Egy hete írtam, hogy eladtam a Pandát, és nem sikerült helyette másik, kedvemre való téli autót találnom a pénzért. Igazából arra is rájöttem, hogy városban nem szeretnék kocsival járni, egyáltalán. De munkába azért kell menni, a BKV említésére viszont rosszul leszek. Lehet, hogy léteznek olyan vonalak, amelyeken megfelelő időben jó járni, de akkor, amikor én megyek haza, az 1-es villamos egy tömött, büdös, zajos borzalom. Zenét nem tudok hallgatni rajta emiatt, mellesleg iszonyú az utascsere minden megállónál, ezért félpercenként kavarogni kell. Olvasni sem lehet.
Pandácska utolsó kirándulásainak egyike
Pár hét alatt kristályosodott ki a fejemben a tökéletes megoldás a motorozhatatlan késő őszi, téli, kora tavaszi időszakra. Egy másik motor.
Ne hőbörögjenek, kérem. Elmondom.
Az ötlet: veszek egy robogót télire, rá Tucano Urbanót, ami alapvetően egy sokszorosan szigetelt, részben szőrmebéléses hullazsák, amit a lábvédőre kell szerelni – városiak nyilván ismerik, ilyet használ a futárok egy része. Aztán ameddig csak bírom, azzal járok majd. Ha nem lesz most télen hó, akkor végig, amíg nem lehet megint motorozni. Rendes motoron, mert a robogó nem az.
Hohó, rajtam nem fog ki a XXI. század, a nagyvárosi idegbaj. Beleszerettem az ötletbe, gondolatban azonnal elkülönítettem kétszázezer forintot a célra (hogy honnan lett volna, utólag nem is tudom), rendszámos nagyrobogókat kezdtem keresni a neten. Hogy miért rendszámosat? Mert ha az embernek van egy járműve, előbb-utóbb utast is kell vinnie rajta/benne, ezt tudom, rendszámtalanul pedig nem lehet.
Aztán jött a felismerés, amit amúgy előre is sejtettem. Magyarországon nagyjából kétezer köbcentiig minden robogónak látszó tárgy rendszám nélkül, ötven köbcentisként közlekedik. És hogy a főutakon közlekedő robogók többsége minimum száz köbcentis. Emiatt hihetetlen a választék nagyrobogóból, de az én árkategóriámban csak nagyjából két százalékuk volt forgalmis. Lehet, hogy a rendőr elnéz az Üllői úton rendszám nélkül, 180-nal teperő Gilera GP800 mellett, de két személlyel, vagy mondjuk, a Megyeri-hídon elhúzva azonnal kiveszik a forgalomból, mert ami sok, az sok, az már nekik is pofátlanság.
Gilera GP800, ami nálunk kiváló ötvenes robinak is, holott kétszázat megy
Mit kapni rendszámmal kétszázezer alatt? Suzuki Swiftet, tudom, meg Zsigulit, de most nem erről van szó. Robogóból? Huszonéves Honda Helixet, ami jópofa ugyan, de egy ilyen szerkezetnél ez már komoly kor, még ha az egy Honda is. És a Helixek egyébként is mind fent voltak az árskála legtetején. Meg Piaggio Hexagont, ami tetszene ugyan, de utána olvastam a Népítéletben, és a széteső futóműve miatt elment tőle a kedvem. Ha már százezrekbe kerül, akkor ne essen szét, basszus, ez a minimum. Meg régi Yamaha Cygnust, ami alig erősebb egy feleannyiba kerülő ötvenesnél. Meg indiai gyártású Honda SC 100-at, ami amellett, hogy csúnya, kizárólag csak lejtőn tud két személlyel elindulni, mert egyáltalán nincs benne motor. És még jön az egész tetejére az átíratás, no meg a Tucano – nem, barátom, háromszázezret nem tudok kiadni most, erre.
What a feeling, Helix feeling
Akkor viszont menjünk le a százas alá, legfeljebb nem viszek utast. Legyen hát egy igazi, büszke ötvenesem, amin szinte már szabályos vagyok a közeg szemében. De azért olyan, ami megy hetvenet, ez a minimum, különben az első napon színes Kojak-matrica leszek egy Volvo FH jobb első futófelületén. Épp eleget jártam én az Árpád-hídon mindenféle Daxokkal, Chaly-kkal, macskapöcsnyi szívótorkú Vespa PK50-ekkel, nekem már nincs annyi időm hátra, nem szabad meghalnom.
Olasz persze nem kell, az tönkremegy, szétesik, drága javíttatni. Japán lehet, csakis. Esetleg Kymco, arról már sok jót hallottam. Hogy mennyire amatőr voltam…
Újabb körök a neten, közben az is megfogalmazódik, hogy nagykerekűt sem akarok, mert az nem tetszik, és nehezebben fordul szűken az autók között. Kiskerekűt sem akarok, mert az ráz, szétesik a budapesti utakon. Legyen akkor valami, ami 12-es felnin, vastag gumin gurul. Közben persze a Kymco kiesett, mert alaposabban utánanéztem, milyen, köszönöm, inkább nem játszom statisztikásdisat. Legyen akkor, mondjuk, egy Yamaha BW, vagy egy MBK Booster, a kettő ugyanaz a motor, és nagyon tetszik. 70-120 ezerig van rogyásig. Szédülnek a kavarástól? Pedig én végeztem a munkát, képzelhetik, nekem hogy zsongott a fejem…
Yamaha BW
Kiírtam egy párat, hívom a tulajokat. Milyen a motor, mióta van nála, mit cserélt, használja-e, ilyeneket kérdeztem. Tudom, hogy egy ilyen forgalmi nélküli izével, amit sajtpapírral vesz az ember, nem lehetnek szervizkönyves elvárásaim, de egy picit legalább meg akartam kaparászni, hogy nem lopott, berhelt, rommá tuningolt-e a cucc. A válaszok?
Cserélte, beszámította, most lett neki, van, tudja a fene – teljesen alkalmatlan válaszok jöttek. Hát ezeket a robogókat sosem veszik? Csak csencselik? Lopják? Kapják? Teleportálják a Marsról? Ezek így materializálódnak távoli falvak melletti termőföldek lyukaiban, februári, csípős éjszakákon? Szörnyű. És hihetetlen. Végül, amikor már nagyon untam, szimpatikus hangot hallottam a vonal túlsó feléről.
Nem, a BW már nincs meg, elvitték, mondta, majd folytattuk. Mekkora vagyok, 187 centi? Akkor kicsi lesz a BW, az MBK is, ne vegyek olyat, beverem a térdemet, legfeljebb a Next Generation lesz jó belőle, de olyanja nincs. Van viszont egy Yamaha Slidere, az nem érdekel? Csodás állapotú… Neo’s? Hiszen az drága, néztem olyat is. De nem, ez itt pont nem, ha nem is egy százasban, de 110-ben az enyém, és ráadásul 70-es henger van rajta. Egyszer már volt az övé, eladta, most visszavette, közben levették róla a rezós kipufogót, amivel nagyon ment, így most már csak hatvanat tud, masszívan. Akkor nem kell, bocs. De még beszélgettünk, ha már.
Hogy miért nem veszek olaszt. Mert nem akarom, hogy bedögöljön, és utána drága legyen javítani. De a Yamaha BW és az MBK is olasz, ráadásul Minarelli-blokkos, nincs már itt értelme japánról beszélni. És ha nekem megfelel a Minarelli-blokk Yamahában, akkor tud egy csomó olyat mutatni olasz motorban. Hiszen ő Olaszországból hozza a motorokat, van is egy kisebb kínálata belőlük. Siófokon. De persze ha japánt akarok, nem szól bele, jó az, nem vitatja. Csak talán nem vagyok elég tájékozott, segíteni szeretett volna.
Nem volt nyomulós, tényleg, inkább én próbáltam megtudni a legtöbbet, mert robogó-vonalon kevés az infó. Van egy csomó hozzá nem értő csávó egyik-másik fórumon, akik óriási hévvel berhelnek, meg pár kereskedő, akik keveset beszélnek, és mindig dolguk van. Sok hasznosat nem tudok meg egyiktől sem, én nem százzal akarok repeszteni egy ötvenes robogón, amíg szét nem repül a blokk, viszont nem is úgy akarok venni, hogy itt van, ezt vidd. Végre kezeim között volt az információs forrás, próbáltam hát facsarni egy kicsit, megérthetik.
Búcsúztunk, leraktam a telefont. Egy eladó, aki nem tukmál, nem magyarázza nagy hangon, hogy itt ez a Gilera akármi, tuti gép, vigyem, jó lesz ez. Ilyen embertől jó venni. Forogni kezdtek a kerekek az agyamban, nála egy csomó robogót ki tudnék próbálni. Lemegyek hát Siófokra, pontot teszek az ügy végére, még ma este.
Kicsit még körbekérdezgettem ismerősöket telefonon, megint Népítéletet tanulmányoztam, ezeket a Minarelli blokkosokat tényleg szeretik a népek, nahát. Vályi Pista végig hallgatózott a szemközti asztaltól, aztán alkalmas pillanatban benyögte – ő ráér este, szívesen lejön velem. Nálunk volt tesztre a Kangoo Maxi, abba talán be is fér bármi, amit veszek. Menjünk.
Hívtam a srácot, nem baj-e, hogy nyolcra érünk le, és hogy kirámolom majd az egész boltot, mert az összes 80-120 ezer forintos robiját ki szeretném próbálni. Dehogy baj, a bolt a ház mellett van, menjünk nyugodtan, későig fent lesz. Minden motorja szervizelt, átnézett, három hónap garanciás, ezek nem himi-humi lopott, tákolt, berhelt cuccok. Ha nem veszünk, nincs sértődés. Ez a beszéd, öcsém.
Tényleg szép készlete volt. Bent, a boltban vagy húsz robogó, kint, előtte a placcon a behozott, szerelésre váró másik harminc. Térdre, imához. Végül négy robit rángattunk elő, egy Aprilia Sonic-ot, az inkriminált, hetven köbcentis, de rezós kipu után kiáltó, gyönyörű fekete Slidert, egy fehér Yamaha Neo'st (micsoda hülye név), meg egy türkiz-metálzöld Aprilia Gullivert. Mind ugyanaz, az összesben az ötvenes, levegős, egyen-Minarelli zizeg (vizeset nem szabad venni, sokkal érzékenyebb, bedöglősebb), még a futóművük sem nagyon tér el.
A Sonic-ot gyorsan kizártam, mert bár csodásan ment, de a kicsi kerék, a szűk hely miatt nem érdekelt. A Slider a jobb kéz csavarintására nekiindult, mint az ördög, de ötven körül csúnyán elfogyott – ez bizony nem elég a Róbert Károly körútnak nevezett motorlapító berendezés túléléséhez. Igazából a Neo's ragadott meg – harapott, szuper fékjei voltak, ügyesen mozgott, a legjobbnak tűnt. De az ülése alatt semmi hely, a lábdeszkája keskeny, Tucano Urbano ide, vagy oda, ezen nem lesz öröm hidegben zúzni.
Pista közben teljesen belezúgott a Gulliverbe (meg még jobban egy ott álló, gyönyörű, aluvázas Italjet Dragsterbe, de az még csak félig volt összerakva, tehát nem lehetett elvinni, hagytuk). Micsoda forma, ezen látszik, hogy olasz, nézd, mekkora raktere van, meg lámpa is benne, „ha raam hálgátsz ézt vészéd még” mondta – imádom, amikor tetszik neki valami, ilyenkor zaftosodik a palóca. Nini, a Gullivernek még földgömbje is van a műszerében, megvilágítva, zsíííííír.
Na jó, akkor próbáljuk. Lustább, mint a Sonic, vagy a Slider, de nagyobb is, tényleg kényelmes, Kevésbé fog a fék, picit lóg is a hátsó futómű. De utánanéztem, tévedés, hogy drága lenne az olasz robihoz minden, ezekhez a minarellis gépekhez gombokért kapni szinte bármit. És igazából elég tartósak. A hangja szép, és ebből lehet a legtöbbet alkudni, ráadásul eleve lejjebb indul a többinél.
Tetszik is, és annyira azért nem gyenge – miután mindketten kipróbáltunk, vitáztunk egyet, Pista szerint megfutja a 80-at, szerintem 70 lehet nagyjából a végsebessége. De van neki cekkertartó kampója, széles trepnije, elöl is zárható rekesze, nagy helye a lábaknak. Na meg az a raktér az ülés alatt… Ötvenestől teljesen valószerűtlenül nagy, akkora, hogy nem csak az ülés, de egy külön csomagtérfedél is kinyílik, hogy hozzá lehessen férni. Elfér a nagy űr, mert a tank meg elöl van.
Végül nyolcvanötben elhoztam, nem kértem bele új akkut (általában minden vevő kap), télen az úgyis csak megdöglene, rugdalni meg tudok, letojom. Gulliverkli szépen hazaringatózott a Kangoo gyomrában, éjjel megmutattam a Katinak, másnap pihent. Édes egy kis feleségem csinált rá biztosítást, büszke voltam rá, hogy ennyire segítőkész. Aztán rá következő nap nem találtam meg a Gulliverklit a garázsban, boioioiooongggg, Kati elhúzott vele dolgozni. Nem is ültem rá a robogóra vagy egy hétig, minden nap einstand volt.
Aztán hideg lett, én meg gyorsan rátettem a kezemet. Dolgom volt a városban, autóval képtelenség lett volna elintézni. A kör végén elmentem megvenni végre a Tucanót, azaz Tyúkanyót. Kaptam égi jelet is – az eső abban a pillanatban eredt el, amikor a bolthoz értem. Innen városi tyúk nélkül nem mész haza, szólt le föntről a Főnök. Jó az olaszok kapcsolatrendszere a fentiekkel…
Sajnos a Gulliver fejidomja túl vastag, nem megy rá a kapcsolókat is eltakaró kézvédő, ezért nekem csak ilyen bazi kesztyűm lett a kormányon, ami csak a szélvédelmet látja el, de nem vízhatlan. A Tucano Urbano (postás zsargonban: matyizsák) még ott helyben felkerült, azóta rajta van. Alapos magyarázatot is kaptam mellé.
„Belül szőrme, meleg, ráadásul vízálló. Van is a védett részben zsebe, ott lehet például a kulcsot tartani.”
Aztán. „Oldalt felfújható benne két hurka, úgy merevebb az egész szerkezet. És ott egy flepni az öledben, ha rajta ülsz, visszahajtva, abból kilóg egy nyakpánt, azzal fel lehet kötni nyakba (zógennante henteskötény), ha hideg a szél, nagy az eső. Lent, a jobb sarkánál van benne egy fém drótkarika, hogy a motorral együtt le lehessen zárni.”
Tök jó, mert egy ugyanilyen karika a van alul a Gulliverklin is, hogy ne kelljen bíbelődni a kutyák által lehugyált kerék táján. És a kettőt egy villanyoszlop közbeiktatásával simán átéri a motorzáram. Olasz zsenialitás.
Meg a pántok, amiket belülről ki lehet patentolni, az ülésre tenni őket, majd rájuk ülni, hogy a szél ne húzza el a Tyúkanyó oldalát hetven fölött. Erre persze, a végsebesség ismeretében, nem lesz nagy szükség. És van még a gumis szélű takaró, amit ki lehet húzni a henteskötény-pánt mellől, rá az ülésre, hogy ne tócsába üljünk, ha kint hagyjuk a motort az esőben. Bocsánat, robogót.
Az egész szettért fizettem valami 32 ezer forintot, ebből Tyúkanyó olyan 23-24 lehetett.
Imádom.
Azóta csak akkor ültem autóba, amikor muszáj volt – tesztelni kellett, vagy hurcolni nagyot, nehezet. A munkába és –ból járás álomszerű élménnyé vált. Berúgom a garázsban a Gulliverklit, bebújok a kuckóba, megcsavarom a gázt, elkezdem felgöngyölíteni a napközben félbehagyott gondolataimat, majd egyszer csak bent (otthon) leszállok. Nincs stressz, dugórettegés, anyázás, erőszakoskodás, semmi, csak odateleportálódok, ahová indultam. Kicsit olyan, mintha egyedül lennék az üres városban. És Tyúkanyó miatt szinte egyáltalán nem fázom.
Persze ennek is vannak fokozatai. Voltak ilyen nulla körüli fokok reggelente, akkor már vettem térdvédőt a farmer fölé, mert egy kis huzat azért átjön a trepni és a zsák zárásánál, vékony szélpengeként. Ha majd még hidegebb lesz, felragasztom a Tyúkhoz adott szélzáró szigeteléseket. De egyelőre térdvédőben is szuper, fagyban is megfelel. Ha csípős a szél, maszkot is veszek a sisak alá, mert nem akarok arcüreg-gyulladást kapni. De a Tucano alatt eddig még mindig egy szál farmert hordtam, a hosszú alsót, motoros nadrágot, plusz pulóvert, szigetelőcsíkokat télire tartogatom, a keményebb mínuszokra. Hogy legyen perspektívája a dolognak.
Reggel így persze két perccel tovább tart az öltözködés – amennyi ideig a jeget kapirgálnám az Era ablakairól. Beérkezéskor nagyjából fél perc alatt lemálházok – ez semmi a minimum ötpercnyi parkolóvadászathoz képest. És ahelyett, hogy csatából hazatérő, csodával határosan életben maradt spártai harcosként érnék melóba, vigyorgok, az idegeim kisimultak, készen állok a napi bevetésre. Minél nagyobb a dugó, annál boldogabb leszek, annál nagyobb az előnyöm. És miközben kint valószerűtlenül hideg van, engem egy Tyúk melenget, tök jó.
Elmondhatatlanul élvezem, ez a rongydarab minden fillérjét megérte tízszer. Imádom. Ja, a robogót is. Lassan megtanulom a típusát – valami Gilera…, nem, Italjet…, az sem, Piaggio, ja még az sem…, mindegy, valami zöld dolog, mindig felismerem, mert pont olyan a feneke, mint a nyulunk, Döme feje.
Egy dolgon nem sikerült még úrrá lennem – a sisakom nagyon párásodik belülről, legalábbis hidegben, esőben. Ha kibillentem egy kattintásnyit, az még nem elég a párátlanításhoz, viszont már ömlik a könny a szememből. Százezer forintos, pinlockos sisakra meg nem akarok áldozni, a mostani bilim még alig másfél éves. Majd ezt is megoldom, hamarosan.
Az Aprilia 3,6-ot eszik, elkezdtem írni. A végsebessége kezdetben 70 volt, most már 74 km/h, ezzel viszont az alapjárat is felment, annyira, hogy ha állok a pirosnál, a kuplung már tapadni kezd, kicsit kúszna a motor. Ennek hamarosan utána kell állítanom, mert elkopik. Olajat még nem kellett betölteni, eddig bő 300 kilométert mentem, a siófoki van benne. November van, motorozok, nem rettegek a hidegtől, a világ tényleg szép. A csúszástól még tartok kicsit, de ez legyen egyelőre a legnagyobb bajom. Vajon megtaláltam a stresszmentes városi lét egyik alapkövét?
