Jeremy Clarkson a Top Gear újságírója ismert sarkos véleménynyilvánításairól és arról, hogy nem igazán kedveli a motorokat. Ezt nem is tagadhatná le az alábbi videó elkészítése óta: kis bizonytalankodás után inkább felrobbantja a vashengeres Harley Sportstert – meglepő, hogy Willie G. nem kiáltott rá fatvát.

Dimitrij Kristyenko feltehetőleg órás. Mi más magyarázná azt a töméntelen alkatrészt, amit hobbija felemészt? Az orosz férfi szabadidejében karórákból állít elő aranyos maketteket – chopper, enduró, oldalkocsis és quad is szerepel eddigi munkái között.

A csillogó kis díszek nagyon ötletesek, meglepő, ahogy a mutatók, a gyűrűk, a fogaskerekek és a szíjak új sanszot és értelmezést kapnak. A galériában a legjobb munkáiból válogattunk – érdemes végignézni, ritkán láthatunk ilyet. 

A Xelvis igazi jófajta Honda. Bár, ahogy a szerelőm mondta, miután megvettem, valószínűleg alig használták. Ellenben, éveket állhatott. Végeredményben olyan, mintha az embernek lenne autóból egy régi Toyotája: nem túl izgalmas, de kényelmes és működik. Bocsánat, hogy az autós hasonlatba nem Hondát írtam, de az a helyzet, hogy a Hondák autóból szerintem ingergazdagabbak. Legalábbis a régiek biztosan.

Viszont legyen akármilyen megbízható is egy szerkezet, csak el-elfárad valami rajta. Vagy eldugul a tartalék üzemanyagág, hogy aztán az ember ne tudja eldönteni, mi a fenéért nem indul. Mindegy, ennek orvoslását a gyakoribb tankolással simán el lehetett odázni ősztől egészen mostanáig.

Egyszer már volt belőle gondom. Télire az ember teli tankkal állítja le a motort, ezt még az előző tulajtól tanultam, így tutira nem rozsdásodik meg. Csakhogy, ennyi idő alatt a benzinből a fene tudja, milyen anyag ül le a tank aljára, ami aztán onnan nem akar távozni a karburátor irányába. (Lehet, hogy jobb ez így.) Mindenesetre esélyem sem volt a tartalékágon megpróbálni, hogy úgy beindul-e. Ezért aztán a tavasz azzal indult, hogy az alsó tíz liter benzint leszívtam a tartályból. Utána pöcc-röff, a félhalott akksival is.

Igaz, most május első hetében intő jelként egyszer kifogyott alólam a benzin, de mákom volt, mert harminc méterre voltam a kúttól. Be is jelentettem a motort Attilához, hogy a tartalékág-problémát megoldjuk.

A vigaszágon nem jön benzin, egyelőre

Volt azonban olyasmi is, ami nem halogatható.

Figyelmeztetéssel indított. A keskeny Gubacsi híd kellős közepén egyszer csak volt kuplung-nincs kuplung. Gondoltam, elszakadt a bovden. Letoltam a csúcsforgalomban a gépet, kellemes volt. Meg azoknak a kamionoknak is, akik alig bírtak kikerülni. Ezúton kérek elnézést, bár nem úgy néztem ki, mint aki szándékosan szívatja őket.

Aztán nézegetem, hogy most mi van, de hurrá, jó hír! Csak kiugrott a bovden vége onnan, ahová a huzal be volt akasztva. Szépen visszaaggattam, és mentem a dolgomra.

Úgy egy héttel később ugyanez történt a budai alsó rakparton. Tök nyugodtan félreálltam – szerencsémre pont egy parkoló mellett történt. Gyorsan visszaakasztom, gondoltam. De pöcök nincs, csak a csupasz huzalvég. Hát így nehéz lesz.

A probléma csak az volt, hogy nem volt kedvem pár kilométert tolni az irodáig. Továbbá, otthon felejtettem a pénztárcámat, BKV-jegy sem volt nálam, meg az emberben valahogy mocorog a kisördög, nehogy már itt adjam fel... Kisakkoztam, hogyan tudnék bejutni az irodáig, úgy, hogy ne kapjak pirosat és ne kelljen elsőbbséget adnom. Elvégre, felfelé tudok váltani, csak vissza nem.

Egy biztos, a Margit hídnál nem tudok feljönni, legalábbis 80 százalék a valószínűsége, hogy a két lámpa egyikénél kikapom a pirosat. Maradt egy alternatív megoldás. Ha tovább megyek a Duna mentén, van egy s-kanyar. Itt egyenesen is lehet menni, és akkor egy zöldfűszerről elnevezett étterem néptelen parkolójába jutok. Itt akár le is fulladhatok. Aztán áttolom a zebrán, visszamotorozok a Szépvölgyi útig, ahol lámpa védelmében tudok kifordulni az Árpád fejedelem útra. Már csak imádkoznom kell, hogy az Árpád hídnál a gyalogos lámpa zöld legyen. A parkolóházba való bejutás...hát, legfeljebb feltolom.

Kézzel kiemeltem a kart – gondolom, Winkler XJR 1300-asán ez nem ment volna, de a Xelvis csupán 250-es – és üresbe raktam. Beindítottam, meglöktem, egyes – kicsit rángatott, de nem fulladt le. Index, egy taxis beengedett. Eddig megvolnánk. Gáz el, megy a kettes, hármas...győzelem!

Úgy is történt minden, ahogy terveztem, zöldfűszer étteremnél lefulladás, áttolás, indítás, visszamotorozás, Szépvölgyinél lefulladás, indítás, lökés, egyes, kifordulás – és kérem csoda, a hídnál sem kaptam pirosat. A garázsnál megbeszéltem az őrökkel, hogy szóljanak, mikor nyitják a sorompót, megpróbálom a belökős, egyesbe-rakós trükköt. Ez két méteren, macskakövön már nem ment olyan gördülékenyen, de másodikra nem fulladtam le.
Oké, itt vagyok, de hogyan tovább?

Bandi a páka Paganinije

Tanakodtunk, nézegettünk, bovdenjavító készlet, új bovden, mi legyen? Végül Telós Bandi állt elő a megoldással. Talált egy aprócska csavart a nála lévő ezer között, meg véletlenül volt nála forrasztópáka – véletlenül fél éve minden nap van nála. Szépen megpucolta a huzal végét, rátekerte az anyácskát – ezzel szinte menetet vágva rá, és jó sok anyaggal odaforrasztotta. Szerinte ezzel hazajutok.

Bevallom, nem sok reményt fűztem a dologhoz.

A végeredmény

A nagy út előtt már treníroztam magam: felfelé kuplung nélkül váltok, hármas fölé nem kapcsolok, így viszonylag kevés kuplungolással megúszható az Óbuda-Pesterzsébet távolság. Mondjuk, ebben benne van a rakpart, ahol azért benne van a kapalban egy-két megállás, de alapvetően kettesben teljesíthető, ahogy az út többi része is.

Végül a terveket felülírtam a Soroksári úton, ahol nem volt szívem hármasban kilométereket motorozni nyolc-kilencezres fordulaton, itt kapott a Honda egy négyest. De így is hazament! Szóval, mostantól meggyőződéses híve lettem a lágyforrasztásnak. Bizony. Pedig úgy tudtuk, hogy ellenállások és kondik NYÁK-ba forrasztására jó, semmi másra.

Itt már új a bél, és új a pöcök

Aztán pár nappal később kifűztem a bovdent, elballagtam a Váci útra a bovdneshez, ahol újragyártották a belét – a toknak nem volt semmi baja. És végre olyan véget kapott, ami oldalra nem tud kicsúszni, mint a régi. Hát ennyi, újra működik, szinte fillérekből.

Kunio elhagyta Ouarzazate városát, és délnek indult: érezte, arra kalandok várnak rá. Az izgalmat nem csak a szép táj, hanem egy lyuk is jelentette. Nem esett pánikba, elővette a defektjavítót. Előírásszerűen felfújta a gumit, de a hab nem volt hab – úgy látszik az afrikai nap nem tesz jót a nyomás alatt tartott flakonnak.

Célja, Agdz még negyven kilométerre volt, normális javítókészlet nélkül elég reménytelennek tűnt a helyzet. Gyerekek bukkantak fel a bozótból, majd kézzel-lábbal megértették Kunióval, hogy az öt kilométerre levő faluban esetleg tudnak segíteni – nem volt más lehetőség, csak az izzasztó tolás.

Abdssamad, a helyi szakember rendkívül segítőkész és kedves volt. Kiderült, hogy imádja a motorokat, nem is okozott gondot neki a munka, pedig szerszámai is alig voltak. Megmutatta a faluja melletti folyót, nagyon jól esett a fürdés Kuniónak.

Az arab vendégszeretet legendás, nem is engedték továbbutazni a japán motorost: Abdssamad családja szívélyesen fogadta, hamar kiderült, hogy a fiatal szerelő a helyi rapper, akit családja dobon kísér. Alkohol nélkül is jól mulattak, a méregerős helyi tea mindenkit feldobott.

Innen Tan-Tanba motorozott, ami elmondása szerint nem nevezetes semmiről, de a tengerpartja szép. Kunio számára ez volt a fordulópont, eddig tudott Carnet de Passage nélkül elutazni. Északnak irányította Honda Dominátorát, és elindult felénk – hamarosan ismét Magyarországon köszönthetjük a világutazót.

Tavaly még szentül hittem, hogy elég nekem egy segédmotor ide a városba. Tulajdonképpen elég is volt, de egyrészt rég megtanultam, hogy ami csak tulajdonképpen jó, az igazából nem jó, másrészt elkövettem egy hibát: néhány pillanatra felültem egy nagyobb gépre. Öt méter után egyértelmű volt, hogy elvesztem, végleg. Nagyobb kell, rendszámmal, két üléssel. Vagyis A kategóriás jogosítvány.

Itt még szentül hittem, hogy elég az ötvenes.

Pedig már kezdtem megtalálni az örömöt a kis Why-ban. Egyre bátrabban döntöttem a nyuszifülű Yamahát, amióta megtanultam hátsó fékkel stabilizálni az ívet, és meglettek a jó útvonalak is, ahol két keréken tényleg gyorsabb, mint autóval az alsó rakparton. Nem mondom, hogy nem zavart az a néhány komplexusos szuzukista, aki mindenáron a sarkamra akart lépni a lámpától eljövet, de jól ellavíroztam a forgalomban. Végülis a Why elég erősnek bizonyult a maga nemében: 40-ig jobban gyorsul, mint az autók, és jobb pillanataiban óra szerint megvolt a 70-es tempó is, így egész jól túl lehetett élni vele. (Az ilyen kijelentésekhez persze mindenki tegye hozzá magában, hogy lezárt magánúton, hisz minden ellenkező értelmű feltételezést letagadok.)

A csábítás egy szép, hófehér, 125-ös Honda robogó képében érkezett a nyár végén. Árpád rábeszélt egy próbakörre (mondom, lezárt, magán…) és kiderült, hogy mennyivel fölényesebben veszi az akadályokat, mint a Why. A dupla teljesítmény itt még elképesztő különbséget jelent. 80-ig szakadatlanul gyorsult a gép, a Swifteknek többé nem volt esélyük, sem a buszoknak, sem a kukásautóknak, hogy lenyomjanak a padkára: egyszerűen lemaradtak. Ahol korábban küzdöttem a túlélésért, ott most fölényesen suhantam a forgalommal együtt. Nem is magyaráznám tovább, aki próbált már ötvenesről nagyobbra ülni, az tudja, miről vakerálok itt, aki nem, az Csikós Zsolt előadásában olvashat róla itt.

Ezek után kézenfekvő lett volna, ha egyszerűen felütöm a használtmotoros honlapok egyikét, keresek egy papír nélküli, vagy külföldi papíros 125-ös nagykerekűt, olyat, amilyenből volt azonos külsejű 50-es is, és átülök. Választék mindig van, ott a Piaggio Liberty, Italjet Torpedo, Benelli Pepe, ha tényleg a Why stílusához ragaszkodnék, és tucatnyi más típus, ha nem kell annyira a nagy kerék.

Az egyszerű megoldás egy 50-esnek kinéző 125-ös lett volna. Mint ez a Liberty.

Elég durva csalás, ha a rendőr elkap, biztosan szorulok, de ez nem reális veszély. Manapság már népsport a nagyrobogózás rendszám nélkül. Évek óta látni 400-as Burgmanokat és hasonló nagydarab gépeket rendszám nélkül, és a hatóság láthatóan nemigen tesz – nem is nagyon tehet – ellenük semmit. Nincs azonosító jelzés, városban nagyjából bárminél fürgébb egy ilyen gép, és amúgy sincs kapacitás fantomokat üldözni, amikor komolyabb ügyekre sem jut mindig idő. Egyébként is úgy tűnik, a traffipaxozás államérdek, onnan jönnek a plusz milliárdok, így arra koncentrál a szerv.

A törvény szigorától tehát egész nyugodtan ülhetnék nagyobb robogóra, inkább a bűnözők riasztanak el ettől a lehetőségtől. A robogókat gátlástalanul lopják, legyen akár rendszámos, akár rendszám nélküli, és nincs is nagyon nehéz dolguk, hisz két ember feldobja a kismotort a platóra, és már ott sincsenek. Nemrég vitték el az egyik videós kolléga Suzukiját, de egy nagyobb géppel sem lenne komolyabb problémájuk, hisz a papír nélküli 125-ösök eladása mindaddig nem lesz gond, amíg a hasonló külsejű 50-esekhez nem kell rendszám.

A másik csapda a biztosítás: ha kiderül, hogy 125-ösre kötök segédmotor-biztosítást, a biztosító nem fizeti az okozott kárt, így viszont csak a menekülés maradna. A cserbenhagyásra viszont már ugrik a rendőrség, meg egyébként sem izgat a feszültség, ami a törvényszegéssel jár – sokkal inkább nyomaszt.

Újra tanulnom kell, de most már nem robogóval.

Más egyszerű megoldás viszont nincs, csak a nehezebbik út kínálkozik: motoros jogosítvány kell, hogy legálisan ülhessek nagyméretű, rendszámos, váltós motorra. Kevésbé lopják, és a rendőr sem zaklathat alapból, csak ha hülyeséget csinálok. Cserébe hosszadalmas, drága és időrabló, de ennyit remélhetőleg megér. Ha már lúd, legyen kövér: elhatároztam, hogy a korlátozás nélküli változatot csinálom, és nem 125-ösre ülök, hanem legalább 400-asra, így akár vidékre is leruccanhatok vele, olcsón, gyorsan, konkrét céllal vagy csak az élmény kedvéért. Így országúton sem lesz gond az előzés, sőt, talán még autópályára is felmerészkedhetek.

Nagyjából itt tartottam fejben, amikor márciusban szembe jött a lehetőség. A Motoros Akadémiával kezdtünk közös rovatot, és kiderült, hogy Szabó Attila vállalkozása nem csak vezetéstechnikai továbbképzéssel foglalkozik, de egy ideje motoros iskolaként is működik. Igaz, hogy a Hungaroringre kell kijárni, de a mogyoródi pálya alig negyven perc a szerkesztőségtől, és egyben biztos lehettem: itt az oktatók maguk is tudnak motorozni.

Tavaly már voltam egy vezetéstechnikai tréningen, ahol ebédszünetben szóba került a magyar motoros oktatás színvonala is. Volt szó mindenről, korrupt vizsgáztatóktól megvehető jogosítványon keresztül motorozni nem tudó oktatókig – ez utóbbi meglepő, de nem csodálkoznék, ha tényleg létezne ilyen – így jobb az óvatosság. Végülis nem csak a saját életem, de másoké is azon múlik majd, amit a jogosítványszerzés folyamán megtanulok a motorozás elméletéről és gyakorlatáról.

A tanfolyam elején beszélgettünk egy keveset Attilával, aki elmondta, ők is azért indítottak motoros iskolát, mert a tréningek során számtalan olyan, jogosítvánnyal rendelkező motorossal találkoztak, akit láthatóan az alapokra sem tanítottak meg. “Meg akartuk ismerni az ellenséget, így keveredtünk bele az oktatásba.” - mondta a sokszoros bajnok.

A következő hetek a KRESZ tanulmányozásával telnek – hamar kiderült, hogy sok éves autós gyakorlat ide, gyakorlati forgalomismeret oda, a szabályok változtak annyit, és a tudásom is elkopott annyira, hogy simán megbuknék a vizsgán felkészülés nélkül – de most szentül hiszem, hogy már nincs sok nagymotoros pályafutásom megkezdéséig.