból, amit azon a pénteken készítettem:

-Mit gondolsz a távoli jövődről?
-Hú, fogalmam sincs. Nagyon szeretném, ha a versenyző karrierem olyan sokáig tartana, amilyen sokáig csak lehet. Igazából nem is akarok nagyon mást csinálni, jó lenne mindig versenyzőnek maradni.

Marco Simoncelli – ez sikerült neked, de ennek most nem tudok örülni.

Látják, ennyit érnek az eskük. Vagy legalábbis az én esküm.

Nem hívő emberként úgy gondolom, hogy van párszor tíz évem a Földön, aztán nincs tovább, kukacgyomor-töltelékként végzem – esetleg környezetszennyezésként, ha elhamvasztanak. Tehát ebbe a párszor tíz évbe bele kell sűríteni annyi élvezetet, amennyit lehet, természetesen úgy, hogy a család és a társadalom érdekei ne sérüljenek. Hülyeség hát halálra dolgoznom magam, hülyeség főtt krumplin élnem, hogy óriási bankbetéteim legyenek (bár miből, vajon?).

Két szóval bővítettem a Totalcar/Totalbike-falkában tiltott kifejezések listáját. Mielőtt még egyszer, utoljára leírom ezeket, megjegyzem, a felelős nem én vagyok, hanem Kőbájker. Lassan két hónapja öljük egymást a Robogóblog főinkvizítorával egy rendkívül fontos kérdés miatt. Tudni akarjuk, hogy a Yamaha eredeti, Japánban gyártott blokkot szerelt-e a legendás, 3KJ motorkódú Jogba és későbbi társaiba, vagy már a tipikus, kilencvenes évekbeli, belpiacos típusaihoz is az olasz Minarellitől szállította-e a fekvő, egyhengeres ötveneseket?

A lényeg, egyetlen képen. Előtérben egy Yamaha Jog NextZone Super ZR, hátrébb Apriók

Kiterjedt kutatómunkánk oka, hogy a könnyen felismerhető, rövid meghajtótömbbel készített CVT-s motor ma rengeteg itthon forgalomban lévő robogóban megtalálható. A kérdés megválaszolása tehát közszolgálat. Én azt állítom, hogy a fekvőhengeres lég-, illetve folyadékhűtésű Minarelli-utódokat, amelyek például az Aeroxot, Neo’s-t, a Jog R-t, illetve RR-t, az Aprilia Gullivert, és még vagy fél tucat egyéb, olasz, illetve japánnak mondott, valójában európai robogótípust hajtanak, együttműködésben készítették az egyébként régóta a Yamaha-csoporthoz tartozó olaszországi gyárban. A tízcolos kerékhez méretezett 3KJ blokk viszont a műfaj hatputtonyos aszúesszenciája, azt biztosan nem innen szállították Japánba tízezerszám, hogy aztán ott tegyék köré a kis kasztnikat.

Apám rengeteget mesélt a fiatalkori motorozásokról. Nem csak úgy fel-le, a faluk között nyomták, hanem a szocializmus kereteit kihasználva addig mentek, amíg csak a hatvanas évek elején lehetett.

Biztos szívesebben indultak volna nyugatra, nyugati motorokkal, de csak a kelet jutott, keleti motorokon. Olyanra vágytak, mint Geoffrey Gander túrája – az angol férfi 1953-ban barátaival járta azt a vidéket, amelyről szocializmusba áztatott szüleink évtizedekig csak álmodhattak.

Franciaország, Németország, Ausztria, Olaszország és Svájc: a legjobb útvonalat rakták össze a hosszú nyári kiránduláshoz. Öt géppel vágtak neki, ezek közül mára mindegyik gyűjtemények féltett kincse lenne.

A Brough Superior SS100 már akkor is csemege volt, míg a két Triumph és a Sunbeam-pár modern, aktuális modelleknek számítottak. Lapozzák végig a galériát: csodálatos tájak és helyzetek, lépten-nyomon előbukkanó teáscsészékkel – ja, hogy ezek angolok? 

forrás: Go-Faster

Lányom keresztelőjekor szembesültünk a helyzettel, hogy nincs elég borospoharunk. Gyorsan szóltunk pár ismerősnek, akik adtak kölcsön néhány darabot – nehogy má' szomjasak maradjanak a rokonok és barátok.

Kékoportó meg az üvegpohár

Már javában túl voltunk a templomi ceremónián, Levente atya szokás szerint kitett magáért. Békésen ücsörögtünk, a társaság egyik fele az asztal mellett politizált, a másik meg a napsütötte udvaron emésztett. Ekkor akadt kezembe ez a jawás pohár – egy pillanatra még a szívem is megállt, éreztem, akarom.

A dizájnból ítélve a nyolcvanas években készülhetett

Nem tudtam kitől van, de nővérem kiderítette, hogy Éva barátnője adta kölcsön. Rendesek voltak, mert nekem adták, talán érezték bennem a szerelmet, amit a legendás cseh motormárka iránt táplálok - köszönöm, ismét.

Azóta díszhelye van a vitrinben, ha tehetem, ebből iszom a bort. Tudom, tudom, az igazi borbarát nem kortyol festett vagy csiszolt pohárból, de nem hinném, hogy ezért jutok a műkedvelő alkoholisták poklába.