Valahol Stájerországban gyorsan el kellett hagynunk az autópályát, mert szakadni kezdett az eső - öltözni, öltözni!
Most már értem én ezt a csávót, Atlaszt. Aki így tartja a vállán Földet, tudják, egy mondabeli mandró, állítólag nagyon erős, még a Toldi Miklósnál is kokszosabb. Rájöttem, nem kell szuper izomzat ahhoz, hogy az ember hegyeket tartson a puszta karjával. Elég, ha a helyzet olyan.
Amikor harmincöt fokos melegben, talpig motorosruhában, zúduló patakverejtékkel a homlokomon, saját házunk előtt alkottam bal lábamból, egy kábé 280 kilogrammos motorkerékpárból, valamint kiegészítésképpen a talajból elegáns, egyenlő oldalú háromszöget, az nem volt szándékos, higgyék el. Olyan volt, mint a pisai ferdetornyot tartani, maradjunk annyiban.
A motor egy négymillió forintot érő Yamaha Super Teneré volt. Nem, nem az enyém, teszt. Az időpont? Épp a két hónapja tervezett, háromnapos Grossglockner-túránkra indultunk. Hogy miért nem a saját Yamahámmal? Mert borzasztóan megviselt, hogy tavaly három héttel a Dolomitok-túra előtt adtam be tavaszi szervizre, és a szóban forgó javítóhelyen uralkodó rendetlenség, netán vis maiorok miatt egy nappal az elindulásunk előtt fogtak hozzá az érdemi munkához, és végül – miután magam is hajnalig segítettem összetákolni a motort, mert idő híján megjavítva már nem lett – félbe kellett hagynunk a Dolomitok-túrát, és új tervet kovácsolni a szabadság közepén.
Liezen, ahová csak azért mentünk be, mert az iGO térképét nem nagyítottam fel eléggé, amikor beszúrtam a köztes pontot
Még egy ilyet nem akartam, de csak valamikor májusban derült ki, hogy a saját, immár 28 éves, tavaly óta teljes új tűszelep-garnitúrát és szinkronozást kapott Yamahám megint dadog. Göbölyös szerint szelepeket kellene állítani rajta, mert az XJ900-nál idővel csökken a szelephézag (nem nő, mint általában), és kitámaszt a szelep (mert a szelepszár megnyúlik). Kellett volna még egy új hátsó gumi is, időm pedig megint csak nem adódott kijárkálni a szakihoz, szerelőlelket masszírozni, egyáltalán, másik szakembert keresni.
Inkább kértem tesztmotort, igen, köpjenek le, magam is így tennék az önök helyében. De nem volt más opció. Talán menti a helyzetet, hogy minden korábbi túra során - 32 éves Kawasakival a Dolomitok, vén Yamahámmal Mariazell, majd a Dolomitok, majd Szlovákia – is kérhettem volna motort, de nem tettem. Most kijátszottam az adut. Hiába, az autós (motoros) újságíró az élet császára.
Ház, templom, ború
Tehát egy vacsiúj, 1200-as, kipörgésgátlós, két gyári dobozos, első héblire elektronikusan adagolt integrálfékes, alig tízezer kilométert futott Super Tenerével indultunk neki a túrának. Autóból jobban szeretem a régit, de hosszú útra motorból inkább újjal megyek. Fura kettősség ez, írtam is egyszer róla bővebben, most mondjuk úgy: örültem.
Ezzel a motorral háromszögeltem csodásat a házunk előtt. Nem gondoltam volna, hogy egy Teneré egy határidős autópálya-építkezésre igyekvő, telitömött betonkeverőnél is nehezebb. Üvöltöttem kínomban. "Katííííííííííííí! Katííííííííí! Gyere, segíííts! Megszakadooook! – ordítottam, mint Dundika az IQ-teszten, és vártam, hogy feleségem acélos izmai révén még egyszer az életben – méltóságomat és férfias erőm illúzióját vesztve bár – két lábon, bocsánat, keréken áll a motor. Kati is érdekelt volt az ügyben, segítő kezének ereje magában hordozta az ígéretet, hogy szeretett autójának motorházfedelén nem keletkeznek fura, drágán kijavítható, sztochasztikus lyukak.
Az én feleségem, aki mellesleg édes is, rohant, markolt. Amit markolt, reccsent. Mert hiába brutál fenevad a Teneré, azért minden burkolata műanyag. Ezért Kati átnyúlt a kormányra, A kézvédő burkolat a markolásra szintén, tagadhatatlanul "Made in China" hangulatú reccsenésben tört ki. Pánikjában elengedett mindent. Pánikomban felállítottam a pisai ferdetornyot.
Egy turistaház Mühlbachnál. Ide csak úgy feljöttünk, mert a térképen látszott: magasra visz a zsákutca. Szép, nem? Volt jó sok kanyar is
Látják, az ember szorult helyzetben csodákra képes. Más kérdés, hogy utunk első napi etapját, az 579 kilométeres Budapest (H)-Bischofshofen (A) viszonylatot szétszakadt és bedurrant bal alkarral, hasonlóképpen meggyepált jobb vádlival, átrendeződött belső szervgarnitúrával tettem meg. 44 évesen az ember ne emelgesse a régi pisai építők megdőlt remekét, mert úgy érzi majd, 88 éves lett.
Még átvételkor lejjebb vettem a Yamaha szélvédőjét, mert úgy éreztem, bubog a sisakom a szélben, de igen nagy volt a vihar a pályán, és kiderült, hogy abban az állásban, ahová tettem, a fejemet rendre elkapja valami fura állóhullám. Mint valami türelmes, ukrán csontkovács,úgy tekergeti ilyenkor a sityakot a szél, az erő óriási, de a hatás lassú, a Kati végig azt hitte, valami nem tetszik a motoron. Mire az utolsó, nagy MOL-kúthoz érkeztünk, eldöntöttem – visszaállítom a szélvédőt. Jól is tettem, a fejrángatós élmény onnantól megszűnt.
Mivel a gép új volt, műszaki problémákra egyáltalán nem készültem, ami a korábbi túráinkhoz képest újszerű lelkiállapothoz vezetett. Kikerülve a saját belső mantrámból, feltűnt végre motoron is, ami autóból zavarni szokott: lehet, hogy a magyar hülyén vezet, de az osztrák sem jobb nála. Egy kilométerrel a megelőzendő autó előtt átmegy a belső sávba, és ott dekkol fél órát. Aztán sebességtartásban sem valami jók: totyog előtted 110-zel, beéred, leelőzöd 130-cal, majd a 120-as tiltásban visszaelőz tíz perc múlva 150-nel, eléd vág, és lelassít 100-ra. Nem egyszer tapasztaltam ezt, hanem ötvenszer. Ráadásul bécsi rendszámos motorral voltam, tehát kizárt, hogy tanítani akartak volna helyes autópálya-használatra.
Régi Guzzival vág neki apa és fia. Még a Super Teneréről is kicsit irigyeltem őket
Bischofshofenig az egyetlen kellemetlenség az eső volt. Dainese cordura-ruhám már közel tízéves, ha a távolban esőfelhőt lát, máris átázik. De máskülönben annyira szeretem ezt a hidegben-melegben egyaránt hűvös, kényelmes, szinte egyáltalán nem izzasztó cuccot, hogy nincs szívem lecserélni, no meg most, hogy egy rakás felújítási projektem fut a háttérben, nem is tudnék ilyen drága ruhára költeni megint. Így viszont már szemerkélő esőben is be szoktam öltözni esőruhába, mert ha megázom: 1) rohadt kellemetlen, ha a pocsékul szellőző esőruhát belülről még a megázott motorosruha is nedvesíti; 2) még ha el is áll az eső, és levehetem az esőruhát, akkor is nehezen szárad ki emez. Nem probléma harminc-negyven kilométeres távon, de sok százon át már igen.
Innentől négyszer volt full esőruha fel-le Bischofshofenig, továbbá egy balesetbe is belefutottunk: teljes útzár, két kitörött futóművű autó a szalagkorlátokon, rendőrség, tűzoltók. Balgáké a szerencse – nem fordultunk meg, ahogy a többség, hogy 16 kilométeres kerülőt tegyünk, hanem elkezdtük komótosan lehámozni az esőcumót. És lám, mire épp lent volt, a rendőrök intettek, hogy fél percre átengednek autókat. Ölünkbe kaptuk az esőcuccot, motorra pattantunk, és átslisszoltunk. Hehe.
Nyilván szörnyű nyálas és elcsépelt, de én mindig valami felfoghatatlanul magasztos dolgot érzek az Alpok tetején. Ilyen helyre az ember annyira ritkán jut el, és az egész annyira tiszta, elrontatlan, épp csak a kellő mértékben civilizált
Bischofshofent azért választottam, mert ez volt a Magyarországhoz legközelebbi pontja annak a három rész-útnak, amit a középső, ottlevős napra terveztem. Motoros túrán, pláne utassal, jobb néhány éjszakát ugyanazon a helyen tölteni, mert olyankor lepakolhatsz, leveheted a dobozokat, könnyített szerelésben tolhatod a kanyarokat, nem pazarolsz időt a csomagolással. De azért Bischofshofentől tartottam kicsit. A dolomitos túrákon Arabbában szoktunk lakni, ami egy gyönyörű kis alpesi falu, és csak magas hágókon át közelíthető meg, ott a szállás eleve megadja a munkából, Budapestről kiszakadás élményét. De Bischofshofen kicsit ipari városka az Alpok alján, itt készülnek például a Liebherr háztartási cuccok (meg talán az óriásdömperek is?), nem számítottam sok jóra. De csak három napunk volt a túrára, nem válogathattam.
Jó drága hely. A belvárosban (ami tele van öreg házakkal, kajáldákkal, és az utcák végén felsejlenek az óriási hegyek) 74-76 euró volt egy éjszaka. Vagy egy órát eltöltöttünk azzal, hogy a Kati egyik panzióból a másikba ment be érdeklődni. Aztán megpróbáltuk a külvárost is, de nem akadt jobb a horgunkra, ezért végül lenyeltük a békát – a megszokott arabbai 60 euró helyett itt 75 lett a vége (két nap alatt ez közel 10 ezer forint különbség, egy viszonylag szép krómozású Ponton-kilincs ára!), kicsit rosszabb kilátással ugyan, de jó körülmények között, mennyei reggelivel.
Az útvonal úgy készült, mint máskor – felütöttem a www.alpineroads.com oldalt, és megnéztem, melyeket írja a legjobb Salzburg-környéki hágózásoknak. Aztán kikerestem ezeket a Google-térképen, kiszámoltam, mi fér bele egy napba, és az egészet beleprogramoztam az iGóba. Az egész megvolt kábé három óra alatt, innentől nem kellett foglalkoznom az útvonallal, tanár úr, én készültem. Gondoltam.
Morini 500-assal is feltekertek ide Németországból. Bármelyik kollégám fél pöcsét odaadtam volna érte
Kellemes kis bemelegítő menettel kezdtük Maria Alm felé. Magánszorgalomból bejelöltem egy zsák-szerpentint is, ami Mühlbachnál felvezetett jó magasra egy turistaházhoz. Szép volt, akadt jó néhány kanyar is, de azért nem az az igazi motoros élmény. Az alpineroads.com által javasolt út nem pont itt vitt, hanem a patak mellett – visszafelé, amikor arra motoroztunk, rájöttem, hogy érdemes rájuk hallgatni, tudnak valamit. Ráadásul itt derült ki, hogy programozás közben elkövettem egy hibát – kétszer írtam be egy elkerülőpontot, és emiatt az erdőn át, a felbontott út mentén, a forgalomszabályozó lámpa hátráltatásai közepette oda-vissza motoroztunk a helyen.
Mindegy. Át a túra fénypontjához, ami miatt eredetileg átszeltük fél Ausztriát, jöjjön a grószglokner. Nem olcsó az út, 19 eurót kellett fizetni érte a kapunál, de kevés ennél jobban elköltött 19 euró van a világon. Az ember megtankol – mert az alpesi hegyi utakon szórványos a kúthálózat – kicsit beszélget a bácsikkal, akik mindenféle K1200-as és hasonló BMW-ken érkeznek, és nála kábé kétszer nagyobb tempóban elhúznak a kúttól, és a kapuhoz gurul.
Ami azon túl fogadja, az a legjobb motoros játszótér a világon. Ausztria legmagasabb hágója a Grossglockner, egyben kiemelt természetvédelmi terület is. Mindemellett kivételes minőségű, különösen tapadós aszfalt borítja, amit ritka alapossággal tartanak karban. Egyetlen aggályos pont a folyamatos szalagkorlát hiánya – az út nagy részén csak régi szegélykövek vannak, amik egy esetleges vezetési hibánál inkább a mélybe dobják az embert, mint megvédik. Nem is mentem nagyon gyorsan, egyrészt mert a látvány lenyűgöző volt, és ilyenkor az ember nem száguldozik, másrészt, mert olyan meredek a hegyoldal, hogy amikor oldalra néztem, úgy éreztem, rögvest belevezetem a motort a mélybe.
Még ezen a rövid szakaszon sem kellett tartani attól, hogy megdermed a zsír a kormánynyak-csapágyakban
Az ember hihetetlen magasságokba kapaszkodik fel; a növényzet ritkulása, a komor kőfelületek és a hó megjelenése kamaszkori Tatra-túráimat juttatta eszembe. Csak itt egy motor nyergében éltem meg mindezt, tízpercek, nem pedig fél napok alatt. Hihetetlenül időrabló itt motorozni, az ember lépten-nyomon megáll, szakad ki a száján az úúúú, meg az ááááá, meg az óóóóó (hogy mennyi, szép magánhangzó van a magyar nyelvben...), fotóz, bámul, nyála csöppen fél kilométeres mélységekbe.
Aztán persze csak-csak visszaül a Yamaha tapadós, ennélfogva karizom-kímélő nyergébe, és tovább csapat. És hiába vannak errefelé autók is, azok mind lassan mennek, az első egyenes emelkedőn könnyű megelőzni őket, nincsenek igazán útban – még Jeremy Clarkson gyűlölt lakókocsijai és –autói sem.
Lépten-nyomon látni annak jeleit, hogy a motorosokra és a bringásokra gondolnak itt a legtöbbet. A jelzések, a sok helyütt kialakított, keskeny kilátópontok, a motoros parkolók, a hágó tetején a helyi, régi motorosversenyeket felelevenítő Bikers' Nest a kilátó egyik emeletén – itt otthon vagy, ha két keréken érkezel. Zweiradern wilkommen.
Előttem az elődöm
Egyébként a Grossglockner-hágó oldtimer-barát is. Bem egy veteránautót láttunk, az egyik legmeglepőbb a legmagasabb ponton egy hatvanas évek közepi, régi holland rendszámos Vauxhall volt, de felbukkant Austin-Healey 3000-es, MGB, Super Seven, szintén negyvenen túli Porsche 911 is. Egyébként látszik, melyik az a sportkocsi-tulajdonos, aki használni veszi az autóját – miközben a Lamborghinik, Ferrarik lent pózolnak a városokban, a 911-es Porschék összes létező válfajával teli van a hágó, egészen elképesztő sűrűségben vannak itt.
Aztán kajáltunk, még néhány fotós helyen megálltunk, magyarokkal is találkoztunk – akik meglepően kicsi motorokkal érkeztek, egy Honda CB500-assal és egy Kawasaki ER5-össel, de jól nyomták, motoroztunk utána kicsit együtt – mormotákat néztünk – ezek, úgy tűnik, a legfőbb helyi jellegzetességnek számítanak itt, a boltok tele vannak "Murmeltiere" plüssállatokkal és kulcstartókkal – majd még tekeregtünk.
Egyébként sokkal heterogénebb a motorpark, mint a Dolomitokban – ott főleg BMW-ket és Yamaha-, Honda-túraendurókat lát az ember, minden más csak színesítés -, itt van, aki ötven köbcentis vén Puchhal, 125-ös Vespa hátán másodmagával, KTM-mel, Morini 500-assal, öreg Guzzival érkezik. Ez egy igazi motoros örömtanya, bárkinek.
Balázs és Péter, akik egészen kis motorokkal érkeztek Magyarországról
Megfigyeltem azt is, hogy sokan alaposan kihasználják a 19 eurós belépő adta lehetőségeket: volt Z1000-es kawasakis pár, akiket négyszer láttam ide-oda menni az úton. Mi nem, mert első alkalommal rettentő sokat eltököl itt az ember.
Késő délután lett, miután elhagytuk a glockneri csodavilágot, irány Lienz, onnan kanyarral fel a Grossglocknerstrasséra. Ami a Glockner nyugati oldalán van, és nem véletlen, hogy nem szerepel az alpineroads.com javaslatai között – dögunalmas, nem lehet rajta magasra menni, és az útminőség sem az a pompázatos.
Innen jött volna az utolsó, csodás szakasz, belenyaltunk volna a német ekébe Salzburg mellett, felhatoltunk volna Hitler híres rezidenciájához, Európa talán legfestőibb helyére, Berchtesgadenbe. Én már voltam ott jó tizenöt éve, mellbevágott, gondoltam, lássa Kati is.
Felmentünk a hegy túloldalán (ehhez Lienzen át meg kellett kerülni az egész térséget) a Grossglocknerstrassén, hátha látunk valami még szebbet. Hagyják ki, az út rossz, alig lehet felmenni, unalmas az egész. De azért kilátás van
De aztán amikor Matrelben tankoltunk, és visszafordítottam a tekintetemet egy harmincas évekbeli, amerikai szuper-gengszterautó, egy Auburn Boattail Speedster fotózásából (amit egyébként már másodszor szpottoltam), megláttam Kati tekintetét. Nem megyünk mi már Hitlerhez. De inkább nem szóltam, mert tudtam, nem sokkal hosszabb a Felber Tauern alatti fizetős alagút után Berchtesgaden felé az út, mint egyenesen Bischofshofennek venni az irányt, maximum kacskaringósabb. Aztán ha már ott leszünk, úgyse lesz más választásunk. De Kati résen volt.
Amikor elértünk az utolsó pontot, ahol el lehetett volna menni keletnek, elkezdett magyarázni az intercomon, hogy nem bírja, meg otthon akart lenni fél tízre, meg ilyenek. Megvallom, a Yamaha rezgése addigra engem is alaposan lefárasztott – ami fel sem tűnik kétszáz kilométeren, az négyszázon túl már zavaró, hiába a pompás futómű, a hatalmas súly ellenére is bicikliszerű kezelhetőség. Nem akartam vitát, elfordultam hazairányban. Igazából elég volt, és nemcsak fizikailag. Úgy éreztem, az agyam se fogad már be többet, akármilyen is Berchtesgaden. Hitler megvár.
Autópályán elmaradhatatlan társam: a füldugó
Mázlink volt, egy csepp esőt nem kaptunk egész nap. A hágók 23-26 foka után persze meglepő volt hazaúton a 33-34, de nem pusztultunk bele, a Yamaha Super Teneré fennkölt nyugalommal zabálta a kilométereket. Kis híján akadt gubanc – az olcsó navim a túrás nap végére teljesen meghülyült, hol kikapcsolt, hol el se lehetett újra indítani, épp csak hazavezetett bennünket a szállásra. A hazaúton már csak arra volt jó, hogy néha bekapcsoljam, megjegyezzem a kritikus távokat, ahol le kell fordulni, majd kilőtte magát.
1620 kilométert mentünk három nap alatt. A Yamaha pályán 6,5-öt, a hegyekben 5,2-t evett. Mi megéltük a pofaleszakadós csodát. És ideje vennem egy motorra való Becker navit.
