MP5 - olyan csúnya volt, hogy le sem gyártották

A robogózást a szükség teremtette: a háború utáni ínség kellett hozzá. Ha Enrico Piaggio nem szívta volna mérnöke, Renzo Spolti vérét, akkor nem készül el az ős, az 1943-as MP5. Ez annyira csúnya volt, hogy a munkások utálkozva a Paperino (Donald kacsa) csúfnevet akasztották rá.

1945-ben az olaszok az utolsó bombatölcséreket temetgették be, amikor Enrico kihúzta a fiókból a tervet és állítólag büntetésből megbízta Corradino D'Ascanio-t, hogy gondolja újra az olcsó, végletekig logikus és megbízható motor tervét.

A mérnök duzzogva nekiállt - köztudottan utálta és kényelmetlennek tartotta a kétkerekűeket. A repülőgépiparban szerzett tapasztalatait alapul véve rajzolta meg a karosszériát. A váltót a kormányra, a 98 köbcentis kétütemű motort pedig a hátsó kerékre szerelte. Elutasította a hagyományos teleszkópvillát, helyette a repülőkről másolta le a könnyen szerelhető felfüggesztést.

Egy évvel később már kész volt az első tizenöt darab, amelyeket Enrico Piaggio a formájuk után nevezett Vespának, azaz darázsnak. Az olcsó, de mégis szép közlekedési eszközre ráharaptak az olaszok, a Piaggio erényt kovácsolt a szükségből.

Az ember kivagyisága örök, a génállományukat tagadták volna meg, ha nem alakulnak ki gyorsan a robogóversenyek. Ezek máig népszerűek Olaszországban, de hazánkban is rendeznek futamokat. A videón sisakra rögzített kamerán keresztül követhetjük, ahogy szédítő tempóban, zsongva száguldanak a Vespák – lám, nem kell száz lóerő és széles gumi ahhoz, hogy térdünkkel az aszfalton kanyarodjunk.

Ha ilyen versenyt nem is, de érdekes motorokat és izgalmas pillanatokat önök is láthatnak, ha kilátogatnak a hétvégi, városligeti Robogófesztiválra!

Egyszer csak beszoptam én is. Világ életemben fostam, hogy egyszer majd félretankolok, ezért nem is hagyom pl., hogy benzinkutas tankoljon az autómba, a tesztautóba, a motoromba, a tesztmotorba – bármibe. Minden tankolásnál végigmantrázom, hogy benzin, dízel, megnézem a feliratot a betöltő nyíláson, mint egy igazi debil.  

A múlt hét nagyobbik részét egy szervezett motorostúra keretében Erdélyben töltöttem (erről majd részletesebben is beszámolok, mert érdekes az üzleti modell), és hazafelé utolsó romániai tankolásként Bánffyhunyadon (Huedin) kanyarodtam be egy Lukoil kútra.  Nem sikerült eltalálni a megfelelő kútoszlopot: csak 98-as és dízel volt. Nézegettem, áttoljam-e a szemköztihez, aztán arra gondoltam, az már a szarrágás minősített esete volna, és miért ne kaphatna néha kicsivel nagyobb oktánszámot. Persze elmantráztam, hogy zöld pisztoly, nem fekete, és töltés közben kicsit ki is húztam a végét, hogy lássam a befelé csobogó sugarat: zöld! Nahát, itt zöldre festik a 98-as benzint? Bár tőlem úgy színezik, ahogy akarják, lényeg, hogy ne az a barnásvörös legyen, amilyenre a gázolajat szokták.

Azt is nézegettem, mi lehet a 98-as fölé írva románul, de nem tudtam rájönni. Fizettem, távoztunk, egyből furcsán járt. Száz méter után rádudáltam BMW-s Pistára, álljon már meg, ezt hallgassa! A hallgatás hagyján is, de álló túráztatásnál döbbenetes füst jött a kipufogóból.

Vissza a kútra, magyar nő és román kutas srác, aki románoktól szokatlan lelkesedéssel birkózott a magyarral. Igen, dízelt tankoltam, hiszen rajta van a blokkon a nevemmel együtt (kártyával fizettem). Sőt, mondja a srác, videón is meg tudja mutatni. És itt követtem el a hibát: nem kértem a videót, hiszen nyilván a feketével tankoltam, ha egyszer dízel ment bele. Viszont azért bánom utólag, mert egyszerűen nincs meg a fejemben a látvány, hogy a fekete pisztolyt belenyomom a Yamahába és meghúzom a ravaszt.

A srác adott egy csövet meg egy bödönt – fogalmunk se volt, hogyan kéne egy XJR-ből leereszteni a benzint. Régen szívtam már benzint, és az nyilván nagyobb keresztmetszetű cső volt, mert nagyobb tüdőigényre emlékeztem: az első szívásra nagy mennyiségű gázolaj szaladt a torkomba, amiből reflexszerűen nyeltem is egy kicsit. Kiváló borzalom.

Aztán vettem egy injektortisztítót és megtankoltam 95-össel – a szívás helyszínéhez az volt közelebb. Érdekes, hogy ez a gumicsöves leszívás a legkevésbé sem szakszerű, de legalábbis nem lehet teljes ürítés, az XJR mégis szépen beindult, és a maradék 300 kilométert úgy nyomta le, mintha mi sem történt volna. Én viszont kihasználtam, hogy a Schubert C2 bukósisak állrésze felhajtható, és sokáig köpködtem menet közben, de még Dabas térségében is dízelszagúakat böfögtem. És az este tíz körül rágcsált banáncsipsz is kihozott a fogaim közül annyit, hogy gázolajszagút leheljek. Eddig is gyűlöltem a dízelt.  

Az idei divatminta a kockás

Az olasz-japán ellentét régi, tudja minden kiskölyök, hogy a szájkaraténak fájdalmas a vége. Jobb is, ha nem háborgatjuk a látszólag nyugodt viszonyokat – senki sem akar önként kapni a szájára.

A kocsim olasz, igazi kis vacak, ha fennhéjazni szeretnék, azt mondanám rá: Fiat Panda Ultima Edizione. Az utolsók egyike, 2002-ben gyártották, gyomrában már az 1.1-es injektoros blokkal. Megy, gurul, szépen teljesít – igazából annyira jó autó, hogy nem nagyon tudok mit írni róla.

Egy van csak - akinek már csapódott fel menet közben motorháztető, az tegye fel a kezét, majd révedjen el velem a pillanatban. Sokkoló látni megremegni a nagy pléhet, majd figyeli, ahogy lassúnak tűnve, ám mégis kegyetlen gyorsasággal az ablakba nyílik a lemez. Rossz, ugye? A panda síküvegének hála, nem törött be a szélvédő, sikerült befejezni az előzést és leállni az út szélén – a szellőzőrácsokon pont átláttam, így tudtam letenni biztonságban a gépet.

Az apró olasz kocsi előnye a pofátlanul olcsó alkatrészek, hatezerből megvolt az új motorháztető. A festés még tizenöt, a matrica ajándék – már csak a csatokért adtam valami aprót, hogy nyugodt lehessek abban, hogy soha többet nem csapódik fel, ha nem akarom.

Vasrudakkal merevítette Pali

Kedves szakemberem, Gyuribaá udvarán állt sokáig, sarokba támasztották a régi, összehorpadt lemezt. A kutya megellett mögötte vagy kétszer, valahogy elkerülte a szorgalmas vasgyűjtők kézikocsiját. Az olaszom rendben volt, és a japánomnak sem volt semmi baja - mégis hozzá kellett nyúlni.

Dórimórival meg a Suzukival indultam volna túrázni, minden rendben is volt. Motoszkált ugyan a fejemben valami kis hiány, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a pokol az. Egy nappal az indulás előtt a kedvesem megjegyezte, ugye nem kell hátizsákban motoroznia?

Azt a földig lógó lópikulóját – hisz a GS 1200 SS-en nincs is csomagtartó. Pillanatnyi pánik, majd egy ideges telefon Pali barátomnak. Vállalta, nem volt ügyelete, nem volt családi teendője, sőt, a háztáji kókányolás gondolatától még lázba is jött. Egy kérése volt, hogy egyezzek le Gyuribaával, hogy az ő műhelyében pöcsöljünk – vasdarab, szerszám és kávé is van.

Laposvas került hamar, kis fúrás után a faridom kapaszkodójának a helyére simán fel lehetett a gyári csavarral kapatni. Oké, gondoltuk, a tartó megvan, de miből legyen a csomagtartó lapja? A szépség nem volt szempont, csak a kirándulásra kell, a hétköznapokban úgyis a sarokban a helye.

Csiszolás előtti pillanatok

Feltúrtuk a kutyaólakat, benéztünk a kazán mögé, odább toltuk a műhelyudvaron elmálló roncsokat, de ideális tartólapot nem leltünk. Kezembe fogva a jó zaccos kávét ért a felismerés – hisz itt a Panda motorházteteje.

Lefestve és felszerelve - nem szép, de jó erős lett

A szellőző nyílása, ami olyan jó szolgálatot tett a baleset elkerülésekor, nem várt reménnyel kecsegtetett – mi lenne, ha kivágnánk? Így is lett, került hamar flex, és nyolc millis acélrudak - Pali már hegesztett is. Én csiszoltam, ő mért, én kalapáltam, ő meg összerakta a rendszert.

Másfél óra alatt elkészült a világ legcsúnyább csomagtartója. Miközben száradt rajta az otthon talált, ecsettel rákent fekete hőálló festék, elégedetten fújtuk a füstöt. A kidobott Fiat alkatrész egy belpiacos japán motoron kezd új életbe – mögöttünk a naplementében halványan fénylett fel az olasz-japán tengely.

Éppen letettem a Montesát, a benzinkút üvegtábláján még ott rezgett a kétütemű blokk utolsó robbanása. Egy régi versenymotor mindig romantikával tölt el, az ember a kisebb hibákat is megbocsátja neki – így került a családba a Cota 349-es.

Kilián Endre, az eladó érezte, mitől zsizsegek – őt ugyan a triál, mint műfaj annyira nem győzte meg, de a közúti motorozás és az utcai versenyek említésére kipirosodott. Hamar előkerültek a gyermekkori emlékek, és egy név, amit utoljára valami sporttörténeti almanachban olvastam: Marmoly Sándor.

A siroki Mátra Vidéki Fémművek versenyzője az egyik utolsó képviselője a hazai Pannóniás korszaknak. Sutyi, ahogy barátai nevezték, P20-on versenyzett. Az Endre által átküldött képeken jól látszik, hogy szépítették és alakították évről évre a motort: a cél a lehető legnagyobb sebesség elérése volt.

Parádsasvár, Sirok vagy Pozsony – a '77-'84 között készült diafotókon izgalmas versenyhelyzeteket, rég elfeledett rajtokat, versenyzőtársakat és családtagokat látunk. Ha néha életlenek is, így adnak igaz tükörképet egy korszakról, a magyar motorsportklubok utolsó éveiről. Marmoly Sándor, Magyar Károly és Kiss Géza látható verseny közben – kattintsák végig a több, mint százképes galériát. A képaláírásokat Marmoly Dani, a versenyző fia készítette.

Kedves olvasóink, akinek van otthon hasonló gyűjteménye, küldje el bátran: hizlalja motorsporttörténeti képekkel A sebesség oltára képarchívumát.

Akad itthon ez a Yamaha XJ-m, ami a legmostohább korban van. Veteránmotornak még túl új és túl műanyag, viszont a súlyos többség már alaposan lenézi és cikisnek tartja. 26 évesen, műanyag idomos, nagy, mégis vékony kerekű japán motornak lenni ma, Magyarországon nem leányálom. Nulla respekt.

És én ezt a szart reszelgetem. Mert háromszázezer forintért a lehető legjobb kompromisszumot adja egy halálba egykerekezést már nem kereső, távoli helyekre normális karhosszal, belátható időn belül odaérni akaró, utas- és poggyászvivő, a vibrációt fél órán át baromi élvezetesnek, a harmincötödik perctől kezdve viszont sebes átmenettel baromi idegesítőnek tartó, vénülő majomnak. Például nekem. A Yamahán van szélvédelem. A Yamaha 40 és 220 között használható ötödikben. Visszagangolva nyargal. Valamennyi fékje is van (köszönet a fémborításos flexi-fékcső feltalálójának, ámen). Nem vibrál, azaz vibrál, de elviselhető amplitúdóval, inkább csikizős, mint fárasztó frekvencián.