Az elérhető nagyköbcentis motorkerékpárt évtizedekig az oroszok bokszerei jelentették. A német eredetű kéthengeres tartotta minőségét, ugyanolyan fos maradt, mint a szocialista tervgazdaság.

Ennek ellenére az Uralnak és a Dneprnek vannak rajongói – az elvetemült szerelmesek már-már a megbízható működésre is rábírják a lomha gépeket. Kevés maradt gyári állapotban, a legtöbb az amatőr csopperépítők flexsze alá került.

Láttunk már mindenfélét, a rendszerváltás utáni években, aki tehette, faragott magának valami vasat. A végeredmény legtöbbször siralmas volt, de az igazi gyöngyszemekre máig emlékszünk. A kétezres évekre sajnos hirtelen cikivé vált a sok szockó vas – ma már jóval több a Harley, mint az Ural és a Dnepr.

Bevallom, évek óta nem láttam idehaza egy új, említésre méltó építést sem – ezt a K750-et is az ukrán Dozer Garage Custom Works blogjában találtam. A Skull névre hallgató Dnepr tökéletes: nem vesztette el eredeti stílusjegyeit, de emellett ügyesen vette át a tradicionális chopperépítés elemeit. A váz esése gyönyörű, a tank formás, a kormány pedig ügyesen lóg ki a megszokott ívű majomkapaszkodók közül.

Idehaza is porosodnak még orosz bokszerek: remélem, ez a custom a mi motorosainkat is inspirálja – egyre unalmasabb a sok gyári choppert meg cruisert bámulni az utakon. 

„Na, macikám, adj gázt!” – mondta a kínai akrobata, és megkapaszkodott a hinta kötelében. A biztonságos talaj egyre távolodott, a mélység nőtt, előbb öt, majd tíz, végül ötven méteres szakadék tátongott alattuk.

A kis egyhengeres négyütemű monoton duruzsolással vitte őket előre, felül a medve, alul az idomár. A felni csikorgott a drótkötélen, az állat néha brummogott a nyeregben. Szívesebben pihent volna egy fa tövében, de a mélység az ő figyelmét sem hagyta lankadni – pláne, hogy a szakadék túloldalán az artista felesége széles karlengetéssel lóbálta kedvenc csemegéjét, egy jó másfél kilós pontyot.  

A Jockey Journal fórumfelhőjében találtam ezt a kellemes építést. Tudom, hogy olvasóink nagy része semmibe veszi az egykori szocialista tábor gépeit, feleslegesnek tartja azok átfaragását. A látogatóink másik fele használhatatlannak, túrázásra alkalmatlannak és kényelmetlennek találja a minimalista customokat.

Ez a bejegyzés nem az ő kegyeiket keresi, ez a pár kép azoknak szól, akik a stílus és köbcenti, a hangulat és a modern technológia kifejezések közé nem tesznek egyenlőségjelet. Az ukrán motoros egy Jawa 250/559-et vágott szét – azt, amit a csehek Panelákként, a magyar csepptankosként ismernek.

A váz hátsó része új, rugózása nincs. Az első kerék csillapításáért egy, az Indianra emlékeztető, de házi készítésű laprugós villa felel. A kormány a board track stílus jegyében lefele görbül. Az építőnek feltehetőleg nem célja a hosszú túrák megtétele – a kis bicajos bőrnyergen ülve ez nehéz is lenne.

Elmebeteg vagy nagyon vagány? Szerintem az utóbbi – példa arra, hogy nem csak milliós értékű négyüteműből lehet bobbert építeni; erre is jó a nagyjából nulla veteránértéket képviselő öregecske cseh tucatmotor. 

A nagylátószögű lencse nem adja vissza az arányait

Úgy tűnik, senki sem akar nekem pálinkát eladni. Talán a fejem formája APEH-os, a mimikám pénzügyőrös vagy a karikás szemem miatt balhés alkoholistának néznek – hiába házaltam a faluban és sáros tanyákon, nem tudtam venni egy liter rendes házi szeszt, hogy azzal fizessem ki épülő Yamahám csehszlovák sárhányóját.

Csikós lekávézta a sarkát

Megsegítettek: ha már Zalában voltam a tizenötödikei hosszú hétvégén, apósomék szereztek egy litert. A dombok között tavaly bőven termett a sárga ringló, az alma is szépen hozott, jutott belőle a lepárlóba. Komolyan megkönnyebbültem, már kellemetlen volt ígérgetni, beszámolni az újabb kudarcokról – már ez az apró döccenés sem fékezi meg az 400-as XS újjászületését.

Felidézi a régi versenymotorokat

Amíg én szesztulaj lettem a végeken, Budapesten zajlott a motorkiállítás. Aki ott volt, Szakál standján láthatta a gépet. A szürke szín ugyan nem volt feltűnő, de nem is a csicsa a cél: a néhány réteg alapozó fölé már nem kap fényezést, a budaprimeres felületkezelés olyan, mint az ötvenes évek hot rod technikája – akkoriban a fiúk nem vagyonokért festettek, hanem a legolcsóbb kannát emelték le a polcról. Innen származik a ma is élő matt-kultusz; aki igazán ortodox, nem is bízza profi festőkamrás műhelyre a munkát – jó lett ez így, az udvaron fújva.

A gyári hegesztés kifejezetten rusnya. Akkor még nem voltak robotok

A váz porfestése szándékosan rücsis. Egyrészt részben elrejti a félelmetesen bumfordi gyári hegesztéseket, másrészt alkalmazkodik a karburátor-tűtének megfaragott orosz katonai periszkóp csonkjához. Szakál javasolta ezt a rücskös felületet, és én rábólintottam – passzol az elképzelt végeredményhez. A kormány és a sárhányó tartói simábbak, selymesebbek lettek, akárcsak az ülés, aminek persze csak az alja fog kilátszani. A felső rész majd be lesz bőrözve valamikor az EMAT után – Nogg addig nem ér rá, hosszú a sor, hála az égnek egyre többen értékelik a jó kézimunkát.

A furatok a réz szegecseknek vannak előkészítve

Az akkut és a tankot szorító bőrszíjat Szakál készítette. Látják azt a frankó könnyűfém csatot? Egy síbakancsról való, valami nyugdíjas sítalpastól van – az öreg jól megkértre az árát, volt vagy ezerötszáz forint. Sajnos a fasza tárgyaknak ára van, ez lett az egyik legdrágább kiegészítő a motoron.

Csikós jól érzi magát, kávét is kapott

Csikóst rábeszéltem, jöjjön ki velem az Art Deco Motorcycling műhelyébe. Vonakodott, hogy sok dolga van, meg amúgy is tucatnyi veterán rozsdás tömege nyomja meszesedő vállait. Persze két perccel később már az autómban ült, mentünk a rakpart felé. „Nekem azért vannak kétségeim” – mondta, és hosszas okfejtésbe kezdett, ahonnan asszociációs ugrásokkal a fenntartható fejlődésnél kötöttünk ki, mire elértünk a Lánchídhoz. Hetesi Zsolt mondatai mindkettőnkre nagy hatást gyakoroltak – paradigmaváltásra készülünk, de még bízunk néhány motoros szezonban.

T5-ös Pannoniáról származnak a kormány tartói

Csikós még nem járt Szakálnál. Legutóbb Vityát vittem ki, akit két órára beszippantott a műhely sajátos hangulata. Zsolt sem járt másképp: amíg a mester az átadott pálinkát kóstolta, kollégám szeme fel-le ugrált a felhalmozott tárgyak, ereklyék és félkész motorok között. Naná, azonnal felült az ingázásra készülő XS400-amra.

Nekem kényelmes, más meg nem számít

Szinte szóról szóra azt mondta, amit nemrég Vitya: „Élőben teljesen más, jobbak az arányai és így a tank is mutat. A kipufogó nagyon állat” – ja, szerintem is. Kíváncsi vagyok a hangjára, de ahhoz még igazítani kell a vezetékeken, és bandázs is kell a csövekre. Nem szeretnék úgy járni, mint a Confederate Wraith-szel, amire ráolvadt a gatyám. Sajnáltam azt a csövet. 

Előzmények:

Magyar kormányt a japánnak!

Robogó helyett, nyolcvanér'

Lássuk be, amilyen jól és semlegesen működik a BMW futóműrendszere, olyan rosszul néz ki. A motorosok egy részét ez nem érdekli, őket a jól vizsgázott használhatóság mozgatja. Sokan viszont elfogadnák a bokszert, ha a motorok olyan motorformájúak lennének – a Telelever és Paralever okosság nem mindenkit győz meg.

A németországi Steffen Bühringet is kínozhatta a probléma. A végén nekidurálta magát és három hónap munkával gyönyörű hibridet alkotott. Az R1150 kéthengerest kis tuning után beépítette egy térhálós Ducati 900 SS vázba. A gépe nem csak szép lett, hanem könnyű is: az össztömeg mindössze 180 kiló, ami kifejezetten jónak számít a 100 lóerő körüli teljesítményhez.

Részleteket sajnos nem tudunk, pedig kíváncsiak lennénk, miért van OCC felirat a tankon – a harmonikus formát elnézve Teutuléknak biztosan nincs köze a géphez. A futóművet és a gyári német fékrendszert vizsgálva biztos, hogy jól motorozható az olasz testű, német szívű roadster; ha gyárilag lehetne ilyet kapni, biztosan fiatalabb lenne a BMW vásárlók átlagéletkora. 

A képek forrása: Motorcycle photo of the day