Ekecs és Nyárasd között adta meg magát a lánc

Másfél hete az égig magasztaltam Vérfagyasztó Tádét, az öreg Jawámat. Imádom a trotty csehszlovákot, pedig volt, hogy cserbenhagyott: előbb az elektromos rendszerében veszett el négy-öt-hat volt, aztán a rozsdás tank okozott problémát. Mégsem tudtam rá rossz szemmel nézni, egy ötvenes éveiben járó motornak sok mindent megbocsátok. 

Kerültek új kábelek, akadt modern gyújtás, a tartályt is kipofoztam – végre úgy tűnt, hogy nem lehet több hiba, hittem, hogy a 250/353 csattogva gurul előre, örökre. Már alig vártam a hétvégét, tenyerem húsán éreztem a kétütemű negyedliteres remegését. Szombat reggel meghúztam a csavarokat, ellenőriztem a guminyomást és gondoltam, megfújom a láncot is.

Ilyen játékkal sosem kínoztam a motoromat - éppen a lánc miatt

A garázst túrva rájöttem, hogy nincs a ládában láncspray. Emlékeztem ugyan, hogy a tokozott láncvédőben bőven van zsír, de gondoltam nem szedem szét, ha úgysem tudok vele mit csinálni. Felpakoltam, beindítottam és elindultam: várt rám az éves kómatúra, a gútai Independent buli.

Jawám furcsán mutat egy mai találkozón, mint Johnny Cash a Szezám utcában: ennek ellenére majd' mindenki párás tekintettel járta körül – Szlovákiában voltunk, ott mindenki ilyenen kezdte 10-20-30 éve. Többen megkérdezték, hogy miért hagytam rajta a láncvédőt, hisz felesleges és csak körülményessé teszi a szerelést. Jó az rajta, mondogattam, védi a portól és a víztől – hasznos inkubátor.

Az Independent találkozóján nem csak motorosok voltak

Reggelre a nagy szomjoltásban el is felejtkeztem az alkatrészről, Hege barátom juttatta eszembe. Ő már megjárta egyszer, a farói találkozóra menet Franciaországban elszakadt a lánca és előrecsattanva átlyukasztotta a blokkot. „Azért majd nézz rá” - búcsúzott tőlem, én meg bólogattam.

Dunaszerdahelyre indultam ebédre anyámhoz, mögöttem Laci barátom jött a Guzzival. Alig vártam, hogy elérjük a kürti kanyarokat, elképzeltem, hogyan koptatom meg a semmit sem érő Mitas gumikat. Az utolsó egyenes végén hatalmas csattanást hallottam és egy fémes sikító hangot: a motor leállt. Tudtam, mi a baj: a lánc elszakadt.

Laci megállt és megnyugodva pislogott saját gépe kardánjára. Hamar lekerült a láncvédő, mélyéből fémdarabok potyogtak. Láttuk, nincs értelme szerelésbe fogni: se szerszám, se alkatrész. A menedzserszemléletű javítást választottam: felhívtam azokat, akik segíthetnek. Percekkel később Töce már bicajra is ült, áttekert Gyuribaához és hozta tőle a világ legrosszabb autóját, a Škoda 1203 mikrobuszt.

Egy órán át a kanális partján kis kavicsokkal riogattuk a vízben lebzselő halakat, a huszonöt kilométeres kanyarrendszer sokáig tartott a hatvan felett életveszélyes kocsinak. Megjött, pakoltunk és menet közben soroltuk a lehetséges károsodásokat. Olaj nem csurgott, ezért bíztam benne, hogy a jó kladnói vas nem adta meg magát.

Nagyapám gondossága révén volt a polcon örökölt lánc, zacskóba vágtam és irány Gyuribaá műhelye, ahol Palival kiegészülve komplett műszaki bizottság várt. A Jawán egy csavar tartja hátul a láncvédőt, az első részt csak be kell szúrni a jobboldali dekli alá. Bontás és kárfelmérés: a fémdarabok kipucolása után megnyugodtunk.

Nem roncsolt visszafordíthatatlanul az elszakadt lánc

A gyanúnkkal ellentétben nem az illesztőszemnél szakadt, hanem középen. Szánom-bánom, de ezt már húsz éve cserélni kellett volna – annyira le volt gatyásodva, hogy kis híján körbe lehetett hajtani. Zsír volt rajta bőven, talán több is, mint kellett volna: a meleg betonon olvadt szurokként csurgott ki a tokból a gedva.

A pléh felszakításával a lánc ütése erőt vesztett

Körülbelül kilencvennel mentem, amikor a szakadás volt; nem vagyok fizikus, hogy kiszámoljam milyen erővel csapódott előre a lánc, biztos, hogy volt benne a kraft. A tok elejéből kihasított egy ötcentis darabot, de ez volt a szerencse, hisz megfékezte, nem üthetett előre és nem szorult be a fogaskerék elé. A kerék nem blokkolt le, nem álltam fejre. Megnyugodtam, hogy nincs komoly baj, csak karcolások keletkeztek a dekli alatt.

A 0,6 millis pléhlemezt könnyen sikerült kijavítani

A széthasított lánctokot pléhvágóval formába hoztam, fogóval kiegyengettem. Mielőtt belefűztem a láncot, a többiek tanácsásra azért megszámoltam a szemeket: mindkettőn hatvan. Persze az negyven évesen is új, Favorit márkájú cseh lánc kisebb átmérőjű volt, mint elszakadt elődje, ezért Palival koppig előre toltuk a tengelyt. A láncot dróttal kellett bevezetni, csak ezután csattanhatott a zárszem.

Előrébb kellett engedni a tengelyt, az új lánc az egyforma szemszám ellenére rövidebb volt

Olcsón megúsztam. A motor kegyes volt hozzám, én szeretem, ő meg viszontszeret.

Nem, nem szeretnélek életbölcsességekkel traktálni benneteket, A sebesség oltára maradjon csak a köbcentik és Newtonméterek territóriuma. De azért mégiscsak furcsa ez a hullámzás. Egyszer fent, egyszer lent, néha jön a dagály, néha visszahúzódik, a fene se érti.

Halló, ne menjetek el, mindjárt elmagyarázom. Itt van például a Csikós. Ő gyerekkorától kezdve ugyanazokba a járművekbe van belegabalyodva, konstans egyenletességgel. Ki tudja hányadik állólámpás Mercijét nyeszteti, mindig szerette a mindenféle különös, és vég nélküli szenvedést ígérő olasz vackokat, és ugyanolyan lángoló vehemenciával veteránozik, amióta csak ismerem.

Eltökélten tartja az irányt, nem könnyen elcsábulós fajta. Én viszont az vagyok. Mert hol a motorok érdekelnek jobban, hol az autók. Néha az amerikaiakért vagyok oda, máskor a japánokért. Régen kívülről fújtam a Forma 1 pontállását, most meg azt sem tudom, hogy miféle ifjú ördögök versenyeznek ott. A legnagyobb motoros zsivány voltam, majd egyszer csak elég lett, és évekig rá sem ültem kétkerekűre. Aztán persze megint motorozni kezdtem, de másfajta motorokkal, máshogy.

Ma pedig pont erről akarok mesélni, erről a legújabb motoros hullámomról, annak is a legújabb fodráról. Szóval, az utóbbi tíz évben – ez az én második motoros revivalem időszaka - az olyanfajta motorozás vonzott, ahol pillanatok alatt hónaljig szutykos lehetek, leverhetem a térdem, és néha kormányt is kell cserélni, mert elhajlik a gigantikus taknyolásoktól. Ezért volt jó darabig KTM LC4-es enduróm, melyet egy civilizáltabb KTM 990 Adventure váltott le egy éve.

Aztán egyszer csak belecsöppent az életembe egy Verhovina – az apósom fészeréből került elő – és egy mind gyorsabban csuszamló, egyre több mindent magába szippantó lavinát indított el. Nevezzük csak az egyszerűség kedvéért harmadik hullámnak.

Az ukrán trutymó után viharos hirtelenséggel két KTM Hobby mofát vetetett velem az egyre erősödő belső késztetés, és mások helyett gyorsan felteszem én az adekvát kérdést: mi a bánatos dióhéjért kell egy 110 kilós majomnak olyan ötveneseket vásárolnia, amivel Budakalász felé kell kerülni hazamenet, mert a nyomorult szerkezet nem bírja felvinni a rajta trónoló homo sapienst a csillaghegyi strandtól az ürömi emelkedőn?

Ennél már sokkal érthetőbb döntésnek tűnik a Pannónia T1-es megvásárlása, bár az is egy furcsa impulzus következménye volt. Két éve karácsonyra kaptam egy ’Régi, szép Pannóniák’ című könyvet a szerzőtől, rá két hónapra már az én garázsomban is ott állt egy régi, szép T1-es, aminek az üzemeltetésével azóta is csak vergődök, mint hal a szatyorban.

Szóval, KTM Adventure, Verhovina, KTM Hobby (ebből az egyiket már eladtam), és a fekete Pancsi: ez eddig négy. Egynél még meg lehet állni, ezt minden botcsinálta addiktológus tudja, de négy után már nincs megállás, jönnie kell a következőnek, ja Wolfgang, schneller-schneller.

Ne kérdezzétek, honnan jött az ötlet, de egyik reggel arra ébredtem, hogy nekem kell egy 175-ös sport Czetka, az Oilmasteres. Vártam, hogy elmúljon a bennem forgolódó akarás, de persze egyre jobban begerjedtem. Így hát a betegség lefolyása szokványos és heveny volt. Tébolyult keresgélés a világ hálóján, majd néhány hét múlva ott álltam egy takaros soproni ház garázsfeljárója előtt a sötétben, és a pinceajtó kivilágított négyszöge felé botorkáltam.

Bent állt a Czetka, az Oilmasteres. Mellette állt a tulajdonos, az is mester volt, autószerelő. Azt mondta Ausztriából cserélte, két másik akármivel együtt, de ez nem kell neki, mert szocikat nem gyűjt. Tényleg ott éktelenkedett a motor első villáján és a lámpafején az osztrák pickerl, az ülése nem volt repedezett, és ami különösen tetszett, a patinás, eredeti fényezés.

Indítani nem lehetett, a krómozott sárvédői nem voltak eredetiek, de arra gondoltam, maximum harmincnyolc rugót bukhatok rajta, ugyanis pont ennyit kért a kék overállos ember érte.

Miután kezébe számoltam a pénzt, még egy ingyen bölcsességet is kaptam tőle, miszerint a nyugaton vásárolt nem működő járműveknek mindig csak egy baja van, ellenben a hazaiakkal, amiken általában azért következik be a végső leállás, mert már minden szar rajtuk. Ennek később még jelentősége lesz, de ne szaladjunk előre.

Szépen kivettük a motor első kerekét, bepréseltük az Avensis Verso hátuljába; persze bent voltak a hátsó ülések, azokat betettem előre, az anyósülésre; pillanatok alatt olyan tetőig pakolt kupi volt a kocsiban, mint a nyolcvanas években, a török vendégmunkás családokat szállító, rozsdalyuggatott Ford Transitokban.

Otthon beleraktam a kerekét és levittem a pincébe, a gyerekek játékai mellé. Hetente többször lejártam megnézni, és igen büszke voltam rá, hogy van nekem most már sport Czetkám, Oilmasteres.

Valószínűleg ezek voltak a legboldogabb pillanataim a ritka sötétmályva színre (exportmodell?) fényezett masinával. Ahogy a kertben a tulipánfa kivirágzott, úgy erősödött bennem is a vágy, hogy felébresszem a cseh Csipkerózsikát. Feltettem az utánfutóra, és elvittem Mátéhoz, aki a Pannóniám egészségéről is gondoskodik.

Pár napig nem történt semmi, aztán csörgött a telefon:
– Gyere ide, szétszedtem a Czetka blokkját.
– Miért, valami nagy baj van?
– Ööö… gyere, nézd meg.

Ugye egy ilyen párbeszédet szoktak Agatha Christie krimikben baljós előjelként definiálni a szövegelemzők? Nos, odamentem, a munkapadon már ott feküdtek a blokk részei, szétszedve, szépen megpucolva.

A látvány önmagáért beszélt. A főtengely alsó fele olyan rozsdás volt, mintha sós tengervizet tároltak volna a motorban. A lánckerék felőli motorházfél belsejéből ki volt törve egy hatalmas darab, valaki talán feszítővassal próbálta széterőltetni valamikor. A váltó fogaskerekei is foghíjasra voltak törve. Minden elgyötört, agyonhasznált, fáradt és reménytelen volt a blokk belsejében.

Álltam, savanyú képpel, mint aki Kalmopirinre harapott, és a rövid csendet kihasználva Máté bevitte a mélyütést:
– figyeld csak, magyar csapágyak vannak benne. Ráadásul a blokkot valaki már szétszedhette, mert a csavarok csak egészen lazán voltak beletekerve.

A diagnózis világos volt: egy látszatra szép, de használhatatlanra kókányolt motorú Czetkát vettem. Ugye emlékszünk: a nyugaton vásárolt, nem működő járműveknek mindig csak egy baja van, ellenben a hazaiakkal, amiken általában azért következik be a végső leállás, mert már minden szar rajtuk.

Igen, az én ízlésemhez képest túl sok minden nem volt rendben a motoron:
– törött blokkot nem vagyok hajlandó hegesztgetni
– blokkfelet nem lehet cserélni, mert párba vannak válogatva
– más számú blokkot nem veszek bele, mert az nekem nem eredeti már
– jó állapotú, eredeti festésű sárvédőt nagyon nehéz szerezni, tényleg, tudja valaki, hogy ehhez a színkombinációhoz milyen sárvédőszín való? (én kalapács ezüstre tippelek)
– ráadásul papírjai sincsenek, így a forgalomba helyezés is kétséges

Egy hónapig gondolkoztam, hogy mit lehetne csinálni. Ezzel keltem, ezzel feküdtem.
Aztán rájöttem a lehető legjobb megoldásra: veszek egy másik Czetkát. Már ki is szemeltem egyet, persze tőlünk 300 kilométerre. Majd jelentkezem, ha meglesz. Vagy ha veszek közben még egy motort.
Addig naponta locsoljátok a virágokat, ürítsétek a postaládát, és cipőben ne menjetek a hálószobába.
Ja, és meg ne próbáljatok lebeszélni.

Mindenképpen feketét akartam, de a fényvisszaverő betétek ellen nincs kifogásom: a lábamat védik

Mezítlábas magyarok - mondják ránk gyakran külföldön, de ha a hazai motorosokat nézzük, sajnos szintén igaz. Milliós motorok durrannak el mellettünk, villog a sok fehér boka: mifelénk nagy hagyománya van a tornacipős motorozásnak.

Az orrész kopástűrő betétet kapott, a szélek pedig koptatót

A láb sérülése gyakori: ráesik a motor, csúszáskor megakad a talajban, csavarodik a boka, reped és törik a csont, szakadnak az inak. Annak ellenére, hogy mennyire kellemetlen láb nélkül vagy nehezen gyógyuló végtaggal élni, nagyon keveset törődünk a csizma kiválasztásával.

Sok helyen leütődött a festék, lassan megérdemelne egy új, matt fényezést

Bokámig ért a tyúkhúr, kezemben balta volt. A megzavart szúnyogok nem késlekedtek, csípéseikkel is sürgettek, hogy mihamarabb túl legyek az egész bontáson. Hiába állt megroggyanva a majd' száz éves kolbászfüstölő, hiába csapdostam módszeresen, nem akart összedőlni.   

Az ajtó leszakadt, a megmattult réztábla nem nézett többé a kerti budi felé. Dosztál és Beck, Komárom - a felirat tükörképe belenyomódott az évtizednyi kacsaszartól humuszos talajba. Kifeszítettem a fém bélést, egyenként ütöttem le a keményfa deszkákat róla. Másfél óra munkával tűzifává változott a füstölőszekrény, ott hevert előttem a családi múlt olyan fontos eleme: hentes és füstölőmester nagyapám legfontosabb munkaeszköze. Az utolsó előtti emlékem. 

Pár fokkal lejjebb csavartam a kormány rúdját, nekem így kényelmesebb

Morgós, aprócska öreg volt, nem volt türelme játszani velem, a gyermeki gondolatokat nem nagyon értette. Szenteste volt, az ő születésnapja. Leforrázta lelkesedésemet, amikor a frissen kapott Kolibri zsebkönyvemben megmutatott Lamborghini Countach-ra rövid studírozás után rávágta: „ez egy istenverte kuglófsütő.” Fekete gombszemével nézett rám, nem értette, hogy miért csurognak könnyeim. Micisapkáját hátratolta kopasz fején, és tanácstalanul bámult csípőre tett kézzel álló nagyanyámra.  

Narancssárgát választottam - színben passzolt a KTM-hez

Tavaly vettem ezt a Hebo enduro kesztyűt, szép narancssárga betéttel az ujjai végén, az jól illik a KTM-hez. Igazából endurózáshoz lett volna szükségem rá, de aszfalton is használtam, nyári kesztyűként, mert az utóbbi időben sajnos egyre kevesebbet jutok el terepezni. Egyrészt ritkábban van időm, másrészt a 640-es LC4 Endurót is lecseréltem egy 990 Adventure-re, azzal meg többnyire aszfalton járok. Endurozni csak kölcsönmotorrral tudok, azt meg nyűgös hozni-vinni, lényeg a lényeg: kevesebbet fetrengek a sárban, mint régen.

Az ujjak végén hamar kiszöszösödött

Éppen ezért azt hittem, hogy ez a Hebo kesztyű néhány évig el fog kísérni. Persze az igazi endurós tudja, hogy a kesztyű és a kormány fogyóeszköz, de azért mégis többet vártam, mint amit a Hebo teljesített. Már az első használattól kezdve idegesített, hogy az ujjhegyeken levő habosított narancssárga betétek szinte vonzzák a csuklópánt tépőzárját. Már egytucatnyi levevés után csúnyán bolyhos volt emiatt az említett rész. Esztétikai hiba, endurocuccnál nem számít – mondhatnánk, de nem is ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a tenyérrész valami egészen elképesztően gyenge anyagból készült.

Hiába finom a varrás, ha kilyukadtak az ujjvégek

Az ujjhegyeknél és a hüvelykujj/mutatóujj tövének kereszteződésénél nagyon gyorsan elkezdett vékonyodni, majd ki is lyukadt. Összehasonlításként: az ezt megelőző Wind (asszem ez az olcsó olasz márka már nem is létezik) kesztyűm sokkal nagyobb igénybevétel mellett hosszú évekig bírta, és sokkal kevésbé nyújtott leharcolt látványt, mint ez a Hebo.

Úgy néz ki, mintha évek óta használnám

Persze azért jó tulajdonságai is voltak a spanyol kesztyűnek. Jól szellőző fajta, szépen simul a kézre, nem nyomnak a varrásai – terepmotorosok tudják, hogy ez sokat számít. Mindez azonban nem képes a gyenge minőség feletti búbánatot eloszlatni, úgyhogy a véleményem sajnos: Nem ajánlott.

szerző: Balázs Viktor