Látszik, a taurint is túl lehet adagolni. Különben hogy juthatna eszébe a redbullosoknak, hogy felzavarjanak két salakmotorost egy hegy tetejére? Ez nem pálya, itt nincs palánk, meg szalmabála, a külső íven egy dolog van, a szakadék. Még az a szerencse, hogy nem szerpentinen kellett veretniük, mert ezekkel a gépekkel a jobbra kanyarodás nem megy olyan könnyen...

Az igazat megvallva, azt gondoltam, már annyiféle extrém(nek tűnő) videót dob elém a net, sok újat, meglepőt ebben a motorsport témában nem tudnak kitalálni. Hát, most sikerült. De ezek után tényleg nehéz lesz olyan járművel félelmeteset csapatni, amit még nem volt virális videóban.

Kaptam egy olvasói levelet, a múltkori Jawa 350 hobbimotor téma kapcsán, amiben számomra új, fontosnak tűnő információk vannak. Úgy gondolom, a levél lényegi tartalma érdeklődésre tarthat számon. Kicsit talán a Simson Suhl sztorira hasonlító történet.

Nagyon megtettszett cikked címe, hiszen ott egy Jawa 350 California-t írtál. A cikk nagyon érdekes és nagyon tetszik, mivel nekem ennek a gépnek az utódja van (Jawa 350 Typ 638, alumíniumhengeres) és szeretem. Igazi cseh technika, cseh megoldásokkal (berugó-váltókar, közös bowdenes féklámpakapcsoló első és hátsó féknek, félautomata kuplungszerkezet).

Amiért viszont írok, az az, hogy megpróbáljak eloszlatni egy Magyarországon még a szocializmus idejéből származó tévhitet.

Jawa 350 Typ 634

Jawa 350 Typ 362 Californian

Info a Jawa típusokról.

 Köszönet Gábornak!

Az elektromos motorok tavalyi fölénye után kissé talán meglepetésként hatott, amikor idén június végén ismét benzines gép nyerte a legendás Pikes Peak-i hegyi felfutóversenyt. A Kawasaki ZX10R nyergében ráadásul Jeremy Toye személyében egy újonc ült, aki magabiztos, hat másodperces előnnyel zárt az élen.

Na kérem, így kell ezt csinálni. Indiában is vannak, akik ha messzire utaznak, nem ülnek végig a nyeregben, mert az fárasztó. A motort felpakolják, ők meg csak ülnek a kényelmes buszban, aztán a célnál lemálházzák a motort a csomagok közül, felpattannak a gépre, és már el is tűnnek a helyi forgatagban.

Csakhogy ez India, itt a motorszállítást sem úgy csinálják, mint ahogy azt mi megszoktuk. Mert a motort nem tréleren transzportálják, hanem a helyközi járatú busz tetejére teszik fel, a zsákok, bőröndök és dobozok közé. Oké, ezen nem lepődünk meg nagyon. De hogy viszik fel Indiában a busz tetejére a motort? Tisztára, mint egy automata gépsor, hiszen szinte emberi kéz érintése nélkül történnek a dolgok. Radzsif se nagyon fogja a motort, hiszen a kezeivel a létrába kell kapaszkodni. Ezért a fekete dögöt a feje tetején egyensúlyozza fel vagy négy méter magasba. Egyedül. Pedig a motort négyen emelték fel, és tették a feje búbjára rakott kis párnára. Az emberi test csodákra képes.

Péntek estére elfogyott a mobilnetünk, ott álltunk a hegyek közt, készre csinált Csikós-poszttal, összekészített fényképekkel, kétségbeesetten, hogy mi lesz a tartalommal. Valószínűleg már nem szűz WiFi-sticket kaptunk a szállásadónktól, így mostanra ketyegett le róla az utolsó bájt is. Ausztriában nem (sem) olyan jó a WiFi-kínálat, mint nálunk, napközben több helyen is próbálkoztunk netet halászni, de sajnos nem sok sikerrel. Szerencsére volt lenn Schladmingban egy csinos étterem, ahol még csütörtök este vacsoráztak a többiek, és állításuk szerint olyan patent wifit vételeztek a vínersniccel mellé, hogy könnybe lábadt a szemük. Ezért szombat reggel egyenesen odagurultunk.

A Die Tischlereiben nagyon kellemes melange-okat és presszókat fogyasztva feltöltöttük a képeket, videót és posztot, majd szitáló esőben Gröbming felé vettük az utunkat, ahol a szombati körverseny zajlott. Épp csak leparkoltuk a motorokat, amikor meghallottuk az ősgépek üvöltését. Félsaroknyira álltunk meg a pályától (elkerített kis utcákon folyt a csata a századmásodpercekért), Csikós óriási önuralommal csak akkor kapott pánikrohamot, hogy ataúristenmindenrőllemaradok, amikor már mindent elpakolt a motorjának a csomagtartójába. Akkor viszont úgy tűnt el a semmiben, hogy csak egy szertefoszló szövegbuborék maradt utána a levegőben: „Szevasztok, mennem, kell, bocsi!”

Eszelős tekintettel fényképezte a Lolát, a McLarent, a Bentleyket, a Puchokat, és mindent, amit csak lehetett. Ez még csak a bemutató kör volt, amikor parádéztak egyet a kocsikkal, ezután jött az 1/100-as verseny. Jól látható volt, hogy sokan csak azért vesznek részt a versenyben, mert jó a hangulat, élvezik, hogy mehetnek az öreg gépekkel, az eredményre tojnak. Ők átszáguldottak a kapuk közt, keresztbe tették a Porschét a kanyarban.

Aztán egyszer csak vége szakadt az egésznek, indultunk ebédelni. Mivel a mai nap a motorcserékről szólt – na, nem a versenyzőknek, hanem mi cserélgettünk, kétkerekűket egymás között – Németh Gergő ráült a Danitól átszármazott Honda PCX-re, megnyomta az indítógombot... és semmi.

Tekert a hangtalan dinastarter, de egy pöff nem sok, annyi nem jött a kipufogón a vadonatúj Hondából. Némi tanakodás után rájöttünk, a motor az utolsó csepp benzinnel állt be a barkácsáruház parkolójába Gröbmingben. Sebaj, Dani a legkönnyebb, visszaült a PCX-re, a kút fél kilométerre volt, én a Burgmanról pedig simán eltoltam odáig a lábammal.

Furcsaságra derült fény a kútnál, a PCX tankja nyolc literes, és akkor most nézzék meg, mi van a képen, mennyit tankoltunk. Szóval – tényleg kifogyott, 294 kilométer után, tehát 2,7 liter a fogyasztás. Hegyen, völgyön, nyélen.

Délután, a környék egyik igazán jó kis étterem-hoteljében (az orrunk előtt tették fel a mezőny öt százelékát trélerre, valamint egy Hillman Imp-motoros Ginetta is állt a parkolójában) találkoztuk is egy versenyzővel, egy hiperkedves osztrák úrral, aki ötórai ebédünk után jött az asztalunkhoz, érdeklődve, mi szél hozott ennyi motoros magyart ide.

Magyarul szólított meg minket, meg is lepődtünk, hogy tud ilyen jól. Először szerénykedett, hogy hát sokat nyaralt nálunk, meg anyukája magyar volt, de aztán kiderült, ő hozta be hozzánk a Vredestein márkát, évekig ő volt a hazai márkaképviselő, és könyékig benne volt a magyar ralisportban is – egyébként Rolf Schmidtnek hívják, sokaknak nyilván rémlik a név. Csikós azonnal képben volt, sőt, eldicsekedett vele, hogy a családi Szent Állólámpa még egy tőle (áttételesen) vásárolt Vredestein-szetten áll a garázsban. Reméljük, találkozunk még vele a Velodromon, próbáltuk meggyőzni, hogy jöjjön el, szakítson rá időt, neki is tetszeni fog. Meg aztán, ki tudja, meddig lehet látni az öreg Velodromot, mikor bontják el valami agyatlan fejlesztési terv részeként, vagy deszkázzák be, hogy megint kerékpárversenyeknek lehessen a helyszíne. Esetleg lesz a helyén egy focistadion, biztos, ami biztos alapon.

Érdeklődtem, neki hogy sikerült a versenye, de csak mosolygott. Több száz versenyen vett már részt, mármint hogy olyan igazin, amitől már két héttel a rajt előtt gyomorgörcse van az embernek, ahol tényleg kockára teszi az életét, aminek valóban tétje van. Hát, ő itt nem fog néhány tized-század miatt görcsölni, ő jól akarja érezni magát - és ez láthatóan sikerült is neki. Persze volt, aki kicsit rosszabb hangulatban zárta a napot, a körbetört 190SL gazdája most mehet a lakatoshoz, fényezőhöz.