Ralph Bryans 1964-es ugratása az ötvenes GP motorral Assenben

Ismertük Szojcsiro vágyait: menni, gurulni, napról-napra gyorsabban. Egész birodalmat épített az álmaira, amiben sokan nem hittek, de ő mindig képes volt bebizonyítani, hogy nem hagyja elveszni ötleteit. 

Hallottak már kiskölyköket rozsdás lábossal pléhhordót csapkodni? Pont olyan hangot adott a motor minden váltás után. „Kellett neked indiait venni” - mondta bajsza alatt vigyorogva Gyuribaá, a mester. „De tegnap még jó volt” - védekeztem, mire Gyuribaá kiröhögött: „ma meg nem.”

Ahogy a gyárból kikerült - szürkeimportként jött Európába

Mostanában rákaptunk a Pokolgépre. És ha már meghallgattuk, hogy „Bőrruhában, talpig vasban nyeregben már a rockernemzedék”, meg „Nagyváros utcáiban sok motor áll, arra vár, hogy a bőrös srácok újra berúgják” (Stress), be is ugrott a 80-as évek motoros zene-ügyi lényege: sem a zenészek, sem a közönség nem látott közelről motort, csak valamiért azt hitték, menő. Például kérdeztem akkoriban Herczeg Csaba barátomat, aki a Wild Side nevű bandában énekelt, hogy má’ miért írta a Ha felülök a motoromra kezdetű dalt, mikor még B-s jogsija sincs (érdekes módon azóta se). Hát mert a közönség igényli, felelte habozás nélkül. Volt tehát valamiféle kölcsönös félreszuggesszió a 90-es években: menők voltak a „motoros” zenekarok, akik azt hitték, sok motoros jár a koncertjeikre, pedig annyira csóró volt mindenki, hogy még egy kispolskit is hosszasan tudtunk ünnepelni.  

Belterjes elem a sztoriban, hogy együtt töltöttem sorkatonai szolgálatomat a Pokolgép egyik technikusával, aki anno mesélt sztorikat a forgatásról, hogy például egész profi lett a klip, de nem tudtak három Hondát szerezni, csak egyet. 1986 körül ez volt a profizmuscsúcsa, Harley-Davidsonról talán még nem is hallottunk.  

A szörnyű önveszélyes részletekbe ne is nagyon menjünk bele. Bukó nélkül, legalább kettesével egy motoron az alap. A banántankos, max. 250-es MZ-n hárman, az első valahogy indiai stílusban a tankon, hátul meg Kalapács Józsi énekel – ugyanakkor paradox módon bármiféle védelem, konkrétan szopóálarc csak a gitároson látható. Rossz tehát belegondolni, milyen túlélési arány lenne a legkisebb balesetnél ezekben a cuccokban, de akkoriban kisebb volt a forgalom, meg a szovjet tömbben amúgy se nyíltak túl kecsegtető karrierek hosszú hajú illetők számára.  

Nézzük viszont végre ezt a jó kis Pokolgép klipet, mit is sikerült összeszedni a sanyarú 80-as évek közepén a beígért Hondák helyett! Van először is a piros, ami nagyon valószínű, hogy Honda. CX 650 a Trágyapumpa, vagy VT500? Nem, inkább CB 750 SC Nighthawk lesz az nyolcvannégyből.  

Van aztán a szürke, banántankos ETZ. Van továbbá egy Urálnak látszó tárgy, ami persze BMW is lehet. Na mindegy, a lényeg: tudja valaki, milyen motorok voltak? Főleg az utolsó másodpercekben tolató Kawa-zöld dolog micsoda?  

A piros motoros csávón viszont Husqarna póló van, ami jól is jön, ha az ember elzúg a Váci utcai City Grill előtt. És 1986-ban elképesztően ultracool dolog volt Nagyfi László Ray Ban szemüvege – emlékszem, arról is volt valami sztori, hogyan bizniszelte, de az istennek se ugrik be. Meg mennyire kemény már, ahogy a szopóálarcos csávót billogozzák! És vajon Kalapács Józsi sejtette akkoriban, hogy amit mi a Judas Priest révén metálfelszerelésnek gondoltunk, az egyszerűen nettó macsóbuzi szett? Persze azóta a Judas Priest dobosát leültették pedofíliáért, Rob Halford pedig egy bukásra ítélt, Trent Reznorral közös projektje kapcsán coming outolt, szóval metál és buzulás kéz a kézben jár, de istenem, ezért értük meg 2009-et, hogy Pokolgép diszkográfiánk is legyen, meg motorunk is. 

Mi másról álmodhatott volna a kis Szoicsiró, mint kerékpárokról, fogaskerekekről és láncról? Ott nőtt föl a családi műhelyben, évekig csak apját látta hajlongani a vázak és küllők fölött. Maga is inasnak állt, versenyezni kezdett, minden energiáját ebbe fektette: a sebesség volt az ő istene, áldozott minden nap. 

Honda újításait és technikai reformjait órákon át gépelhetném, és a vicces történetektől is lerobbanna a blogmotor. Michele d'Auria néhány perces rajzfilmje sokkal többet mond el nálam; tessék csak feltekerni a hangerőt, majd hátradőlni – ez Szoicsiró álma.

Az animáció nem csak légből kapott eset: a száguldásba már gyerekkorában beleszeretett fiú volt az, aki szívós munkával oda emelte a japán motoripart, ahol jelenleg is tündököl. Megdolgozott mindenért, a rossz körülmények sem tántorították el: a háborúba belerokkant Japánban képes volt arra, hogy 1947 novemberében bemutassa első segédmotorját, a biciklire épült, fél lóerős A-type-ot, majd két évvel később a saját fejlesztésű kétütemű, kilencvennyolc köbcentis, három lóerős D-type-ot, ismertebb nevén a Dreamet.

Ekkor ért véget az álom és kezdődött el a valóság.

Nehezen tudok tökéletesebbet formát és íveket elképzelni annál, mint ami erre a Harley-Davidsonra került. Motoros ünnep lenne, ha az összes gépre jutnának ilyen részletek; egész nap tornáztathatnánk szemünket. Sajnos a Dark Custom modellekhez a tornászlány még akciósan sem jár, aki igényli, szerezze be magának.

Nem bizonyított, hogy ez a reklám része-e a gyári médiakampánynak, de akár gerillamarketing, akár nem, nincs az a motoros, aki ilyen hirdetések alatt a távirányító után kapkodna.