– Vitya, megvan még a CZ tartályod? – kérdeztem telefonon, de a válasz helyett egy szívrohammal küzdő férfi mélyről jövő hörgését hallottam.
– Nem gondolod komolyan, hogy felteszed a Yamahára? – mondta a döbbenettől szaggatottan, minden szó után kapkodva a levegőt.
– Miért ne, csak jobban mutat, mint az MZ TS-é. Meg amúgy is, nem mindegy? Bende napok óta azt károgja, hogy ezen a nyolcvanezres szaron fogok megdögleni, a kislányom meg majd éhezik.
– Az enyémet ugyan fel nem teszed rá, már eladtam! – tért magához Balázs Viktor. Ugyan Dr. Lavicska Kálmán tévédoktor simán bezavarta volna EKG-ra, de én már tudtam, hogy túléli, döfhetek még egyet.
– Akkor majd börzézik nekem Szakál, te csak vaterázd tovább a maradék beázott Czetkádat.
Szakál nem teketóriázott. Megbeszéltük, hogy szerez valami tartályt, hisz a gyárinak van baja. Nem elég, hogy csúnya, rozsdagödrös és vérlázítóan rosszul van lefestve, nem is passzolt a végeredményhez, amit a fejemben dédelgettem.
Az világos volt, hogy az óriás Mito kacsasegg megy a kukába, hisz a hátsó váznyúlvány rosszul van megvágva, helytelenül van betámasztva – ha a mester helyrerakja, majd szabunk oda valami normális nyerget. Szakál a börzéről egy stramm CZ175 tankkal tért meg: a jól eltalált cseh dizájn passzolt a hengerek szögletességéhez és a forgattyúsház visszafogott íveihez. A harmónia mellett azonban feladatot is adott, hisz úgy kell befejezni az XS elejét és hátulját, hogy a forma egységes maradjon.
Vlado Kovacevictől, a Danuvia feltámasztójától szereztem egy pompás nyerget – ott állt a polcán, emlékeztem rá, felhívtam és megalkudtunk. A piros-fehér-zöld ülés púpja a benzintartály kellemes folytatásának tűnt. A vadonatúj cucc gyönyörű volt, míg a kezemben forgattam. Ahogy rápróbáltuk a Yamahára, túl hosszúnak tűnt. Szakál szerint ugyan meg lehetne rövidíteni, de beláttam, fölösleges: felköltözik az én polcomra, vagy majd megkapja valaki, akinek pont ilyen hiányzik a boldogságához.
A problémát elnapoltuk, elővettük inkább a sárvédőt. Vagyis magát a problémát, hisz sárvédő nem volt; a 17-es kerék fölé pakolt FZR elem kuka. A modernebb felni sem passzolt a képbe, tudtam, hogy kell valami jobb. A szerencse sietett segítségemre, hisz a kézműves bőrnyergeiről ismert Nogg blogjának üzenőfalán kaptam a tippet, hogy nem messze Gyöngyöstől eladó egy kupacnyi XS400-alkatrész.
Mivel a gyári, 18 hüvelyk átmérőjű felni engem meggyőzött, 12 ezer forintért megvettem egy német okmányokkal kísért vázat, hozzá gyújtást, ami nagy kincs, az összes gyári csavart, amivel szétbontották és két hibátlan kereket. A féktárcsa is kifejezetten egészséges, szerintem jó üzletet csináltam.
Szakállal egyezett az ízlésünk abban, hogy diagonál gumiabroncs kell, lehetőleg valami régifajta mintával. A diszkréten rücskös mellett kardoskodtam – közben már Vitya is rájött, hogy ezt a hülyeséget komolyan gondolom, így adott egy jó tippet. A webshopban valóban megtaláltam, ami kellett, sőt az irodához is kihozták: előre és hátra Mitas E03 3.50x18-at rendeltem.
Egy Geri nevű fiatalúrnak tartozom egy üveg pálinkával. Ennyit kért a CZ sárvédőért, és megérte – a szögletes peremű fémlemez sokkal jobban passzol a tankhoz, mintha valami íveset hajtott volna Szakál az angolkeréken. Amikor beakasztottuk a háromszög alakú lengővillába, láttam, hogy itt nem nekem lesz igazam: a kerékkel együtt rugózó sárvédő kívánta az egyszemélyes lengőnyerget.
Mivel a hasmagasságot egy bohókás délután 13 centiben határoztuk meg, tudtam, hogy a csillapítás majd bekeményedik. Ezt ellenpontozza az egyedileg formázott ülés alá szerelt rugó – még nem motorozhattam vele, de az Art Deco Motorcycling műhelyében alaposan kiugráltam magam rajta. Jó lesz, elhihetik.
Közben Szakál addig nézegette a tartályomat, míg ki nem hullott a közepe. Az 1982 után gyártott XS400-nak már nincs bölcsőváza, ezért a felső cső kifejezetten vaskos. A CZ tank erre nem fért rá, így az alját újra kellett építeni. Ez leírva egyszerűen hangzik, de ha megnézik a képeket, megértik, miért ezt a szép sudár embert bíztam meg a motorom kipofozásával. Miután kivágta az oda nem illő részeket, egy darab fémlemezből megformázta a vázat pontosan lekövető aljat. Mivel ez munkába járós motor lesz, nem opció az óriási tank: az eredeti 12 literesből maradt nagyjából egy bő nyolcas.
Bakos Ricsinek is hálával tartozom. Már két éve, az első imolai látogatás óta a fiókomban érleltem egy 17 centi átmérőjű lámparácsot és két fém rajtszámtáblát. Úgy döntöttem, ezeknek mindenképpen az XS-en a helye, de a megfelelő lámpa megtalálása nehezebb volt, mint hittem. A gyári kockalámpát Szegeden a streetfighter-építés jegyében Jawa 350-esével helyettesítették, amit nem szerettem volna a kis kedvencemen látni. Ricsitől – akinek vérlázítóan gusztusos Honda CB750-ét már teszteltük is, egy nagy kupac alkatrész gondos gazdája – szereztem meg az egykori CB550 17-es, gyönyörű állapotú lámpáját és két rendkívül formás alumíniumindexet, amikhez a webshopban találtam még kettőt – a fényből és az irányjelzésből nem engedek.A hátsó lámpa gondját szintén a fiókom oldotta meg. Az egykori Royal Enfieldemhez vettem a Stop feliratú darabot, de sosem került rá, megvárta a Yamaha XS400-at. A sárvédőt tartó rúd mögé Szakál rendszámtáblatartót készített, amihez szögecsekkel rögzítette a nagyjából hatcentis lámpácskát. Mivel az átszabott CZ alkatrész fele kellett csak hátra, bőven jutott belőle előre is – mindkét sárvédőn és az ülés alján ugyanaz a madárra emlékeztető fémlemez idézi fel a harmincas évek dizájnját.
Szakál amellett, hogy motorépítő, kiváló vitapartner is. Sajátos stílusa van, lényegre törően tudja leállítani a hülye ötleteket. Két kulcsszava van, a csúnya meg a buzis – ha ezeket homlokot ráncolva kiejti, más ötletekkel kell előjönnöm. Ennek ellenére nincs panaszom, hisz figyelembe veszi az én ötleteimet is, de úgy gyúrja át őket, hogy később sem érzem idegennek.
Az Art Deco Motorcyclingnál került valahonnan egy kopott Pannonia kormány, amihez Szakál márkaazonos, T szériás stücnit javasolt – ebben szintén Bakos Ricsi segített. Kis alakítás után meglepően jól mutat a japán kormánykiflin a két előreálló magyar nyelecske. A távol-keleti cuccokhoz persze bőven vegyítünk kelet-európait: a légszűrők tölcsér alakú háza orosz katonai periszkópból készült. Pompásan mutat mellette az imperialista Harley Sportser dob – kicsit karcosak, de kilencezer forintot megértek.
A gyári kipufogókönyökök sajnos használhatatlanok voltak. Az előző tulajdonos a bal oldalit elhúzta, és valahogy belehajtotta a jobba. A hossz így nem egyezett, csattogott, mint a nyavalya – ez a videón is hallatszik. Szakál új könyököt hegesztett, amelyet scrambleresen fent vezetett el – természetesen a cső majd kap egy hővédő bandázst, hogy elkerüljem az égési sérüléseket.
A vásárláskor a streetfighterre vágyó gazda sokszor elismételte, hogy a „villanyért nem vállal felelősséget”. Ez, látva a kábelezést, teljesen érthető. Az elkövetkező hetekben rendet kell tenni a sok tyúkbél között, eltüntetni a felesleget és találni egy jó helyet az akksinak.
Mindjárt itt a tavasz, de azt hiszem, jól állunk. Szakál lassan elkészül, jöhet a festés. Majdnem minden fekete lesz – a króm és a polír nem nekem való. Az ülés bőrözése még hátravan, közben lesz időm kitalálni, hogy milyen színűre fújjam a két sárvédőt meg az egy szem tankot. Matt felületet szeretnék, de a fekete már elcsépelt, a barna, a szürke és a homokszín lenne leginkább szimpatikus.
Egyre jobban szeretek ránézni az XS-re. Örülök, hogy hagytam magam rábeszélni az ültetést ellensúlyozó lengőnyeregre, megtetszett a sziluettje. Meglepően jó a felkínált testhelyzet, ideális szögben nyúlik a kar és hajlik a térd – rövidebb utakra biztosan alkalmas lesz, de remélem, messzebbre is elröföghetek majd a 27 lóerős kéthengeressel.
A kezdeti örömöm, amivel Vityát kínoztam, sajnos elmúlt: a kétüteműekbe végletesen szerelmes kollégának elkezdett megtetszeni a motorom. Ott még nem tart, hogy szétvágja az RD-t vagy a kettesét újra és újra elvesztő Pannoniáját, de már érdeklődve várja a folytatást. Muszáj lesz valami újabb döbbenetes vérszívást kitalálnom.
Lehet, hogy kéne rá egy kompresszor?
