Eddig még egyszer sem gondolkodtam el rajta, hogy 120 km/h-nál le kéne hajtanom a sisakrostélyt.
Az elhatározás már korábban megszületett, csak a kivitelezés volt homályos. Kellett egy jármű, ami városban gyors, nem bubog, viszont százharminccal megy az autópályán, keveset eszik, lehet bele pakolni, és legalább két ember szállítására képes. Vespa Cosám, a kompromisszum robogó a fenti preferencialistából talán egyet teljesít. Megrágtam, megemésztettem, eldöntöttem: neki mennie kell, a helyét pedig átveszi egy nagyrobogó. Na de milyen?
A két héttel ezelőtti posztban sokan sokfélét felvetettek. Néhányan megpróbálták tudományosan levezetni, miért nem kell nekem egy ilyen nagy testű, fordulni csak nehezen, pokoli kínok árán, és akkor is csak imbolyogva tudó robogó.
Mások csak simán konkrét típusok ellen tiltakoztak, de az tisztán látszott, hogy az általam kiszemelt pécsi Piaggio X9 Evo 500-as birtokba vételére nem nagyon buzdít senki. Igaz, ha targoncával toltak volna az elektromos sztenderes, rádiós, konferenciabeszélgetések lebonyolítására is képes Piaggio felé, az is hiába lett volna: a motort pont azon a napon adták el, amikor én még Montenegróból töltöttem fel a blogra a posztot.
A hozzászólók jelentős hányada bigottan hitt benne, hogy én valójában egy Burgmanra vágyom. El is játszottam a gondolattal, fel is hívtam egy-két tulajt, de végül senki tenyerébe nem csaptam bele. Mindenki a második szériás Business modellt ajánlgatta, mert az elvileg sokkal jobb, mint az 1999-ben kiadott változat. Azonban nem láttam át teljesen, miért is kéne csak azért száz-százötvenezer forinttal többet fizetni egy K2-esért, mert a hátsó lámpája olyan, mint egy Mercedesé.
Napi öt órát ültem az interneten előtt, és untam. Ismertem már az összes hirdetést. A nyitóképek itt voltak a fejemben, bármelyikről megmondtam, mikori, van-e papírja, hány kilométer van benne, milyen extrák vannak hozzá, és hogy miért nem fogom megvenni. Valahogy egyik sem tetszett igazán.
Még az egyik olvasónk által kommentelt 2001-es kék Burgman volt a legokosabb ajánlat, és amikor már pokolba kívántam a projektet, néha már ott zongoráztak az ujjaim a mobilon. Fel akartam hívni, hogy deal van. Aztán félúton elfogyott az erőm. Annyi pénzt egyszerűen nem volt szívem kiadni egy olyan tárgyért, aminél mindegy volt, hogy birtoklom-e, vagy sem.
Aztán történt egy kis baleset. Valahogy félreállítottam az addig használt keresési beállításokat, és egyszer csak szembe jött velem egy rakás olyan robogó, amikben korábban nem gondolkodtam. Gilera Nexus, nagy Scarabeo, Yamaha T-Max, ilyenek. Ez persze már nem az az ársáv volt, amiben addig képzeletben mozogtam.
Aztán megláttam egy Honda Silver Winget. Sajnos az elég korai, első szériából, ráadásul külföldi papírokkal, ami hetven százalékban olasz importot jelent. Viszont nem neppertől. Nem lekaristolva, nem kinyomott szemmel, nem szétkínozva. Négyötvenért.
Nem skálázták viccből kétszázig az órát: a végsebesség 190 km/h, a 130-at simán viszi, és nem bubog.
A magyar papírosok ilyen hétszáz körül mentek, ezt meg nagyjából száztízezer forint forgalomba helyezni. Az ötszázötvenezer, a nagyon sokadik plafon ár, amiben kiegyeztem magammal. Viszont semmi esetre sem ostobaság egy olyan járműbe fektetni a megspórolt pénzt, amiből a legolcsóbb ithoni is kétszázezerrel drágább, mint ez. Félre ne értsék, nem kereskedni akarok én, csupán ha majd eladásra kerül a sor, ilyen esetben kevesebbet bukhat az ember.
Szóval egy próbát megérhet, gondoltam. Azonban a kérdésre, hogy aktuális-e még a hirdetés, csak hörgést kaptam válaszul. Háát, igen, végül is itt van még, de most tolta ki éppen a trélert a garázsból, viszi le Pécsre, egy ottani kereskedő ad érte négyhuszat, de négyharmincért az enyém lehet, akkor nem indul el. A motor annyira egyben van, hogy ha nem felel meg a leírásnak és a képeknek, kifizeti a benzinköltségemet Budapestről.
Nemet akartam mondani, de a szám igent súgott. Pedig nem feltétlenül jobb nekem egy ilyen Silver Wing, mint amilyen egy 400-as Burgman lett volna. Sőt. A Suzuki keskenyebb, könnyebb, jobb vele manőverezni a városban, kevesebbet eszik, olcsóbb hozzá az alkatrész, satöbbi. A Honda el van gigázva, túramotornyi tömege van, hat-hét litert is el tud pöfögni százon, keveset adtak el belőle, a bontókba nem kapsz hozzá semmit, de az ebayen sem. Viszont egy ilyen kéthengeres, ötvenegy lóerős blokkal azért csak kap az ember egy morzsányi, leheletnyi élvezetet, amit a Burgman nekem soha nem tudott volna nyújtani.
Ennél az alkunál nem lehetett azt mondani, hogy jó, elhozom, de majd hétvégén lemegyek érte, ha ráérek. Ott azonnal kellett lépni. Zirig nem ért rá, Csikós épp akkor jött haza szabadságról, Astrát írt, el volt csúszva, nem volt jó neki. Bende Kínában. A többiek nyaraltak. Nem volt más hátra, leráncigáltam Csillát.
Nem mondom, hogy egy csitti-fitti, vattában tartott motorkerékpár várt Orosházán. Olasz import, itt-ott karcok, olajos ujjlenyomatok. Viszont volt gyári fényezés, pöccre induló, csendes motor, belülről is sérülésmentesnek tűnő idomok, Givi túraplexi és túradoboz, szervizkönyv. Az olasz forgalmi alapján egy 1946-os születésű emberke adta el a motort. Kis kutakodás után kiderült, ő az első tulajdonos. Remek.
Soha nem vettem ilyen gyorsan járművet. Mentem egy próbakört, és egy-két apróságot leszámítva tökéletes volt a motor. Rádobtuk a próbarendszámot, aláírtuk a papírokat, és eljöttünk. Nem volt semmi dráma. Nem volt tyúkól, nem volt kutyaszaros kert. Nem volt düledező fészer alatt szétrohadó robogó. Nem volt szívás. Megmondom őszintén, furcsa is volt. Még soha életemben nem volt olyan, hogy valami apró, gondos rejtekekbe bujtatott turpisság ki ne derült volna hasonló helyzetben.
A papírozás két nap alatt megvolt, így összesen ötszáznegyvenezer forintba került a motor. Bocsánat, robogó. Mert a szerkesztőség motorosai már az első értekezleten megmondták, hogy erre nem mondhatom azt, hogy motorkerékpár. Hiszen ilyet csak a buzik vesznek. Hiszen ebben nem lehet mit szeretni, hiszen ezzel nem lehet kanyarodni.
Képtelenek megérteni, hogy nem akartam motort venni. Nekem egy bármilyen jármű kellett, ami elvisz két személyt, nem kell vele beállni a dugóba, megy autópályán százharminccal, keveset fogyaszt, lehet bele pakolni és nem kerül ötszázezernél többe. Ha lett volna autóban ilyen, akkor azt veszem, ha repülőben, akkor azt, ha helikopterben, akkor azt. Ha motorban, akkor azt. De nem volt.
A sofőr derekát támasztó púp előre-hátra állítható (ez a leghátsó állás).
Azóta üldöznek. Nem fogják föl, hogy nem kellett nekem semmilyen vezetési élmény. Szerintük jópofa dolog ez: Martensben rugdosni a nyugdíjas nagymamák lábát, amiért Swiftet vettek motorkarakter helyett.
Mondom, nem értik. Még mindig nem emésztették meg, hogy nem akartam a nyakamba venni semmiféle mókát. Mint például Balázs Viktor, a fő robogóüldöző, aki épített egy Pannóniát kétmillióért, amiben nem volt kettes, amit aztán továbbreszelt, hogy hárommillióért ne legyen benne gyújtás.
Praktikus: gyertyacseréhez nem kell szétbontani az egész motort, csak ezt a kis fedelet kell levenni.
Bevallom, roppant vonzó ez is, de nekem egy közlekedési eszköz kellett, praktikuskodni, és nem egy mondva csinált élménymotor, szopni. És a Hondával ezt megkaptam. Igaz, eddig kétszer tankoltam, és a második alkalommal 6,5-öt evett. Azóta tudom, nem fogok fogyasztást mérni, mert akkor lehet, újra kéne értékelni ezt az egész Silver Wing dolgot, amihez most egyáltalán nem lenne erőm.
Nézzék meg a galériát, a jó Árpád körbefotózta a kis Hondát, minden apró fontos részlettel.