Még egy bő hete van mindenkinek elzarándokolni a Közlekedési Múzeumba, ami mellesleg január 1-e óta már Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum néven fut, mert igazgatásilag összevonták a Lágymányosi-híd tövében levő Műszaki Múzeummal, így a városligeti belépő a XI. kerületi, eddig elég nehezen látogatható tárlatra is érvényes.

Vissza a lizsébe, ahol lenni mindig jó, mert van vattacukor, állatkert és persze a mi kis Közlekedésink. Most, egészen június 22-ig például tömve kismotorokkal az egyik szinten. Nem túlzok, tényleg sok van, nem ötperces a látnivaló. Azért hidegélelem nem kell, de fél-háromnegyed órát mindenképpen megér a látnivalók elfogyasztása.

Elkezdődött és mi ismét itt vagyunk: a tegnapi eső ellenére a 15. Erzberg Rodeo hatalmas zúgással fogadta a hegyre érkezőket. A helyszín most is a világ legöregebb vasércbányája, amely az alacsonyan vonuló fekete felhőkben még kísértetiesebb volt.

Az esőruha ellenére mindenem csurom víz volt, kétszáz kilométert jöttünk a nagy szemű alpesi zuhéban. Az osztrák hegyi macák csak röhögtek rajtunk, és snapsszal kínáltak: higgyék el, kellett is valami meleg. A szederpárlat finom, miután lecsaptam a pultra a kis üveget, akkor láttam csak a márkanevet: Ficken. Két euró a melegért nem kevés, de egy baszásért mindenképpen kedvező – azt hiszem ma este is hideg lesz.

A fellegek alatt a délután is estének tűnt: szinte alkonyi sötétségben kezdődött a Rocket Ride, a helyi hillclimb verseny. A két siratófalból és egy ugratóból álló rövid pálya felébresztette az alvó hegyet: a két- és négyütemű motorok sikítva és durrogva próbáltak kapaszkodni a sáros, köves talajba. Látványos visszacsúszások, részegen sikító szurkolók és tízméteres ugrások követték egymást – a győztes a belga Gilles De Jong lett.

Hiába ígérték mosolyogva a helyiek, hogy ma egész napsütés lesz, szállásom ablakából csak hófoltokat és esőt láttam. Erzbergre érkezve csak erősödött a zuhé: szügyig érő sárban ugráltuk át a tócsákat, majd azt is feladtuk – itt nem lehet száraznak és tisztának maradni.

Az Iron Road Prologue már nyolckor elkezdődött, ez a selejtezője a vasárnapi hihetetlen hegymenetnek. Több mint 1500 versenyző, köztük magyarok is ott sorakoznak, hogy a bánya szerpentinén megharcoljanak az idővel: csak a legjobb 500 indulhat a döntőben.

Egyeseknek itt minden vérkomoly: a Depres, Blazusiak, Salminen nem viccből vannak itt. A tavalyi győztes lengyel srác aggódó arccal markolássza gyógyszerét, beteg, tart attól, hogy nem hozza csúcsformáját. Persze a versenyzők nagy része nem így áll hozzá – sokan már tegnap alaposan berúgtak. A rajtsorban egymás macskajaját próbálják szóban felülmúlni. Nekik a győzelem nem a megélhetést jelenti, bátran vagánykodhatnak a sörsátorban is.

Az őrűltek most is itt vannak: nem csak terepmotorokat láthatunk rajtszámmal. Mopedek, robogók, idomaiktól megfosztott sportmotorok ugyanúgy fel-le gurulgatnak: a Ducati 1098-ból átmókolt Rodeo-speciál rajtját nem szeretném lekésni.

Durrant el mellettem Moto Morini, láttam a sátrak alatt veterán CB750-est szerelés alatt, de eddigi kedvencem egy sportmotor vázába szerelt KTM LC8 blokkal épített fighter-scrambler volt – olyan sebességgel vágott neki a hegynek, hogy az első kanyarban inkább szétrebbentek a nézők. Bevette, persze, hogy bevette.

Se szóban, se képben nem lehet átadni, hogy mi zajlik itt. A nap kezd kisütni, a buli egyre nagyobb, a sörcsapok sem apadnak el: estére ismét elszabadul a pokol – mi ott leszünk.

Leigh Ledare amerikai fotós legszívesebben az embereket fotózza. Művészetének ez a célja, ez vezérli utazásai során. Emberi arcokat és sorsokat követett Oroszországban is, ahol kapcsolatba került egy helyi motoros bandával.

Nem a milliomosok úri brigádját fotózta – ez a helyi motoros underground. Mulatás a pusztában, reggeli részeg ébredés, pia, csajok és barátok. A fekete-fehér képek miatt olyan, mintha régi magyar fotókat néznénk, még a gépek is olyanok. Húsz éve még nálunk is így zajlott sok találkozó, és biztos van, amelyik még ma is. Nincs koncert, nincsenek fizetett, gyógytorna-mozdulatokkal vonagló ribancok és nincsenek felesleges elemek sem.

Lehet, hogy el kéne gurulni Oroszországba?

„Megvan a nap elmebetege!” - kurjantotta Winkler. Láttam szemében az őszinte tiszteletet és lelkesedést, ahogy sorolta a kulcsszavakat: robogó, Magyarország átszelése, terepen. Pillanatokkal később megérkezett Csóka Attila levele a postámba. Olvassák önök is, itt a bizonyosság, hogy a kaland nem áll összefüggésben a köbcentivel:

„Azonnal eszembe jutottak a kölyökkori emlékek, amikor véletlenül ráakadtam a II. Budapest-Szeged Offroad Moped Rally kiírására. Mint minden rendes falusi gyerek, mi is lepattant öreg Simsonokkal, Rometekkel szeltük a határt, egymást üldözve nyektettük szegény, jobb sorsra érdemes motorokat. Mentünk árkon-bokron keresztül, majd szereltünk két napig - amikor a motor elkészült, megint mentünk. Aztán megint szereltünk.

Szép lassan benőtt a fejünk lágya, a gépeket eladtuk vagy kidobtuk. Mindenki élte a maga életét. Már el is felejtettük volna a kismotoros kalandokat, amikor mégis megszálltak bennünket az emlékek. Felhívtam haveromat, hogy menyire állat - benevezünk-e? Hiszen mindkettőnknek van egy Gilera Stalker robogója, azzal járunk dolgozni, gombászni, olykor pecázni - amúgy öregesen.

Cimborám egyből rá is állt a dologra, de a logisztikával bajban voltunk, nem tudtuk hogyan juttassuk fel a gépeket Budapestre? A kényszer szülte a javaslatot, hogy merjünk nagyok lenni: menjünk fel „lábon”. Erre csak röhögött, de látta az elszántságot a szememben. Azt mondta, hogy alszik rá egyet. Másnap jöttek a kifogások, de én már annyira ráizgultam a kalandra, hogy megterveztem az útvonalat és szállást kerestem. A végén a barátom csak ráállt a dologra.

Ahogy közeledett az indulás időpontja, egyre többen tudták meg, hogy mire készülünk. Rengetegen akadtak, akik azt mondták, hogy a motoroknak ez sok, de akadtak olyanok is, akik úgy vélték, hogy mi nem bírjuk majd.

Péntek reggelre tűztük ki az indulást, hogy legyen időnk kényelmesen felgurulni Pestre. Sopron mellől indultunk, egyértelmű volt számunkra, hogy a régi 1-es úton menjünk; szerencsénkre egyáltalán nem volt nagy forgalom.

A Moped Rally Szigethalomról indult, ezért a közelben kerestünk szállást, ehhez viszont át kellett verekedni magunkat a fővároson, ami simán ment. Meg is született bennem a gondolat, hogy kocsival Budapestre többet nem megyek, csak és kizárólag motorral - a családot meg felültetem a keréknyomra. Nem is értem, miért nem látni több motort Pesten, hisz anyagilag sem olyan megterhelő a dolog. Mi fejenként kevesebb, mint kétezer forintból feljutottunk a fővárosba, majd át rajta. Azért kiderült, hogy a robogót nem hosszú útra tervezték: Tatabányánál már zsibogtak a golyóink, és zúgott a fülünk a Stalker durva mintázatú gumija miatt, ami zizeg-búg bármilyen aszfalton.

Másnap reggel a gyülekezőn megismerkedtünk a versenytársakkal és gépeikkel. Az emberek és a motorok is megérnének egy misét. Volt Simson robogó, aminek a virsligumijai nem kis gondot okoztak a gazdájának. Akadt Schwalbe is, ami üléspozíciója és keskeny kormánya miatt kezelhetetlen volt a helyenként harminc centis mély homokban. Sajnos a gazdája el is dobta, így kiállni kényszerült - fájt mindene, amit nem védett a bukósisak. A keleti blokk utolsó képviselője egy Simson S51B volt, ami zokszó nélkül elvitte gazdáját a célig. A csapatban az másik klasszikus, váltós motorja egy Yamaha DT 50 volt, ami elemében volt a mostoha utakon; irigyeltük hosszú rugóútjait.

A szervező egy abszolút tájidegen Piaggio Bravo motorral érkezett. A gép csak negyvenöttel ment, de ha felgyorsult, azt a tempót tartotta minden körülmény között. Jöhetett bukkanó, vagy tengelyig érő homok; a gazda nem engedte vissza a gázt egy fél pillanatra sem. Az olasz robogós-szekcióban képviseltette magát egy Piaggio Typhoon is, ami tavaly már végigment ezen a ralin.

Az nyomatékváltó jó szolgálatot tett, nekünk mindig kellő erő állt rendelkezésünkre - a váltós gépeken hol sírtak, hol hörögtek. A mi motorjaink egyetlen problémája a pokolian rövid rugóút volt. Az első teleszkópokkal nem sok gond volt, de a hátsó végig kopogott. Nem ártana hosszabb és keményebb teleszkópot szerezni, mert a gyáriak még az aknafedőkön is felütnek, nemhogy terepen.

A motorok gond nélkül teljesítették a verseny 213 kilométeres távját, amiből mindössze csak 5 km vezetett aszfalton. A többit javarészt homokban, részben a Közép Európai Rali útvonalán, részben a susnyásban ugráltuk végig. Megérkezésünkkor nem volt erőnk a motorokkal foglalkozni, de másnap hajnalban kipucoltuk a levegőszűrőket – más karbantartásra nem volt szükség. A filterolajnak hála egy-egy homokozónyi anyag kötött rájuk – a másik oldal viszont szűziesen tiszta volt.

A motorok minden ellenkezés és probléma nélkül teljesítették a hazavezető 450 kilométert. Csak nekünk voltak bajunk - kimondhatatlanul sajgott az ülepünk.

Összefoglaló:

Első nap: 273 km (Perszteg- Halásztelek)

Második nap: 231 km (Szigethalom-Szeged)

Harmadik nap: 450 km (Szeged-Pereszteg)”

Épp most tavasszal panaszkodtam valakinek, milyen nehéz összehozni egy rendes, többnapos túrát. A szűk keresztmetszet a megfelelő társaság. Van, akit gyalog nagyon bírok, de nem vagyok hajlandó vele motorozni, mert túrán képtelen tartani a formációt, ugyanakkor olyanokat csinál, hogy ha például egy néni nem szedi elég fürgén a lábait a zebrán, ráfüstöli a gumit. Kell ez nekem? Nem.

Ennyi emberrel még lehet konvojban motorozni

Van aztán, akivel megint jó lenne motorozni, csak neki annyi a túra, hogy autópályán ledöngetünk a horvát tengerpartra, három napon át meresztjük a seggünket a parton, majd autópályán vissza. Vannak, akikkel minden stimmelne, de nem érnek rá, megbetegszenek, elromlik a motorjuk, nem beszélve arról, hogy nem árt nagyjából hasonló karakterű motorokkal túrázni, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem legalábbis már tavaly sem jött össze.

Aztán kaptam egy meghívót Debrecenből, BMW-s Pista azt írja, menjek velük Erdélybe öt napos túrára, csak válasszam ki a turnust. Szerda-csütörtök-péntek-szombat-vasárnap, négy éjszaka, öt nap, reggeli-vacsora, 48 ezer forint, a túravezető motorozik elöl, a másik túravezető zár, őrzött parkoló. Túl szép volt, hogy igaz legyen, stoppoltam az első időpontot. Még a telefonban óvatosan érdeklődtem Istvánnál, normális-e a társaság, de elég gyorsan megnyugtatott, hogy motorozni járnak Erdélybe, nem visszafoglalni.

Kicsit sok itt a túraenduro - nem véletlenül

Ha valaki nem debreceni, egy nagy baj van Erdéllyel: rámegy egy nap, mire olyan helyre érünk, ahol jó motorozni. Már a Budapest-Debrecen három óra is kemény, mert bár a 4-es úton lehet haladni, de szörnyen unalmas. Aztán egyet aludtam egy debreceni panzióban, hiszen különben reggel 6-kor kellett volna Pestről elrugaszkodnom, hogy elérjem a túrakezdést reggel 9-kor egy debreceni MOL kútnál.

Istennek hála egy nagyobb kontingens az utolsó pillanatban visszamondta a részvételt, így a két túravezetővel együtt nyolcan vagyunk, ami nekem a csapatos motorozásra kicsit már önmagában is sok. Szerintem az ideális túralétszám a 3-4 motor, mert már jól látszunk, de nem nyúlunk el túl hosszan – mi is tudunk előzni, meg minket is tudnak mások. Az emot.hu viszont gyakran dolgozik 15-20-as létszámokkal, ami szerintük nem gáz. Biztos úgy van, én azért örültem a nyolcnak. (Gumis Rudi a Transalppal Apeh-ellenőrzés miatt a második nap csatlakozott.) 

Pihenő a Békás-szorosban

Tetszett, hogy a program nincs kőbe vésve, tehát a vacsoránál vagy a reggelinél meg lehet beszélni, ki mit akar látni, belefér-e pár kilométernyi borzalmas útminőség, illetve kihagyjuk-e a Békás-szorost, mert az már mindenkinek a könyökén jön ki. Erzsike például, a hajdúhadházi bababoltos egyik este be is jelentette, hogy neki másnap passzív pihenésre van szüksége, úgyhogy délelőtt heverészett a pasijával és csak délután gurultak el a Gyilkos-tóhoz, önállóan.

Nem reprezentatív a minta, és csak nyolcan voltunk, de én szeretek abban hinni, hogy lassan kihal az a generáció, amelyikben ha random eresztenek össze nyolc embert egy erdélyi fogadóban, garantáltan összevesznek a politikán. Istennek hála nem nagyon került szóba politika, és ha igen, nagyjából csak annyira, hogy tele vele a tökünk, és ez így is van rendjén: motoros túrán a motorokkal kapcsolatban kell egymás vérét szívni. Valahogy mindenkinek - nekem legalábbis - a BMW-seknek való beszólogatás jön be a legjobban. 

A Békás-tó gátja

Alap a szar Yamaha, az igénytelen V-Strom, a béna Varadero, a szódával elmegy-TransAlp, meg a többiek. A lényeg, hogy a reggeli startnál mindig őszinte csodálkozással nézzünk a másik motorjára, hogy nahát, mégis beindult?

Nem érdektelen jelenség, hogy a debreceni és környékbeli túrázók már szinte kizárólag túraendurókkal jönnek, mert nekik Erdély van közel, de az utak más motornak még mindig elég rosszak. Csikós Jani például cruiserezett, aztán feladta, és inkább egy kis gépészkedéssel egy meglepően cruiseres élményt adó ültetett Varaderót állított elő. Gumis Rudi pedig, aki májusban bezárja a gumisműhelyt, és egész nyáron motorozik, a Yamaha FJR 1300 mellé vett egy Honda TransAlpot, kifejezetten az erdélyi motorozáshoz, mert próbálkozott itt a Yamahával, de azt civilizált utakra találták ki, itt meg néha kegyelemért zokog a futómű. 

A Gyilkos-tó híres fatönkjei

Az én XJR-em magyar út-viszonylatban kifejezetten kényelmes, inkább már a plötty kategóriába tartozó futóművön gurul, de a magyar utak még mindig sokkal jobbak, mint az erdélyiek egy része. És ez már csak olyan dolog, hogy hiába az 1300 kilométer sima aszfalt, ha kérdik, milyen volt az út, csak az az átkozott 30 kilométernyi halálmenet jut eszembe. Na jó, meg persze a sok órányi tökéletes szerpentin.

A honlapon az alábbi fakultatív programokat ajánlják: 

- disznóvágás

- birkavágás

- gyalogtúra

- lovaglás

- túralovaglás

- quadozás

- szekértúra

- esztena látogatás -kóstolóval

- csónakázás

- stb. 

Mustáros miccs - bárhol, bármikor!

A gyakorlatban, mármint a helyszínen nem tapasztaltam, hogy bárkinek is birkavágást ajánlgattak volna, mint fakultatív program. Voltak viszont olyan lehetőségek, hogy még durvább utak, esetleg erdei ösvények, de ezt az én, meg a Bababoltos Erzsike (Fazer 1000) kedvéért elvetették.

A kelet kipipálva, most már csak a maradék három égtájhoz kéne egy-egy hasonló szervezőcsapat: észak, mint Szlovákia-Lengyelország, nyugat, mint Ausztria-Svájc-Németország, és dél; Horvátország, Szlovénia és Olaszország irányában. Tud valaki ilyet?