Olvasónk csodálatos és szokatlan kalandot vállalt: 2200 kilométeres túrát tett Németországba, egy 32 éves veterán robogóval. Fogadják szeretettel Ágoston Gábor történetét:
Nagyon sok közös kirándulást tettünk, bejártuk Magyarországot és gyakran átugrottunk az akkori Csehszlovákiába, többek között a Magas-Tátrába. Aztán a fiatalság türelmetlensége úrrá lett rajtam, megváltam a Simsonomtól, nagyobbra és erősebbre váltottam. Vettem használtan egy 1978-ban gyártott MZ TS 150 motorkerékpárt. Ettől kezdve édesapám többnyire egyedül járt túrázni, hiszen a két teljesítményben jelentősen különböző járművel nehéz volt együtt haladni.
1986 körül édesapám abbahagyta a motorozást, átváltott a kerékpárra, és a Simsonja lekerült a pincéb; 23 éven keresztül ott is maradt. Én is abbahagytam a motorozást, utoljára 1984-ben ültem az MZ-re. Édesapám 2007. november 14.-én meghalt. Egyre többen meg akarták venni a pincében tárolt – korához képest igen jó állapotú – Simson robogót, de nem voltam hajlandó megválni tőle.
2009 őszén határoztam el, hogy életre keltem a motort, ami nem volt egyszerű feladat 23 év állás után. Többé-kevésbé rendbe tettem motorikusan, de nem volt igazán megbízható. Aztán 2010 tavaszán, feleségem javaslatára szakemberhez került. Kukucska István professzionálisan tette rendbe, visszanyerte régi megbízhatóságát. A munkahelyemre azóta robogóval járok, igaz hogy nem versenygép, de nagyon megbízható. A fogyasztása negyede a családi autónkénak. Április végétől augusztus elejéig már 5200 km-t ültem a nyergében, persze ebben benne foglaltatik a következőkben részletezett nagy túrám is.
2010. május elején merült fel bennem, hogy egy nagyobb túrával kéne emléket állítani édesapámnak, és a közös motorozásainknak. Akkor gondoltam arra, hogy megröptetem a „fecskét” – hiszen ez a Schwalbe szó magyar jelentése – elmegyek Suhlba, ahol azt annak idején gyártották. Az út mellett szólt az is, hogy édesapámmal 1969-től 1992-ig tizenegy alkalommal nyaraltunk az akkori Német Demokratikus Köztársaságban. Úgy gondoltam, hogy meglátogatok még néhány más helyet is Németországban, ahol együtt voltunk. Így esett a választás Kleingölitz-re és Weimarra. Szerencsére a családom támogatta az ötletemet, a két kicsi lányom közül a nagyobbik – az öt és fél éves Róza – pedig közölte, hogy ő is velem jön. Szomorúan el kellett magyaráznom neki, hogy utast nem szállíthatok a robogóval.
Elkezdtem megtervezni az utat. Ebben nagy segítségemre volt a magyarországi Simson klub, ahol sok jó tanácsot kaptam, legfőképpen Kémeri-Greguss Zoltántól, aki annak idején már megjárta az utat Németországba, egy Simson SR 2E robogóval. Sőt, idén augusztusban ismét különleges teljesítményt mondhat magáénak – egy nap alatt tette meg másfél lóerős motorjával a 760 km-es Budapest Kürbitz távolságot.
2010.június 22-én, reggel nyolc órakor indultam Budapestről, szakadó esőben, erős oldalszélben. Két nagy oldalzsákot akasztottam a motorra, és egy hátizsákot magamra. Hideg volt, folyamatosan esett az eső. Dorogon már annyira fáztam, hogy felvettem az esőkabát alá egy meleg sínadrágot, és a kabát alá a téli bélést. Esztergomnál hagytam el az országot. Párkányból (Sturovo) Érsekújvár (Nové Zámky) felé vettem az irányt – az eső egyre jobban ömlött, néha már az utat sem láttam.
Mindezt tetézte az orkánerejű szél, ami többnyire szembe fújt. Már ezen a szakaszon komolyan elgondolkodtam azon, vajon nem lett volna-e jobb otthon maradni a meleg lakásban. A hosszú egyenesekben egyszer-egyszer még a motor is rángatni kezdett, komolyan eszembe jutott, talán vissza kéne fordulni. A zuhogó esőben gyakran megálltam, és a térképen ellenőriztem, jó irányba haladok-e? Egész úton a „papír-GPS” segített, olyan gyakran kellett nézni a térképet, hogy végül ráültem, és úgy motoroztam tovább. Érsekújvár után Galánta felé tartottam; nagyon nagy volt a teherautó-forgalom. Ebben az ítéletidőben rajtam kívül egy motorossal sem találkoztam.
A Kis-Kárpátok hegyvonulatait elérve az eső elállt, csak a borús idő maradt. 200 kilométert tettem meg idáig. Nagyon kellett figyelni, nehogy fizetős útra tévedjek Pozsony (Bratislava) környékén, bár a robogómon „rendszám” virított. Az előző napokban egy fóliakivágó céggel készíttettem egy rendszámnak is kinéző díszítményt, amin a „H” jelzés és az EU-s csillagok mellett szerepelt a motorom alvázszáma is.
Elkezdett emelkedni az út, jöttek a szerpentinek. Hosszasan kanyarogtam felfelé negyvennel a Kis-Kárpátokban, majd a tetőt elérve – az út folyamán először - élvezettel robogtam lefelé a kanyargós úton. Mire elfogytak a hegyek, még a nap is kisütött. Malacka (Malacky) után hosszú, unalmas egyenes következett fel északra, de a jó idő mindenért kárpótolt. Hohenau an der March-nál beléptem Ausztriába, és egy kis kápolnás pihenőnél, a hátizsákban hozott élelmiszerekből ebédet kerítettem magamnak. Bíztató volt a motor állapota, és az idő is.
Aznap estére Dačice-ben foglaltam szállást, ami innen még 140 km megteendő utat jelentett. Úgy gondoltam, három-négy óra alatt könnyedén odaérek majd. Két dologgal nem számoltam csupán: a GPS hiányával és az emelkedőkkel. Dél-Csehország szinte teljes területe dimbes-dombos, sík úttal elvétve találkoztam. Volt olyan emelkedő, ahová csak egyes sebességfokozatban tudott felkapaszkodni a motor. Annyira gyengének éreztem, hogy még a szerelőnek is küldtem pár kérdő SMS-t, bizonyára valami motorhiba lehet a halvány teljesítmény oka.
Utóbb kiderült, nem erről volt szó: saját súlyom és a három csomag összesen 140 kilogrammot tettek ki, ez alaposan megterhelte a motort. Az igazi okra azonban nemrég jöttem rá: a jól bevált gyári tanksapkát egy csili-vili távol-keletire cseréltem, melynek szellőzőnyílásai a tartályra való rácsavaráskor gyakorlatilag megszűntek, és vákuum keletkezett a tankban: nem tudott elegendő üzemanyag kerülni a porlasztóba nagyobb fordulatnál.
Felírtam egy papírlapra a lehetséges útvonalamat, és azt a robogóra ragasztottam. Ennek alapján faluról falura haladtam, gyakran rossz irányba, sokszor elbizonytalanodtam. Végül este fél tízre értem a teljesen kihalt Dačicébe. Hiába volt meg a szállás címe, GPS hiányában csak kérdezősködni lehetett, de nem volt kitől. Reményvesztetten róttam fel- s alá az utcákat, hátha ráakadok a címre. Mire feladtam volna, megjelent a semmiből egy autó, és elvezetett a szállásra.
Másnap reggel ragyogó napsütésben indultam tovább a végcélom felé, a németországi Suhl-ba. Előzetes számításaim szerint nem sokkal több útra számítottam a végcélig, mint amit eddig megtettem, maximum 450 km-re gondoltam. Az útvonalamat állandóan módosítottam, ahogyan az útjelzések egy jobb alternatívát kínáltak, de ez sok esetben autóútba, vagy autópályába torkollott, amelyekre nem mehettem rá. A papírtérképen való ücsörgés állandósult, de két újabb dologgal kellett megküzdenem, amelyekre korábban nem gondoltam.
A hosszú út annyira megviselte az alfelemet, hogy egy idő múlva már nem tudtam megmaradni a motoron. Újabbnál újabb trükköket vetettem be, hogy minél tovább kibírjam. Néha már teljesen lelógtam az ülésről, mint egy oldalkocsis versenyző. A másik probléma, a gázmarkolat állandó tartása. Annyira megmerevedett a kezem, hogy nem tudtam rendesen fogni. Megpróbáltam szigetelőszalaggal leragasztani a markolatot, hogy állandó sebességen tartsa a motort – a barkácsolt tempomat nem vált be.
Késő délután értem el a német határt Höllnél, amelyet természetesen csak a táblák jeleztek. Rövid pihenő után folytattam az utat, a 22-es főútvonalat kellett elérnem, amely északra visz. A naplemente szépségeit a motoron élveztem csupán. Este kilenc órára ígértem az érkezésem Zella-Mehltisbe, az előre lefoglalt szállásra. Ahogyan sötétedett, és már Bayreuth-ot is elhagytam, megálltam, hogy telefonáljak a szállásra, várjanak ott éjjel fél tizenkettőig, addigra biztosan ott leszek. Sem a telefonálás, sem az e-mailküldés nem sikerült az egyre sötétedő, elhagyott parkolóból. Továbbindultam, az útirányjelző táblák egyre ijesztőbb távolságokat mutattak, éreztem, hogy valamit nagyon elszúrtam a tervezésnél.
Az utolsó nagyobb város az egykori NDK határ előtt Kronach volt, ahová éjfél után érkeztem. A térképbogarászás ellenére is többször tévedtem rossz útra, sehogyan sem sikerült a keletnémet terület felé indulnom. A benzinem vészesen fogyott, így elhatároztam, hogy biztonságból tankolni fogok Kronachban. De amikor begurultam a benzinkúthoz, váratlan dolog történt: hirtelen több száz ember özönlötte el a kutat és környékét. Német futballszurkolók voltak, hangosan ordítoztak, üvegeket törtek, randalíroztak. Volt olyan fiatal, aki egy hatalmas faágat letörve becsörtetett a benzinkút pénztárához, majd üdvrivalgással távozott. Közben megjelent a rendőrség, több rohamkocsival lezárták az utat; a kék villogók fényében keresgéltem a bankkártyám. Annyira fáradt voltam már addigra, hogy alig törődtem a körülöttem zajló eseményekkel, csak a motoromat féltettem, de szerencsére nem nyúltak hozzá.
Éjjel egy óra körül elértem a keletnémet területeket. Sonneberg és Eisfeld volt a következő útirányom. Ha eddig nehezen ment a térképes navigálás, akkor most végképp bonyolulttá vált. Teljesen sötét falvakon robogtam keresztül, a közvilágítás hiányában volt, hogy háromszor is visszatértem egy-egy alig kivehető útirányjelző táblához. Nem voltak egyértelműek a jelzések, nem mindig a legnagyobb városokat jelölték, néha az volt az érzésem, ez még a hidegháborúból maradt így, nehogy az ellenség jól tudjon tájékozódni.
Eisfeldbe érve végképp elveszettnek éreztem magam. A vaksötét utcákon egy lélek sem járt, 15 wattos izzócskám halvány fényében tapogatódzva reménytelenül keresgéltem valami útirányjelző táblát. Nagy ritkán egy-egy autó is feltűnt, de amikor megpróbáltam segítséget kérni tőlük, lassítottak ugyan, de nem álltak meg. Félelmetes lehettem a piros Simsonommal a töksötét éjszakában. A városka összes útját végigmotoroztam, de csak nem leltem rá a Suhl-ba vezető útra, pedig csak 40-45 km-re lehettem a végcélomtól. Begördültem a városka kivilágítatlan főterére, ahol több embert véltem felfedezni. Amikor megláttak, elkezdtek üvöltve felém rohanni, úgy éreztem nem ez az a pillanat, amikor harmatgyenge német nyelvtudásommal felvilágosítást kéne kérnem. A fiatalok szabályosan megkergettek a városka főterén. Most vettem hasznát annak, hogy a vizsga során a motorosnak a bólyák között is kell rutinoznia, sikeresen kikerültem a „bólyákat”.
Ezek után elhatároztam, mindegy merre, de söprök kifelé a városból, és majd az első falunál tájékozódom. A hűvös és sötét éjszakában meredeken emelkedni kezdett az út. Egyesben küzdöttünk az emelkedővel, elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha itt adná fel a Simsonom.
Hamarosan nagy öröm ért, mert éjjel fél kettőkor felrémlett a Suhl útirányt jelző tábla. Csak egy probléma volt vele: az autópályára vezetett fel, amit nem használhattam a kamurendszámos robogómmal, bár nagy volt a kísértés. Szerencsére a közelben megtaláltam a másik utat Suhlba, hajnali fél háromra meg is érkeztem, majd újabb hat kilométer megtétele után elértem Zella-Mehltist, ahol a szállást foglaltam. Egy bökkenő volt csak, ipari zónában találtam magam. Bármerre mentem, gyárak és gyárak mindenütt. Ember sehol, bár a szálloda címe megvolt, de várostérkép híján nem tudtam megtalálni. Reggel negyed négyre az összes utcanevet betéve tudtam. Hajnalodni kezdett mire egy újabb útra tévedve megtaláltam a falut is. Innen már könnyű nyerni – mondtam magamban – fél négykor a szálloda előtt álltam, ahol sehol senki, a csengőre sem nyílt ki az ajtó. Nem volt mit tenni, meg kellett várni a reggel hét órát.
Megnéztem a motor kilométer-óráját, a cseh szállástól 605 km-t motoroztam odáig. A közel húsz órás utazás után olyan fáradt voltam, hogy állva is el-elszundítottam. A motoron nem igazán kényelmes aludni, nem lehet kinyújtózni az ülésen. A talaj hideg volt, fekvésre alkalmatlan, így nagyon vártam a napfelkeltét. Később találtam a földön egy deszkát, arra ültem és bóbiskolva vártam a reggelt.
Hét órakor megjött a szállodás hölgy, kezdtek jóra fordulni a dolgok. Megreggeliztem, a hölgy jóéjszakát kívánt nevetve: reggel nyolckor elmentem aludni. Délelőtt fél tizenkettőkor már boldogan hajtottam be Suhlba, hogy körülnézzek. Meglátogattam az Autó- és Motormúzeumot; amikor eldicsekedtem azzal, hogy honnan jöttem a Simsonommal, ingyen beengedtek a kiállításra.
A városka megtekintése után megkerestem a régi Simson-gyárat, és végigmotoroztam a teljes területén. Jelenleg nem itt készülnek a motorok és az alkatrészek, különböző cégek bérlik a területet, olyan mintha az ember a Csepel-művek területén járna Magyarországon, csak itt nincs annyi nyomorúságos gödrös út. Meglepetésemre egy kis Simson szerelőműhelyt fedeztem fel a házak között. Megálltam a műhely előtt. Gyenge német nyelvtudásommal, kézzel-lábbal elmagyaráztam, honnan jöttem, mennyi utat tettem meg idáig, majd megkértem a szerelőket, vizsgálják már meg a motoromat, mert gyengének érzem, szerintem a főtengelyszimmeringek mehettek tönkre. A fiatalabbik szerelő felpattant a járművemre, tett egy-két kört, majd kinyitotta az olajbetöltő-nyílást a bal oldali motordeklin, csavarhúzót süllyesztett bele, lassan kihúzta és a váltóolajat megszagolta. „Das simmering ist gut.” –közölte.
Meglátogattam a motorboltot is, ahol az összes Simson típushoz a világon minden alkatrészt lehet kapni, igaz nem a mi fizetésünkhöz van szabva az áruk. Megbámultak az üzletben, mint egy magyarul beszélő marslakót, mikor kiderült, hogy milyen nagy utat tettem meg idáig. Felajánlották, hogy 300 euróért, ha szeretném, kicserélik egy új motorblokkra a régit, de nem éltem a lehetőséggel. Pénzem sem volt rá, az összeg meghaladta volna a teljes utam költségét.
Ami feltűnt, csak elvétve találkozni Simsonnal a városban, de az országban is! Összesen kettő Schwalbét láttam, egyet Suhl-ban, egy másikat Weimarban. Másnap reggel elindultam Kleingölitz-be, ahol annak idején – több mint harminc éve – nagyon szép hetet töltöttünk együtt édesapámmal és az egyik testvérével, illetve annak családjával. Útközben meglátogattam a XII. században épült Benedek-rendi kolostor- és templomromot Paulinzella-ban. Az oda vezető út éppen le volt zárva, így egy kerülőutat jelöltek ki, amelynek egy szakasza olyan meredek volt, hogy a motor egyes fokozatban sem ment fel rajta. Le kellett szállni, csak sebességbe kapcsolt motorral tudtam feljutni.
Kleingölitzben két napot töltöttem el egy faházakból álló kempingben. Nagyon olcsó volt, teljes berendezéssel együtt 15 € -t kért naponta a tulajdonosa. Ugyanabban a faházban laktam most, mint annak idején édesapámmal. A hazaindulás előtti napon tettem még egy 50 km-es túrát északra, Weimarba, bejárva a várost, és a parkot, meglátogatva a Goethével és Schillerrel kapcsolatos emlékhelyeket – az 1700-as évek végén ők virágoztatták fel Weimar szellemi életét.
Június 27-én reggel hat órakor hazaindultam Kleingölitzből. Teljes „téli” felszerelésben kellett motoroznom, a hosszú völgyekbe nem sütött be a nap. Olyan hideg volt, hogy bepárásodott a sisakom plexije, és a tükrök is. Az első cél hazafelé is Dačice volt, de újfent megküzdöttem a térképpel és a mellékutakkal. Amikor végre megtaláltam a helyes utat, többnyire egy nagy Umleitung (terelés) tábla közölte, van hosszabb út is. Délig még 180 km-t sem tettem meg, a cseh határt sem értem el. Az ülés keménysége elviselhetetlen volt, ezért sínadrágom belsejét kitömtem a szennyes ingeimmel. Amikor a tankolások alkalmával leszálltam a motorról, sokszor éreztem a furcsa pillantásokat a hátam mögött – úgy ki voltam tömve, mint egy Michelin-baba. Több-kevesebb eltévedéssel este fél tízre megérkeztem a szállásomra Dačice-be.
Az utolsó nap reggelén kánikulai melegben indultam Budapest felé, az ujjaim végét már nem éreztem a folyamatos gázmarkolat szorítástól. Nagyon vártam már, hogy elérjem a magyar határt, igen felemelő volt, amikor az Párkány elején megpillantottam az Esztergomi Bazilika kupoláját. Budapest kelletlenül fogadott: amint lehajtottam az Árpád-hídról a pesti oldalon, egy hatalmas úthibába ugrottak a kerekek. Én a motoron tudtam maradni, de a csomagom leszakadt. Ilyen problémám a teljes, 2191 km-es úton nem adódott. Másnap elmotoroztam Badacsonyörsre, lányaim kitörő lelkesedéssel fogadtak, és azonnal a Simson nyergébe pattantak.
Egy másik érdekességet is meg kell említsek. Egész úton odafelé, illetve Németországban, valamint hazafelé egyetlen magyar rendszámú autóval vagy motorral nem találkoztam, ennek nem tudom az okát. Talán a magyarok már nem választják úti célul a volt keletnémet területeket, és Dél-Csehországot?
Az út mérlege:
Összes km: 2191 km
A tankolások száma: 13 alkalom
Az üzemanyag mennyisége: 69.58 liter
Az üzemanyagra elköltött pénz: 1821 Ft, 41.58 €, 1079 CZK, vagyis 25457 Ft
Szállások: 134 €, vagyis 38458 Ft
Élelmiszer: 88,6 CZK, 39,18 €, vagyis 11245 Ft
Egyéb költség: 22,0 €, azaz 6314 Ft
Összköltség: 82449 Ft
