Sokan nem tudják - és nem is hangoztatom sehol - de nagy rajongója vagyok mindennemű motorversenynek is. A MotoGP-t ugyanúgy követem, mint a Superbike világbajnokságot, sőt, a dolgok jelenlegi állása szerint néha-néha már az utóbbit jobban is kedvelem.

Múlt vasárnap sem bántam meg, hogy leültem a tévé elé. Aki látta az ausztrál futamot, főleg a másodikat, az tudja, miért. Egy ritka és csodálatos sporttörténeti pillanatnak lehettem részese, egy ilyen pillanat pedig mindig felemelő és emlékezetes marad.

Lényegében csodát láthatott mindenki, aki a második futamot elkapta, hiszen a rajtot követően fél perccel már senki nem tett volna egy lyukas garast sem arra, hogy a Sykes-szal összekoccanó olasz érdemben pontokat szerez majd a második futamon is. Pláne úgy nem, hogy az összeérés során elmozdult Apriliája fékkarja és kicsit macerásabb lett minden féktáv. (Ez persze csak a verseny után derült ki.)

De nem véletlenül nyerte meg az elsőt a szintén bombasztikus formában motorozó Carlos Checa bukása után.

Mert miután nyolc másodperces hátránnyal visszakecmergett a pályára és a mezőny után eredt, na onnantól kezdve történelmet írt.

Max Biaggi ugyanis - bár sokan utálják - egy félisten. Ékes tanúbizonyságát adta tudásának és befogta minden kritikusa száját, akik 42 évesen kiégett vénembernek titulálták. Mert ez az állítólagos kiégett vénember akkorát ment, hogy leszakadt az arcunk. 22 kör alatt úgy vágott át a mezőnyön, olyan kompromisszumot nem ismerve gyűrte maga alá a nem kicsi neveket, hogy az valami zseniális.

Lendületből előzött, volt úgy, hogy egyszerre kettőt is, táncolt alatta a motor és pengeélen táncolt maga is. Itt mutatkozott meg hihetetlen tudása és ösztönei és versenyzői nagysága. Nem volt kanyar, melybe ne két kerékkel csúszva érkezett volna meg és nem ugyanúgy távozott volna, tépte a gázt és nem kérdezett, csak büntetett. Egyszerűen a pályamotorozás vegytiszta lényegét mutatta meg a világnak.

22 kör alatt az egész mezőnyt legyűrte, Kawasakistól, BMW-stül, Hondástól. Max megállíthatatlan volt. Végül a második helyen ért célba úgy, hogy biztos voltam benne: még két kör és a fölényesen vezető Checa is alulmaradt volna.

Max Biaggi volt a király, ott és azon a napon megmutatta, hogy jó az öreg a háznál és nem véletlen az öt világbajnoki címe. Így motorozni a kevesek közül is kevesen tudnak.

Az, hogy ilyenkor eszembe jut szerencsétlen Talmácsi, aki élete utolsó lehetőségét dobta el magától, mert méltóságon alulinak találta a Pedercini Kawasakit, már az én hibám. Most itt mehetne, nem akármilyen nevek között, ehelyett bérautóval, hakniban bohóckodik. Sajnálom. Azt is, hogy nem volt ott mellette senki, aki ezt elmondta volna neki.

Így nem lesz nekünk 42 évesen ilyen versenyzőnk, mint Max Biaggi.