Sok helyen leütődött a festék, lassan megérdemelne egy új, matt fényezést

A Jawám biztos pont az életben: mindig is megvolt, mindig is meglesz, mindig működik. A kérdés idén is csak az volt, mikor jutok el szüleim garázsába, hogy kitoljam és beindítsam.

Keresztapám éppen a család régi, 1948-as Perákját rakta össze a napokban, úgyhogy optimistán kölcsönkérte az én akkumulátoromat az első indításához. Nem tudta, hogy legalább tíz éve halott. Mióta a drága arany testvérem, Töce beszerelte a Vape gyújtáselektronikát, nem volt szükségem arra, hogy feltöltsem, hisz így is rögtön indul – a cseh cucc akkora szikrát ad, hogy villámcsapásnak is megfelel.

Keresztapám azonban nem az a fajta mester, akit elriaszt egy lepunnyadt akksi: felsavazta, feltöltötte, életet lehelt bele, mielőtt visszaadta. Éppen ezért optimistán vártam az első tavaszi indulást. Már tavaly is nagyon elégedett voltam, hisz harmadik rúgásra magához tért a Jawa 250/353 – bíztam benne, hogy most, a plusz feszültség segítségével akár két rúgás is elég lehet.

Kitoltam a garázsból, leporolgattam, ellenőriztem a benzinszintet. Letettem a fényképezőt, megszívattam a karbit. Azon, hogy az első rúgásra beindult, magam is meglepődtem – jó kis gép ez, hiszek benne, hogy a bontatlan 1958-as blokk túléli az összes többi motoromat.