Kutatni jó, felfedezni még jobb. Soha nem feledem, amikor nagyapámék poros, tolnai padlásán retkes zsákokat bontogattam, húsz-harmincéves Autó-Motorok után kutatva. Van, aki hozzám hasonlóan csak gyermekként régészkedett, de akad, aki felnőttként is átélheti a csodás pillanatokat.

A hadihajók annak ellenére sem érdekeltek, hogy dédapám a Sankt Georg páncélos cirkálón szolgált írnokként. Ennek ellenére barátom, Kondigépgyártó Dénes története hamar magáévá tett. Dénes alkalmanként kiszabadítja magából a gyermeket, felölti búvárgúnyáját és elsüllyedt hajókat tekint meg. Történetei rendszerint izgalmasak, de a Thistlegorm legenda túlszárnyalt minden eddigit.

A Thistlegorm kereskedelmi hajóként kezdte pályafutását. A gyártó Thompson & Sons 1940 áprilisában tette vízre, de a brit kormány csakhamar megjelent, mint fő megbízó. Hamarosan felfegyverzett „kereskedelmi” hajóvá alakult. Negyedik úti célként az egyiptomi Alexandriát jelölték ki a hajó és legénysége számára, ám ide már nem érkezett meg. 1941 júniusában elhagyta Glasgow-t és megkerülve Afrikát igyekezett a kikötővárosba. A szuezi csatornánál várakozniuk kellett, nem sokkal később felfedezte őket két Heinkel HE-111-es bombázó. Egy, vagy két bombatalálat érte a hajót. Elsüllyedt.

Ez akkoriban gyakran megesett, így Dénes történetét csendben nyugtáztam. Majd rátért a szállítmányra: mappát nyitott, én pedig a szék mellé ültem. A Thistlegorm feladata lett volna, hogy gőzmozdonyt, teherautót, tankot, fegyvert, lőport és motorkerékpárt szállítson az újonnan megalakult 8. brit haderő számára. BSA M20-ak, Matchless G3L-ek és Norton 16H-k csinos csoportja volt a raktérben, amelyek most harminc méteres mélységben tértek nyugovóra, korall köntösben várják látogatóikat – inkább hasonlítanak kétkerekű La Sagrada Famíliára, mintsem motorkerékpárra.

A hajót még ’56-ban fedezte fel Cousteau kapitány, majd titkolták a pontos helyét, de ’91-ben német búvárok ismét megtalálták. Azóta zarándokhellyé vált a búvárok körében, annyira, hogy az egyiptomi kormány többször fontolóra vette a terület lezárását.

A történet külön pikantériája, hogy Dénes beszámolója előtt néhány héttel, olvastam kedvenc angol magazinomban, bizonyos II. világháborús „salakversenyekről”. A krónikások szerint az angol hadsereg szünnapokon motorversenyeket rendezett. Gépekben nem volt hiány, az előbb említett három típusból mindig érkezett utánpótlás a támaszpontokra. Legyen szó Európáról vagy Afrikáról, a versengés nélkülözhetetlenné vált.

Szakmai felkészültségben nem volt hiány, hiszen a brit légierő szerelőiről már akkor is ódákat zengtek. A feleslegesnek ítélt motorokat lecsupaszították és alapjaiban átfűrészelték. Volt azokon parányi üzemanyagtank, levert dobfék, ülés helyett rongy vagy falatnyi szivacs. Persze a blokkokat is alaposan megbuherálták, nemegyszer előfordult, hogy repülőgép alkatrészekkel morcosították a bajtársak gépét. Külön fejezet lehetne a Wermacht által használt BMW-k alkatrészeinek megkaparintása és újrahasznosítása az angol kétkerekűekben.

A háború így talán elviselhetőbbé vált, az otthontól több ezer kilométerre. Huszonéves fiatalok versenyeztek egymás ellen esténként, ha túléltek egy napot. Ugyan a közvagyon elherdálása megállapítást nyer, mégiscsak romantikus srácok lehettek az akkori bakák. Titokban, talán még a Sivatagi Rókát is kihívták egy menetre, a vörösen izzó afrikai naplementében, egy rögtönzött oválpályán.