Az emlékezetemben végzett mélyfúrás után sem találtam erős kapcsolatot az eddigi motoros szokásaim, és az Imolában évente rendezett Mostra Scambio, vagyis veteránbörze mondanivalója közt. Csikós szerint, ez az igazi veteránbolondok legfontosabb találkozója. A hely ahol az elmúlt száz év összes fontos motoros korszaka elfér egy kockás pléden, és senki nem csodálkozik ha a pár évig létezett kis gyártók gépei mellett, felbukkan néhány prototípus, vagy húszezer eurós ritkaság.
A jó börzés élményekhez, jó társaság is kell. Szerencsém volt, hiszen olyan emberek közé keveredtem, akikkel három nap helyett, három hetet is simán végig tudtam volna vitázni arról, hogy mikor ért véget a járműgyártás fénykora. Szerintük én a műanyagot látom aranynak, pedig valójában ők blokkolnak le mindentől ami görbe vagy legalább rozsdás. Így indultunk el szeptember elején délnek, hogy élőben lássuk a nagy eseményt.
Régóta nem szerelek otthon, garázsom sincs, pedig kéne, és ha a motorozásra gondolok, az életszerű használhatóság fontosabb szempont. Ennek ellenére mindig csodálattal néztem azokat, akik évekig drótkeféznek valamit, hogy aztán, ha már ennyit fáradtak vele, végül soha ne tolják ki az utcára.
Céltalanul válogatni viszont imádok, már ha van miből. Ezért éreztem magam kifejezetten pechesnek, amikor régebben egész napokat toltam el mindenféle magyarországi roncsorientált rendezvényeken, érdektelen alkatrészhalmok közt. Itthon az ilyen helyeken a motorépítő és -bontó emberek adják a kemény magot, és ha valamilyen klub a szervező, néha lépni sem lehet a percekig tartó bandakézfogásoktól. Ezek a jelenetek csak egy ideig szórakoztatóak, aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy már bele is keveredett valamibe. Most már tudom, Imola egészen más.
Itt van például Jeles Pali, akivel az elmúlt évtizedben mindig a legváratlanabb helyeken futottam össze, mégis megmaradtunk félismerősnek. Kiderült, hogy underground motoros körökben éppen ő az egyik legismertebb alkatrész-kereskedő, ráadásul él-hal a körváltós Honda Cub-klónokért. Mindig tart otthon néhány lapra szerelt japán motort, a közepesen öreg mezőnyből. Így bárki óbégat ritka váltókar után, ő tudja a megoldást. Ez manapság különösen nagy hatalom.
Az imolai börzén mindenki megtalálja a helyét, hiszen a nem ritkán hatvan-nyolcvanéves kincsekkel érkező és távozó gyűjtők mellett, rengeteg olyan utánfutót láttunk a bejárat előtt sorakozni, amelyen valamilyen tízen-, huszonéves, meghatározhatatlan márkájú és előéletű motor vagy robogó állt. Kiszúrtam egy BMW R1150GS-t, háromezer euróért adták. Közel mentem hozzá, remegtek a lábaim, aztán másnap, alaposabban szemügyre véve esett le, hogy ez a gép valószínűleg törött volt, és nem túl nagy szakértelemmel kotorták össze az eladás előtt. Nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy ekkora csodák azért még itt sincsenek. Ehhez erőteljes színösszeállítás, felszereltség illetve évjárat-ismeret kellett, amit az imolai látogatók jelentős része üzembiztosan elő tudna adni egy tucat márka összes típusával kapcsolatban.
Már a parkolóban elég pár száz métert kerékpározni, máris megvan élőben a Yamaha híres superbike-homologizációs gépe az YZF-R7, amelyből az egész európai állomány elférne három raklapon. Kicsit távolabb, mindenféle ezerötszáz-kétezer eurós Moto Morinik. A többség három és feles, de vannak ötszázasok is. Mit nem adnék egy ilyenért. Mindez megfűszerezve háború előtti olasz, német és angol motoripar csodáival. Utóbbiak mellett időzve szinte látom, ahogy krómjaikon végigpergett a huszadik századi történelem minden jelentősebb mozzanata, mielőtt megérkeztek ide az imolai találkahelyre.
Amikor nem kis feltűnést keltve befutunk huszonhét éves Ford Transitunkkal az árusításhoz bérelt helyünkre, már túl vagyok az értő börzetúrához szükséges alapképzésen. Megtudtam, hogy Csikós, egyre növekvő számú vackaival egyáltalán nem gyakorló elmebeteg, csupán aktív szimpatizáns. Mert ott van Gyuri, aki ugyan panellakásban él, de szentély-garázsában nagyon ritka Triton motorkerékpárt őriz, sőt használja is. Ha olyanja van, Volvo P1800 kupéba vágja magát, hogy örömautózzon egyet, miközben mindig fut még egy projekt a háttérben. Lacus, a régi fényképezőgépekért rajong, sőt ezúttal is filmre rögzít mindent, a kisautó blogról ismert Sipos úr pedig zománctábla-függő és régi bringát szeretne, sőt azonnal meglátja a lehetőséget egy törött, tengerből kihalászott sziréna maradványaiban is.
A Mostra Scambio népe kétféle csoportra osztható. A többség beáll a menetbe és három napig csak alváskor, illetve ebédidőben hagyja abba a böngészést. A még mindig nagyszámú kisebbség egyszerűen kicsapja portékáit egy kempingasztalra, és belesimul a 3,7 kilométeres versenypálya két partján összegyűlt kiállítók arcvonalába. Az ő párbeszédeiknek, jókedvű veszekedésekkel tűzdelt alkudozásaiknak köszönhetően, végig kitart a fesztiválhangulat. Néha járni is csak bajosan tudó, mégis kackiásan nézegető bácsik bukkannak fel, és bár egyértelműen férfihobbiról van szó, rajtuk kívül is sokféle ember menekül erre a kultikus helyre a valóságból, hogy legalább évente egyszer valamilyen kedves, maradandó dologgal foglalkozzon. Egyre nagyobb szükségük van erre a helyre.
Mivel a többiek már induláskor a lelkemre kötötték, hogy hozzak valamit, határozott vásárlási szándékkal mentem Imolába. A velem lévő szent őrültek, folyamatosan provokáltak, hogy legalább egy lyukas bőrdzsekit törjek le magamnak csodaország díszletéből. Valójában egy használható, és ha lehet, stílusos robogóra vágytam. Nem döntöttem el előre, hogy a többek által ígért Vespa Cosa és PX, illetve PK-lavinából választok-e, vagy megelégszem egy újabb, olcsóbb darabbal.
Amíg Csikós saját ötvenes Motomját próbálta elsütni egyre kedvezőbb áron, felfedeztük, hogy a közelünkben két belga-olasz fickó, egy pincéből előásott Suzuki GT500-at ajánlgat. A megtévesztően eredeti, ám alapos felújításra szoruló kétütemű borzalmat nem tudták eladni. Bevallották, hogy a nem veterán Vespákkal is nehezebb az élet mostanság, mint az igazán különleges ős-típusokkal. Hiányoznak a japánok, akik régebben mindig elsőként csaptak el ezekre a gépekre, az átlagárakat alaposan felverték, majd mostanra eltűntek a színről.
Vannak helyettük magyarok, akik megmagyarázhatatlan módon olasz robogót árulnak a főként mégiscsak olasz közönségnek, kevés sikerrel. Egyvalami itt sem más mint nálunk. Csak a fényképezőgép fedezéke nyújt biztonságot az impulzusvásárlás elől. Akinek nincs szeme az átverések kiszűréséhez, könnyen megrövidítik. Csak az a börzebúvár lehet nyugodt, aki pontosan tudja mivel nem kockáztat, és mi az amiről otthon ő maga állapítaná meg, ha ott hagyta volna Imolában, a Mostra Scambio végén összesöpörték volna az eldobott műanyag poharakkal együtt. Hiába, így van az ember a tűnő illúziókkal.