Amerikában élő olvasónktól, Vida Elvirától kaptuk ezt az írást. Biztos, hogy követőink többsége, a férfiak sosem kerülnek majd ilyen helyzetbe, de a történet akkor sem súlytalan számukra - családtagjaikat, barátaikat is utolérheti betegség. Az erő és akarat példájára mindenkinek szüksége lehet.

Az étterem teraszán egy pillanatra megáll az élet, mindenki az érkező motorokat bámulja. Huszonhét motoros veszi le sisakját, egy férfi meglepődve konstatálja: mind nő. Nem csak hogy nők, hanem a mellrákot túlélt nők, akik így szeretnék a világ tudtára adni, hogy van bennük erő, akarat és életvágy, hogy belevágjanak a tíz napos túrába, ami Los Angeles-től San Franciscóig tart.

Én is közöttük vagyok. Hogy is keveredtem ide? Ugyan a titkos vágyam az volt, hogy én leszek egyszer a szexis nő, aki bőrruhában lepattan a motorról, megrázza hosszú haját, és rákacsint a tébláboló Brad Pitt hasonmásra. Sokszor ábrándoztam, csak éppen arra nem számítottam, hogy rövid hajjal egyike leszek a mellrák túlélőinek.

Miután orvosom tudatta velem a megrázó hírt, az internetet túrtam keserűen, hátha találok valamit, ami a nagy rakás citromot limonádévá változtatja. Mellrák és kaland, ezt írtam be szatirikus humorral a keresőbe. A sok kék link között láttam meg az Amazon Heart, vagyis Amazon Szív feliratot. “Mi lenne ha a mellrák csak egy hatalmas kaland kezdete lenne?” - állt az oldal fejlécén. “Mit szívnak ezek?” - nevettem, és kíváncsian olvastam a résztvevők beszámolóit a tíznapos kaliforniai útról - ők képesek voltak megfeledkezni arról, ami valójában összehozta ezt a csoportot.  

2004-ben alakult az Amazon Heart. Egy ausztrál és egy amerikai hölgy úgy döntöttek, kirándulást szerveznek a mellrák túlélőinek, hogy csoportban szeljék végig az Egyesült Államok nyugati partját. A név kézenfekvő volt: a görög mitológia szerint az amazonok harcos nők voltak, akik levágták mellüket, hogy ezzel jobban kezelhessék az íjat. Nem csoda, hogy éppen velük azonosul sok túlélő - ők is harcosok, harcolnak az életért. 

Meredith és Megan meggyőzték a Harley-Davidsont, hogy szponzorálja a túrát, kölcsönözzenek motorokat. Kapcsolatba léptek a YSC-vel (Young Survival Coalition), a mellrákos fiatalok nemzetközi szövetségével. Segítségükkel alakult meg a csoport, amely a mai napig növekszik – sajnos évente mégis sokan eltávoznak. 

Az útvonal nem mindennapi, Kalifornia legszebb részein vezet. A híres borvidék domboldalait megmászva, az óceán szomszédságában kanyargó szerpentinen motoroztunk fel és le. Néha birkózni kell a hárommázsás Harley-kkal, mégis sokan vállalkoznak az útra. 

Denise, az ausztrál tanárnő 66 éves korában tanult meg motort vezetni, csak azért, hogy ő is Amazon lehessen. Colette öt éve a legrosszabb diagnózist kapta, feleszmélt, hogy álmainak nagy része még beteljesületlen. Beiratkozott a HD szervezte motoros tanfolyamra, és elkezdődött élete legnagyobb kalandja, pont úgy, ahogy a mottó ígérte. Nem csak vezetni tanult meg, azóta a mellrákot túlélt nők csoportjával már átszelte Ausztráliát, Angliát és az USA-t is. 

Jövőre Dél-Afrikába szeretne eljutni, ahol a Journey of Hope, vagyis a Remény útja túra keretében településenként tanítanák a nőket önkivizsgálásra, beszélgetnének az érintettekkel, hogy el tudják fogadni önmagukat. Fontos, hogy le tudják vetkőzni a szégyenérzetet, amit a kevésbé felvilágosult közösségekben éreznek a nők.       

Egy pihenőnél valaki a vállamat kopogtatja: “Csinálhatnék rólatok egy csapatfotót?” - kérdezi a szimpatikus fiatalember. “Anyukám most van a kórházban. Mellrákra operálták, biztosan örülni fog, ha elküldöm neki ezt a képet, tele életvidám és merész nővel, akik pontosan tudják min megy most keresztül”. 

Tíz nap után úgy érzem, megváltoztam. Mindig is merész voltam, az élet adta lehetőségeket kihasználtam. Így lett diplomám, férjem, gyerekeim, így kerültem az USA-ba, így tudtam elviselni a kemoterápiát. Ez most mégis más. Úgy érzem, innét már semmi sem lehetetlen, mindenre képes vagyok, hisz tudom, nem vagyok egyedül. Amazon vagyok és harcolok! Jöhetnek a további kalandok.  

Mi a közös Szlovéniában és Ausztriában? Az eső,állapította meg Kunio. Végig felhők alatt tette meg az utat Piranig, csupán néha-néha látta meg a napot. Ami viszont örömmel töltötte el, hogy a gyönyörű adriai kisváros felé közeledve folyamatosan emelkedett a hőmérséklet. Mire megérkezett a tengerhez, el is feledkezett a rusnya közép-európai őszről: a mediterrán térség a szebbik arcával fogadta a japán motorost.

Olaszországban izgatott volt, hiszen most először nem kempingbe vagy panzióba készült megszállni, hanem egy kedves interenetes szerveződés jóvoltából az eddig ismeretlen Mauriziónál. A Couch Surfing vagyis a kanapészörf lényege az ingyenes szállás felájánlása és elfogadása – akinek van odahaza helye, kirándulókat, cserébe ő ugyanúgy kereshet szállást bárhol a világon. A bizalomra épülő metódus évek óta működik, ha hiszik, ha nem, még Magyarországon is.

Négy napig maradt a San Marino melletti kisvárosban, ahonnan ilyen mondatokat küldött: „Maurizio was a biker too, so we had good drinking.” (Maurizio is motoros, ezért jókat ittunk). Kézenfekvő, igaz? Egyébként Kuniónak is hobbija a főzés, így elmondása szerint sokat kotyvasztottak az olasz sráccal.

A holmiját már csak fuckin huge bagnek hívja, örömmel szerelte néhány napra és kanyargott önfeledten: Olaszország motoros paracsidom, ezt most már ő is tudja. Útját nyugatnak folytatta, a francia kanyarokról is jókat hallott. A tengerparti utakon motorozott végig, tudják, Rivéra, ezazamaz. Nem is lett volna baj, ha utolsó nap nem tör ki a vihar.

Azt már Budapesten is érezte, hogy a Dominatoron levő Mitas gumi táncol a vizes aszfalton. A déli keverék sem volt ínyére a cseh guminak: a kempingtől alig tízpercnyire egy kereszteződésben elcsúszott. A bal oldalára esett, a kuplungkar bánta a balesetet – ahhoz képest, hogy mennyire zuhogott, egész jól megúszta. A könyökét persze jól beverte, vérzett is. Pár perces szusszanás után csonka kuplungkarral is folytatta útját – Kunio szerint egyébként szörnyű, milyen gyorsan vezetnek még a viharban is a francia autósok a hegyi utakon.

A Pireneusokat elhagyva ugyan kisütött a nap, de fájós könyökkel, nedvesen, kutyaszagú ruhákkal nem érezte tól jól magát a napon sem. Hála az égnek a japán világutazó nem szomorkodott sokáig, ezt az üzenetet kaptam tőle: „San Miguel is a good beer. Now I'm enjoying it with Spanish cheese.” – jó tudni, ha arra járunk, mi is kipróbáljuk azt a sört meg a sajtot... 

Az ember ki se teheti a lábát anélkül, hogy ajánlanak neki valami csodaszert bármire. Én például gyanútlanul átmotoroztam Tű barátomhoz, aki BMW-s (motor) és búvár, továbbá ő a Kütyüdoktor. A Kütyüdoktorral kapcsolatban kellett megbeszélnünk, hogy mi legyen azzal a rengeteg igen hülye kérdéssel, ami egyáltalán nem az ő profilja. Meg is beszéltük, aztán ránézett a bukómra, és megkérdezte:

– Tudod, mi tisztítja legjobban a bukósisakot? A Pronto bútorápoló!

Illetve gyakorlatilag bármilyen bútorápoló, tette még hozzá, mielőtt megállapodtunk volna, hogy Pronto minden rendes háztartásban van. Nekem van még egy kék dobozos Pronto Porstop, vagy mifene nevű szprém, ami azóta nem fogy, hogy egyszer megpucoltam vele a padló egy darabját, azóta ott nagyon óvatosan kell vennem a kanyart. Szóval, ahogy Tű tanácsolta, a tudomány nevében kivittem az erkélyre a bukót meg a Prontót. Fújtam, vártam, töröltem, dörgöltem, és tényleg nagyon meggyőző az eredmény.

Eredetileg nem mertem, illetve nem akartam, de aztán ha már benne voltam, a plexivel is megpróbálkoztam – tökéletes. Pedig mostanában elég sokat motorozok sötétben, de úgy se töri hülyén a fényt, mint amikor az ember valami nem megfelelő dologgal pucol plexit.

A Pronto bútorápolót tehát szeretettel ajánlom bukótisztításra. A Schuberth cégre viszont már kicsit kisebb szeretettel gondolok. A C3-as bukóval alapvetően meg vagyok elégedve, de az árképzésük több mint idegesítő. Az, hogy 150 ezer forint az alapár, még hagyján. A minőséget meg kell fizetni, ezt elfogadom. Fejlesztési költségek, jó anyagok, kisebb széria, németországi gyártás, tudom is én, még mi. De hogy a láthatósági sárga szín felára húszezer forint legyen, már erősen a köcsögség-kategória. Hiszen nem a festék kerül ennyibe, hanem a festék, plusz hogy ilyen a színe.

Nem mondom, hogy kötelezővé kéne tenni az UV sárga bukósisakot, de tény, hogy egy láthatósági mellényes biciklist is százszor jobban látni. Szóval én utoljára a biztonságot sarcolnám, ha már le akarnám húzni a motorost. Hogy egy matricát (!) 17 ezer forintért adnak, az ő dolguk, de afféle jószolgálati küldetés lenne, hogy ezért a sárgáért inkább kevesebbet kérjenek, mint a többi színért. Főleg, hogy a prontós tisztításnál látszott a felső szellőző kapcsolója alatti résznél, hogy az egész, húszezer forintos szín egyetlen szezon alatt fakult egy teljes árnyalatot. Ha ménkü sok időm lenne, esküszöm, még pereskedni is volna kedvem.

Aki olvas Sebesség oltárát, talán látta azt a leírást, amelyikben elmentünk Olaszországba a 27 éves Yamahával, aztán jól megszívtuk. Röviden: a motor előtte volt közel három hetet szervizben, hogy alaposan fel legyen készítve az útra, aztán mégis az utolsó percre maradt egy csomó hiba kijavítása, aztán még az utolsó utáni percben, nagyjából éjjel egykor derült ki, hogy alkatrészek is kellenek bele (négy tűszelep, mert folynak a karburátorok), aztán másnap reggel egy éjszakába nyúló umbulda-szerelést követően indultunk a Dolomitokba. Az utolsó percig az volt az ígéret, hogy meglesz a motor, profi szervizben történt mindez, nem valami sufniműhelyben, félalkoholista szakival, a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Akkor már nem volt idő másik motor kérni, viszont a szabadság ki volt véve, a gyerekek eladva, nagyszülők egy hónapja felparaméterezve a besegítésre. Mennünk kellett. A Yamahával.

Arabba, a szálláshelyünk is jó magasan volt. Ott is csak három henger ment

Baltimore az Egyesült Államok egyik legnépesebb városa. Tengerparti fekvése miatt akár még kellemes hely is lehetne, de az utóbbi évtizedben jelentősen megnőtt a bűnözés – a válság kirobbanása óta csak rosszabb a helyzet, mélyebb a társadalmi szakadék.

A helyi rendőrök egyik legnagyobb problémája az utcai motorosbandák elterjedése – a szerecsen fiatalok óriás egyerekezésekkel és rizikós trükköl szórakoztatják egymást és veszélyeztetik a többi közlekedőt.

Errol Webber dokumentumfilm-rendező sok időt tölt a városban, ha teheti, filmezi a bandázó srácokat. A zömmel terepgépeket nyüstölő motorosok nem viselnek védőfelszerelést, de úgy tűnik nem is nagyon félnek; sajnos a gyerekek között kifejezetten népszerű vakmerő viselkedésmintájuk.

A beleseti statisztikák persze szörnyűek, ám a rendőrség tehetetlen – amerikai sajtóforrások szerint volt, hogy 500 randalírozó motoros szállta meg a főutcát. Kemény lehetett és hangos.