Olasz motort jellemzően érzelmi okokból vásárolunk, sokszor mellőzve a racionalitást. Erről több birtoklása után már hosszan tudnék mesélni, de a lényeg, a tézis egyik következménye, hogy amikor a Ducati kétévente megrendezi a saját ünnepléséről szóló hétvégéjét a Misano Adriatico versenypályán, rettenetesen oda kell tennie magát. Hogy az a több mint hatvanezer ducatisti, rajongó, érdeklődő és az apró utasülésen sok száz és ezer kilométeren át -ideális esetben- türelmesen kuporgó leány még jobb hangulatban távozzon, mint amilyenben érkezett.

A Magyar Ducati Klub szervezésében mi is elmentünk - bár nem mindenki emiatt, de erről később; először lássuk hogy fest a Ducati vendégszeretete ilyen temérdek emberre elosztva.

Itt volt Rossi, Hayden, Bayliss, Checa. Naphosszat aláírásokat osztogattak, motoroztak a versenygépeikkel vagy Diavelekkel, sőt, R8-asokkal autóztak a versenypályán, ahol egyébként egész nap köröztek még amatőrök és (önjelölt vagy hivatásos) versenyzők, saját motorokkal vagy a gyár kipróbálásra hozott gépeivel.

Olykor megjelent Rossi vagy egy másik celeb is hogy fokozza a hangulatot és a tempót, Bayliss mögé 200 euróért fel is lehetett ülni. Ezért a pénzért a szerencsések valószínűleg életük egyik legmélyebbre vésődő élményét szerezték be, páran gondolom halálközelinek is neveznék az alapján, ahogy kívülről kinézett. A kanyarokban szinte a válluk is leért, akkorákat fékezett mintha teret hajlított volna, a célegyenesbe lapon érkeztek, még félig fekve gyakorlatilag a rázókövön túl vette fel egykerékre és a célegyenesben végig ott is tartotta miközben tiltáshatárokon váltott, majd elölről az egész újra és újra. Ámulatba ejtő, félelmetes és borzongató volt nézni is.

Ugyanakkor, kevés dolog biztosabb az életemben mint az, hogy két év múlva ott akarok ülni mögötte.

Előzetesen regisztrálni lehetett pályamotorozásra saját motorral vagy akár Panigale-vel, ez utóbbi sajnos csak két klubtársunknak sikerült, nekik is valami csoda folytán. Pár perccel a feliratkozás kezdetét követően órákra összeomlottak a Ducati szerverei, a saját motoros pályázásra is alig sikerült már időpontot lelni mire ismét életre keltek.

Pár szóban meg kell említenem a Panigalét is, mert emlékszem hogy amikor megláttam róla az első képeket, kissé csalódott voltam. Egy szépen összedolgozott, fantasztikusan modern, és szinte teljesen érdektelen digitális csomagnak tűnt, amiből mintha kifelejtették volna a Ducati formatervezőrészleg titkos adalékát.

Aztán szembejött az első, majd még egy, lassan elkúszott mellettem egy másik, és úgy a tizedik táján összeállt a fejemben a kép. Onnantól pedig el voltam veszve. Ez a motor a legszebb olasz hagyományokhoz méltó, csodálatos műtárgy, parádés paraméterekkel és -természetesen- hátborzongató hanggal. 

Visszatérve a földre: az Öhlins sátrában egyéni, személyre szabott futóműbeállítással segítettek, motorshow-k, ugráló krosszmotorok, koncertek szórakoztattak egész nap. Pénzt költeni ott volt a gyári ruha outlet (vagy óriási sorokkal vagy épp kiürült készletekkel, de többnyire a kettővel együtt), gyönyörködni és ábrándozni pedig a temérdek átépített motoron lehetett a felfoghatatlanul borzalmastól a fantasztikusan kifinomult szépségekig.

A szervezésre nem volt panasz, percek alatt be és ki lehetett jutni (miközben a csuklón és a motoron elhelyezett szalagról csekkolták hogy a saját motoroddal jössz-mész), gigászi mennyiségű személyzet segített a parkolókban szép szabályos sorokban gyorsan leparkolni.

Mindezzel együtt a túra igazi oka, legalábbis számomra, nem ez volt. Hanem a három napos motorozás a WDW előtt Bologna-Firenze-Róma-Misano útvonalon, természetesen főleg szerpentineken, a csodás toszkán tájakon és az Appennineken keresztül. Ez indított be igazán, utólag is emiatt lábad könnybe a szemem még mindig, ha visszagondolok erre a pár napra.

26 motorral vágtunk neki ami egy meglehetősen impresszív hanghatású hordát adott ki, volt Monster, Sport Classic, Multistrada, 749, 848, 999, 1098, Hypermotard, és a testvériség jegyében egy Fazer meg egy R1 is. A tempós szakaszokon csoportokra bomlottunk tudásszinttől és habitustól függően, majd gyorsan kiderült, hogy ezeken a kanyargós utakon milyen keveset ér a teljesítmény önmagában.

András a Bükkben kiérlelt rutinjával olyan tempót diktált a 82 lovas, lég-olaj hűtésű, dobozos Multistrada 1000 DS túramotorjával, hogy képtelenség volt megfogni még a kétszer erősebb supersportokkal is. Szenzációs érzés olyanokkal tempósan motorozni, akik mellett az ember - még több mint 20 éves motorosmúlttal is - szinte óráról órára fejlődik, amellett hogy a megfontolt és figyelmes mozgásukat látva nagyon hamar bízni is mer bennük. Ez nagyot emelt az élményen, de annak is érdemes ellátogatni erre a környékre aki egyedül vagy kevésbé tapasztalt társakkal menne, mert a táj ami közben körülvesz, hát az szavakkal egyszerűen leírhatatlan.

Csodás idő, végtelen kombinációban kanyargó, szinte mindenhol tökéletes minőségű és meleg aszfalt, hangulatos ősrégi házas, szűk utcás falvacskák, hidak, viaduktok, alagutak, sziklaszirtekre épített települések, hihetetlenül gyönyörű villák, vitorlásokkal teli óriási tavak - ilyen lehet a paradicsom. A temérdek traffipaxot kivéve, nem árt észben tartani hogy gyakorlatilag minden faluban van legalább egy. De az utak elképesztőek.

Motoroztunk tengerszint közeli magasságban dús növényzet és kis patakok között, kicsit feljebb szurdokok szélén katalógusokból ismert panorámával a tájra, majd fent a Gran Sasso hágó kopárabb, fehér hegycsúcsú vidékein, legelésző ló, kecske és tehéncsordák mellett. Ebből speciel származtak kellemetlenül izgalmas pillanatok is, mert a spagettiszerűen kanyargós és ebből kifolyólag néha nehezen belátható úton olykor meghökkentő helyeken bukkantak fel bizonytalan állagú nehezítések. A hágó egy természetvédelmi területen fekszik ahová szinte csak turistáskodni járnak az olaszok is, például a két hatvan körüli bácsi ilyen veteránokkal:

Egész Toszkánában nagyon, nagyon érződik hogy imádnak itt élni. Például mosolyognak. Majd' mindenki akivel csak találkoztunk, letaglózóan vendégszerető és kedves. Persze, ha ott élnék lehet hogy én is ugyanilyen kedves mosollyal sajnálkoznék mindenki máson. És azok az apró életképek, ahogy megjelenik a tükörben egy vigyorgó hetvenes fej retro sisakban egy Moto Guzzi V10 Centauro-n ülve, majd a motorra horpasztva megelőz minket és integet hogy próbáljuk meg követni az úton, ahol nyilván 65 éve minden nap megküldi, vagy amilyen vehemenciával a negyvenes-ötvenes anyukák közlekednek robogóval a városban és szúrnak be teljesen váratlan irányokból, vagy hogy a Morbidelli múzeumban maga Giancarlo Morbidelli vezet körbe minket, örökre felejthetetlenek.

És főleg azok az egész napot átívelő endorfinban és adrenalinban fürdő motorozások az idilli körülmények között, amikor az ember olyan tempót mer diktálni amilyet itthon közúton sosem, elképesztő mélyre dönthet miközben óráról órára egyre finomabbra áll össze a gépkezelés, a csodásan precíz 999-es a legjobb formáját adva szinte gondolatokkal irányítható, és olyan mennyei boldogság lesz úrrá a tudaton amilyet még sosem érzett. Klassz hely a Mecsek vagy a Mátra, vannak jó szakaszok a Bakonyban, Ausztria pedig egyenes pazar hely ezekhez képest ráadásul az Alpok rengeteg helyen hasonlóan gyönyörű; de én itt és most tapasztaltam meg A Tökéletességet. Amikor minden összeáll.

Köszönet a kalandért Ricsinek és Staffordnak, hála a MotoRosso szerviz- és csomagszállító csapatnak, Lacinak és Tökinek a rengeteg segítségért. 

A képek telefonnal készültek mert eredetileg nem terveztem bejegyzést csupán emlékeket, akit bővebben érdekel a hivatalos oldalon találhat szép fotókat kedvére.