Tavaly még szentül hittem, hogy elég nekem egy segédmotor ide a városba. Tulajdonképpen elég is volt, de egyrészt rég megtanultam, hogy ami csak tulajdonképpen jó, az igazából nem jó, másrészt elkövettem egy hibát: néhány pillanatra felültem egy nagyobb gépre. Öt méter után egyértelmű volt, hogy elvesztem, végleg. Nagyobb kell, rendszámmal, két üléssel. Vagyis A kategóriás jogosítvány.
Pedig már kezdtem megtalálni az örömöt a kis Why-ban. Egyre bátrabban döntöttem a nyuszifülű Yamahát, amióta megtanultam hátsó fékkel stabilizálni az ívet, és meglettek a jó útvonalak is, ahol két keréken tényleg gyorsabb, mint autóval az alsó rakparton. Nem mondom, hogy nem zavart az a néhány komplexusos szuzukista, aki mindenáron a sarkamra akart lépni a lámpától eljövet, de jól ellavíroztam a forgalomban. Végülis a Why elég erősnek bizonyult a maga nemében: 40-ig jobban gyorsul, mint az autók, és jobb pillanataiban óra szerint megvolt a 70-es tempó is, így egész jól túl lehetett élni vele. (Az ilyen kijelentésekhez persze mindenki tegye hozzá magában, hogy lezárt magánúton, hisz minden ellenkező értelmű feltételezést letagadok.)
A csábítás egy szép, hófehér, 125-ös Honda robogó képében érkezett a nyár végén. Árpád rábeszélt egy próbakörre (mondom, lezárt, magán…) és kiderült, hogy mennyivel fölényesebben veszi az akadályokat, mint a Why. A dupla teljesítmény itt még elképesztő különbséget jelent. 80-ig szakadatlanul gyorsult a gép, a Swifteknek többé nem volt esélyük, sem a buszoknak, sem a kukásautóknak, hogy lenyomjanak a padkára: egyszerűen lemaradtak. Ahol korábban küzdöttem a túlélésért, ott most fölényesen suhantam a forgalommal együtt. Nem is magyaráznám tovább, aki próbált már ötvenesről nagyobbra ülni, az tudja, miről vakerálok itt, aki nem, az Csikós Zsolt előadásában olvashat róla itt.
Ezek után kézenfekvő lett volna, ha egyszerűen felütöm a használtmotoros honlapok egyikét, keresek egy papír nélküli, vagy külföldi papíros 125-ös nagykerekűt, olyat, amilyenből volt azonos külsejű 50-es is, és átülök. Választék mindig van, ott a Piaggio Liberty, Italjet Torpedo, Benelli Pepe, ha tényleg a Why stílusához ragaszkodnék, és tucatnyi más típus, ha nem kell annyira a nagy kerék.
Elég durva csalás, ha a rendőr elkap, biztosan szorulok, de ez nem reális veszély. Manapság már népsport a nagyrobogózás rendszám nélkül. Évek óta látni 400-as Burgmanokat és hasonló nagydarab gépeket rendszám nélkül, és a hatóság láthatóan nemigen tesz – nem is nagyon tehet – ellenük semmit. Nincs azonosító jelzés, városban nagyjából bárminél fürgébb egy ilyen gép, és amúgy sincs kapacitás fantomokat üldözni, amikor komolyabb ügyekre sem jut mindig idő. Egyébként is úgy tűnik, a traffipaxozás államérdek, onnan jönnek a plusz milliárdok, így arra koncentrál a szerv.
A törvény szigorától tehát egész nyugodtan ülhetnék nagyobb robogóra, inkább a bűnözők riasztanak el ettől a lehetőségtől. A robogókat gátlástalanul lopják, legyen akár rendszámos, akár rendszám nélküli, és nincs is nagyon nehéz dolguk, hisz két ember feldobja a kismotort a platóra, és már ott sincsenek. Nemrég vitték el az egyik videós kolléga Suzukiját, de egy nagyobb géppel sem lenne komolyabb problémájuk, hisz a papír nélküli 125-ösök eladása mindaddig nem lesz gond, amíg a hasonló külsejű 50-esekhez nem kell rendszám.
A másik csapda a biztosítás: ha kiderül, hogy 125-ösre kötök segédmotor-biztosítást, a biztosító nem fizeti az okozott kárt, így viszont csak a menekülés maradna. A cserbenhagyásra viszont már ugrik a rendőrség, meg egyébként sem izgat a feszültség, ami a törvényszegéssel jár – sokkal inkább nyomaszt.
Más egyszerű megoldás viszont nincs, csak a nehezebbik út kínálkozik: motoros jogosítvány kell, hogy legálisan ülhessek nagyméretű, rendszámos, váltós motorra. Kevésbé lopják, és a rendőr sem zaklathat alapból, csak ha hülyeséget csinálok. Cserébe hosszadalmas, drága és időrabló, de ennyit remélhetőleg megér. Ha már lúd, legyen kövér: elhatároztam, hogy a korlátozás nélküli változatot csinálom, és nem 125-ösre ülök, hanem legalább 400-asra, így akár vidékre is leruccanhatok vele, olcsón, gyorsan, konkrét céllal vagy csak az élmény kedvéért. Így országúton sem lesz gond az előzés, sőt, talán még autópályára is felmerészkedhetek.
Nagyjából itt tartottam fejben, amikor márciusban szembe jött a lehetőség. A Motoros Akadémiával kezdtünk közös rovatot, és kiderült, hogy Szabó Attila vállalkozása nem csak vezetéstechnikai továbbképzéssel foglalkozik, de egy ideje motoros iskolaként is működik. Igaz, hogy a Hungaroringre kell kijárni, de a mogyoródi pálya alig negyven perc a szerkesztőségtől, és egyben biztos lehettem: itt az oktatók maguk is tudnak motorozni.
Tavaly már voltam egy vezetéstechnikai tréningen, ahol ebédszünetben szóba került a magyar motoros oktatás színvonala is. Volt szó mindenről, korrupt vizsgáztatóktól megvehető jogosítványon keresztül motorozni nem tudó oktatókig – ez utóbbi meglepő, de nem csodálkoznék, ha tényleg létezne ilyen – így jobb az óvatosság. Végülis nem csak a saját életem, de másoké is azon múlik majd, amit a jogosítványszerzés folyamán megtanulok a motorozás elméletéről és gyakorlatáról.
A tanfolyam elején beszélgettünk egy keveset Attilával, aki elmondta, ők is azért indítottak motoros iskolát, mert a tréningek során számtalan olyan, jogosítvánnyal rendelkező motorossal találkoztak, akit láthatóan az alapokra sem tanítottak meg. “Meg akartuk ismerni az ellenséget, így keveredtünk bele az oktatásba.” - mondta a sokszoros bajnok.
A következő hetek a KRESZ tanulmányozásával telnek – hamar kiderült, hogy sok éves autós gyakorlat ide, gyakorlati forgalomismeret oda, a szabályok változtak annyit, és a tudásom is elkopott annyira, hogy simán megbuknék a vizsgán felkészülés nélkül – de most szentül hiszem, hogy már nincs sok nagymotoros pályafutásom megkezdéséig.