Látniuk kéne Csikós arcát, amikor egy nagy csapat nagyon öreg autó dübörög el a szeme előtt. Olyanokat mond, mint, hogy ilyen csak egyszer az életben történik az emberrel, közben kezében szorongatja azt Ennstal Classic nevezési listáját, és próbálja azonosítani amit lát. Három sűrűn szedett oldalról beszélünk. Két óra motorozás, illetve robogózás után éppen a Gesause nemzeti parkban pihenünk, egyelőre nem esik, de ez hamarosan változni fog, sajnos.
Hogy ideérjünk a szállásunkról, szigorúan kapaszkodtunk a gázba Sipos úrral és Göbölyös doktorral, mert persze Csikós és csapata már órákkal korábban elstartolt. Az úgynevezett verseny mezőnye eléggé szétszakadt, a muzeális Bentley-k, BMW-k és Ferrarik órákon keresztül követik majd egymást, bárhol állunk is az útvonalukon. Nem kell érteni a régi autókhoz, ilyen közelről mindenképpen fergeteges élmény ahogy élnek az úton ezek a matuzsálemek.
Csak egy példa. Az imént elhaladt előttünk egy öreg Rolls. Feltartott öt-hat autót, mire ketten is előzésbe kezdtek, szintén utcán ma már nem látható gépekkel. Amikor egy ilyen háború előtti kocsi gázt ad, dübörgése lengeti az ember ruháját, benzinszag tölti be az erdőt, de nem nagyon történik semmi váratlan. Egy fehér BMW ezt még a következő kanyar előtt is folytatta a manővert, mert nem tudott akkorát lépni, hogy lenyomja a hetvennel baktató Rolls-Royce-t. Nem mertem odanézni, a zaj csak fokozódott, végül beszúrt az öreg angolnak a forduló előtt.
A robogókat is keresztpróbázzuk. Amikor egy napnyi PCX-ezés után először ültem át a Suzuki Burgman 400-ra, majdnem el is dőltem vele, olyan nehéznek tűnt a két mázsájával. Pedig mindkettőt gyerekjáték vezetni. A Hondával már megtanultam előzni a kanyargós hegyi utakon. Kilencvenes tempó fölött nem vállalok semmit, mert még lejtőn, zuhanórepülésben is megfogja a tiltás százas tempó fölött. Amúgy meglepően stabil, félek is, hogy túlvállalom magam.
A Suzuki központi kijelzőjén folyamatosan látszik az Oil change felirat, pedig szerviz után indultunk el vele a túrára. Érdekes, hogy a CVT-váltó a kis százötvenesen egészen alacsony fordulaton dolgozni kezd, a Suzukin viszont ötezerig szinte semmi sem történik. Ekkor már van hangja bőven, mégis puhán indul meg és százról még szépen ellép. A szélvédelem és a lágy futómű miatt érzésre soha nem lehet elfáradni a Burgman nyergében, Sipos úr sem panaszkodik. Nekem viszont, szokás szerint, mára bedurrantak a csuklyás izmaim a vezetéstől. Kicsit úgy járkálok, mint a Notre-Dame-i toronyőr. Mindegy, nem kell járkálni. Robogunk tovább.
Update:
Kicsit eláztunk a hegyek közt, de Ausztriában az a csodálatos, hogy pár kilométerenként teljesen más az időjárás. Szerencsénk volt, bejöttünk egy kisvárosba, ahol minden száraz. Száraz például egy 280SL Mercedest hidegindítóztak, de még akkor is olyan szárazon köhögött, mintha nem kapna elég anyagot. Aztán végül magához tért, elhajtott az újabb szakasz rajtjától egy Dino. Szép hangú sportkocsi, és még mielőtt azt gondolnák, hogy ez egy Ferrari, helyre kell igazítanom a felvetést, mert állítólag inkább Fiat modell. Bár ezen ott voltak az ágaskodó lovas emblémák. A versenyre akkreditált sajtómunkások nem akármilyen autóval kövezik a mezőnyt. Nézzék, milyen gigantikus egy mai Porsche Carrera 4S egy ilyen régi olasz sportkocsihoz képest. A hangjuk közt is hatalmas a különbség, természetesen a régi sokkal szebben szól. A parkolóban, mintegy mellékesen lőttem ezt a képet egy elég klafa kis Opel Kadett raliautóról és mellette a Mercedes-Benz 409-es tűzoltó szerkocsiról. Jó kis nap ez, és még messze nincs vége. Sipos úr sok videót forgat, nem bízzuk a fantáziájukra az autóhangokat.
