Állok a rajtrácson, prüntyög alattam a háromötvenes négyhengeres, árad szét az adrenalin a testemben, alig várom a rajtot. Elszántságom határtalan: a második sor nem rossz hely, bár nem értem, miért nem az elsőből indulok – egyértelmű, hogy a célegyenes végén már több pozíciót fogok hozni, és az első kör végén én vezetek. Azért lenézek, megrugdosom a váltókart, tuti egyesben vagyok-e, majd elkezdem én is rángatni a gázt, mint a többiek. Félelmetesen lelassul az idő, a zászlós ember lajhárként kúszik át a képen: vagy a mozigépész állított be rossz sebességet, vagy megragadt a film.
A tiszacsegei veteránverseny teljesen valószínűtlen rendezvény volt 2002-ben. A legenda szerint a motorbuzi polgármesternek köszönhető, hogy minden évben egy nyári hétvégére lezárták az egész falut, a kanyarokat kirakták szalmabálákkal és egy kábé három kilométeres körön boldog-boldogtalan kimotorozhatta a harminc évet betöltött motorjából, ami kifért a csövön. Kultikus esemény volt, hihetetlen, hogy ez Magyarországon megtörténhetett, nem véletlen, hogy híre ment, és osztrákok, szlovének zarándokoltak ide, csak a verseny kedvéért.
Akkor nem tudatosodott bennem, de amúgy tourist trophysan toppantam be Tiszacsegére. Felszíjaztam egy sátrat első motoromra, a CB 350 Fourra, a hátizsákba összekészítettem egy minimál-szerszámkészletet a rajtszámok mellé, majd lemotoroztam az Alföldre. Este, a sátor mellett szereltem le a lámpákat a Hondáról, ha netán valami történne, az egyetlen hétköznapi gépemen ne essen akkora kár. Komolyan persze nem mérlegeltem ezt az eshetőséget, hiszen B tervem nem volt, ha elhasalnék a motorral.
Őrületes volt a hangulat, a legjobb szintetikus anyagnál nagyobb flash volt a házak között nyélgázon tekerni a faluban. Elég tempós volt a pálya, még az én viszonylag nehéz, 34 lóerős Hondámon is. A szabadedzésen már összeakadtam egy MZ-es sráccal, többször megelőztük egymást – egyenesben el tudtam menni mellette, de a kanyarokban a jóindulattal ötven százalékosnak mondható Michelin Macadam hátsó gumiból, a kőzetté keményedett Metzeler elsőből és a Honda kilágyult lengéscsillapítóiból összeállított futóműcsomag nem volt nyerő, simán bebújt mellém a Trophy. Amíg vártunk a kategóriánk időmérőjére, meg is jegyezte a srác, hogy bevállalósan döntögetem az öreg CB-t, vigyázzak, mert nagyon riszálja a farát kigyorsításnál, de a jó szándékú tanácsot csak büszkén zsebre tettem, nehogy már visszavegyek a tempóból.
A mért körökre nagyjából megtanultam a pályát, egy nehézkesen mozgó, irgalmatlanul ronda, kisipari idommal elcsúfított 750-es Hondával kakaskodtam, és sikerült is lenyomnom, miután vagy három körön át szívtam a vastag kék füstjét. Jól megjegyeztem a sárga 44-est, felszívtam magam önbizalommal, hogy megelőztem a kétszer akkora gépet.
Snitt. A lajhár elballag, indul a verseny: csutkát húzok, kettes, hármas - ki megy el mellettem? Naná, hogy a 44-es. Nem érdekel, hogy terv szerint vagy hárommal feljebb jöttem, elborul az agyam, hogy a rusnya monstrum elém került. Még hátrébb csúszok a nyeregben, matricaként tapadok a tankra, majd’ lecsavarom a gázmarkolatot, pirosba fektetem a fordulatszámmérőt. Gyorsabb vagyok, gyorsabb vagyok, hiszen már az időmérőn kiderült. Magam mögött akarom tudni az égett olajszagú füstokádót, minden kanyarban támadom.
Nem érdekel semmi, a racionalitásomat beszívta a négy apró karburátor, a szorongásomat a rajtrácson hagytam az első gázfröccsel, mindenáron előzni akarok. A célegyenes előtti kanyarban a lábtartó ívet karcol az aszfaltba, jóval gyorsabban jövök ki belőle, mint szoktam - mindjárt meglesz. Jön a gyors jobb-bal, hű, bele kell fékezni, sok lesz. Beriszál a Honda fara, birkózok, próbálom lejjebb dönteni, de vészesen közeledik a szalmabála. Csak a fa mellett menjek még el.
Repülnek a szalmaszálak, a fa nem volt meg: elégedetten puffanok a vizesárokba. Még bukfencezek, de már röhögök magamon, mekkora barom vagyok. A Honda egyszer fordult át hosszában, én kábé hatszor. Szaladnak felém aggódó arccal, felállok, mosolyogva integetek. Leveszem a sisakot, a plexi kettéhasadt. A vállamon egy fűcsomó, csizmámban egy szalmaköteg, de ahogy végignézek magamon, nagyobb hiányosságot nem látok. A Hondát addigra már ki is húzták az árokból, kicsit kajla az eleje, de komoly sérülés nem látszik. Úgy tűnik, megúsztam: vigyorogva nézem végig a versenyt, ahol egy kört sikerült teljesítenem.
A mentősök azért lelkiismeretesen megvizsgálták az egyetlen testrészemet, amit az adrenalin felszívódása után fájlaltam: a hüvelykujjammal nem tudtam időben elengedni a markolatot, így az kicsit hátrahajlott - még ma is jobban hátra tudom húzni, de különösebb baja nincs. A CB-t egy kedves sporttárs befogadta a kisbuszába, engem meg hazavitt a tesóm. Azóta nem versenyeztem motorral, pedig egyáltalán nem hagyott bennem negatív élményt, csak éppen a következő szezonra már nem volt meg a Four.
Azt mondják, az első esés után óvatosabban motorozik az ember. Nem tudom alátámasztani a tézist. Miután helyrehúzattam a motor elejét – csak a villaszárakat és a kifliket kellett egyengetni – töretlen lendülettel hajtottam a CB-t. Túrázgattunk a haverokkal, mögém is néha felpattant valaki, és országúton bizony kezdtem nagyon kevésnek érezni a lelkes 350-es erejét. Még ha egyedül is ültem rajta, alig tudtam feltornázni nagy nehezen 140-re, ha a térdeim közé szorítottam a füleimet. Később megtudtam a következő tulajdonostól, hogy az óra mutatott kevesebbet, volt az 160 is, de akkor úgy éreztem, kinőttem ezt a motort.
Amint kitavaszodott, feladtam a hirdetést a Veteránban. Két éve volt akkor nálam a CB 350 Four, a hónapokig hajkurászott gumi szívócsonkból és a Németországban nagy nehezen felhajtott alkatrészek árából már kapisgáltam, hogy elég ritka motorról van szó, de a valódi értékével még mindig nem voltam tisztában. Nekem csak egy régi háromötvenes volt, bár imádtam a hangját és a csodálatos idomait.
Éppen Szlovákia felé tartottunk egy szombati egynapos túrán, amikor a benzinkúton megcsörrent a telefonom: - Helló, Csikós Zsolt vagyok, megvan még a Honda? - Meg, persze, éppen rajta ülök. Kicsit meglepődtem, mert tudtommal még meg sem jelent az újság, legalábbis én előfizetőként még nem kaptam meg, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Megbeszéltük, hogy másnap eljön hozzám az érdeklődő.
A hatodik kerületi bérház elé, ahol akkor laktam, meglehetősen furcsa szerkezeten érkezett meg a kopaszodó fazon. Egy Camping bicikli és egy robogó heves nászából születhetett a járgány egy aggregát berregése mellett, de nem volt időm közelebbről megnézni, mert a zaklatott tekintetű vásárlójelölt türelmetlenül követelte a Hondát.
Kitoltuk a napra a bérház udvaráról, a rongyos szívatós trükkel beindítottam, és déja vu élményt éltem át, amikor megláttam a kaján vigyort az ürge arcán. Nem sokat alkudott, hamar meg is írtuk az adásvételit a szobám szőnyegén térdelve, amit akkor furcsállottam - csak később esett le, hogy nem akart cipővel rálépni. Szürreális élmény volt, a szüntelenül mosolygó fickó szúrós nézése mélyén a téboly csírája kétségkívül elővillant néha, de nem tartott sokáig a jelenés. Megérkezett a mérsékelten boldog feleség, az összecsukható motoros roller eltűnt a csomagtartóban, a vevő kéjesen gurguláztatva bekanyarodott a sarkon, a CB-ből meg csak az elégetlen szénhidrogének szaga maradt ott pár pillanatig.
Csikós persze elsütötte még kedvenc csínyét, felhívott egy hét múlva, majd a bemutatkozás után közölte, hogy felrobbant. Tisztességes eladóként először levert a víz, de aztán megnyugtatott, hogy semmi baja a Fournak, imádja, és látszik, hogy volt gazdája. Köszönöm.
Mindez 2003 áprilisában történt. Nem sokkal később megtudtam, hogy Zsolt a Veteránnál újságíró, aztán a Totalcaron is felbukkant a CB, kezdett összeállni a kép.
Pár évvel és motorral később már egyre gyakrabban jönnek a pillanatok, amikor azt veszem észre, hogy távolba révedő tekintettel ülök a monitor előtt, és hallom a candy red Honda üvöltő kipufogóját. Érzem a szagát, emlékszem minden horpadására a tankon, az oldaldekli kifényesedett szélére, ahol fehérre kopott a flitteres festés. A lehajolós gyújtáskapcsolójára, az apró torpanásra négyezernél, és az örömre, ami mindig előtört belőlem, amikor megláttam a motorkerékpár-történelem legszebb hátsó lámpáját.
Ilyenkor néha átballagok Csík asztalához, megkérdezem, milyen volt a Honda. Ó, a Hondánk... Pár percig párás szemmel licitálunk egymásra, mennyire fantasztikus, csodálatos, imádnivaló motor volt, Csík természetesen trumfol egy utolérhetetlen szóvirággal, majd megegyezünk abban, hogy mindemellett mennyire értelmetlen volt. De azért mindketten szörnyen sajnáljuk, hogy eladtuk.
