Ebben a B125-ügyben szinte mindenki, aki nem motorozik, félreért mindent.
A leggyakoribb megjegyzés, amit hallottam a B125-ös kezdeményezést aláírni nem akarók részéről: nem kell több közveszélyes őrült az utakra. Ezt mondták a barátaim, ezt mondták a feleségem kollégái, ezt sugallta Pintér Sándor is, amikor azt javasolta – legyen B125, de külön, komoly vizsga kell az autósoknak, hogy vezethessenek B-s jogsival 125-ös motort. Nem gondolták végig. Nem tudják megítélni.
Mert nem a 125-ös motor az életveszély.
Hanem a legális, B-vel ma is vezethető 50-es. Pont. Minden ellenkező állítás nettó hülyeség.
Igen, vannak ön- és közveszélyes robogósok, de aki ön- és közveszélyes akar lenni, az tud az lenni egy koksszá tuningolt 70-es Simsonnal is, ha pedig igazán kompenzálhatnékja van, hát vesz magának valami brutál olasz 180-ast, és azzal hal meg, öl meg másokat, rendszám nélkül.
A sima 125-ös, 15 lóerős robogó közepesen lomha, ön- és közveszélykeltésre valamennyi közül a legkevésbé alkalmas motorkerékpár. Mind közül a legbiztonságosabb, nem lassabb, mint a városi forgalom, de nem is tud érezhetően gyorsabb lenni annál. Akárki ennek az ellenkezőjét állítja, tapasztalatlan, nem tudja, mit beszél.
Fentiek illusztrálására múlt hét csütörtökön, a legnagyobb hóesésben készítettünk egy videót. Volt ott fahrtkocsi, hogy legyen miből venni, operatőr nagy kamerával, két motorra szerelhető, vízálló Go-Pro kamera, állvány, minden.
voltak ám, de ilyen objektívvel ez nem látszik
A Honda Karasnától kaptunk egy szűzúj Leadet, ami csak 110 köbcentis, tehát végsebességre alig tud többet (85 km/h), mint egy kinyitott 50-es (70 km/h), de sokkal élettelibb, és nem hal meg egy erős emelkedőn. 50-esnek pedig elvittük az egyik videós kolléga Suzuki Sephiáját, ami csak 48-at megy.
A videó használhatatlan lett. A fahrtkocsi nem tudott elég lassan menni ahhoz, hogy az operatőr fel tudja venni a külső sáv szélén cammogó ötvenest, mert minduntalan elsodorta a forgalom. Az extrém nagy látószögű (tehát látszatra a tereptárgyakat jó messzire eltávolító) Go-Prók videóin pedig az látszik, hogy mindenki szép messze követi a tetű ötvenest, miközben a Honda Lead néha Hell’s Angels stílusban elrepeszt mellette. A 110-es lett a huligánmotor, a legális 50-es pedig megbecsült és óvott tagja a közlekedésnek.
Pont az ellenkezője igaz ennek, de ott, rommá fagyva, kellő eszközök hiányában nem sikerült illusztrálnunk az igazunkat. Rájöttem – a kívülállók, elsősorban az autósok azt látják, amit a videó. Hogy az 50-es kedves dolog, biztos jó lehet rajta ülni. Egy frászt. Aki rajta ül, folyamatosan, halkan retteg az életéért, törékeny, pici lényével próbál a rettenetes húsdaráló-fogak közötti résekben elcsusszanni. Minden sebesség és dinamika kérdése, és itt kivételesen a több biztonságosabb.
Valamennyire látom, milyen az, különféle eszközökkel túlélni a városi közlekedést. Régen is, ma is általában úgy helyezkedett el egymáshoz képest a szerkesztőség és az otthonom, hogy minden nap többször is végig kellett hajtanom a Róbert Károly körúton, majd át, az Árpád hídon.
Tizenhét éve tesztelek autót, tizenhat éve ültem vissza motorra, ez az útvonalam. Nem egyszer fordult elő tizenévvel ezelőtt, hogy reggel Saab 9000 Aeróval mentem dolgozni (esetleg Alfa Gtv turbóval), és este a rozsdás, vágott Romet Ponymmal töfögtem haza. A telepen nem értették a dolgot – a hülye reggel csilivili új csodával húz el, este meg úgy érkezik, mint valami lecsúszott szerencsétlen. Utálom a státuszszimbólum-fétist, illetve a vetítés mindenféle módját, ezért borzasztóan élveztem az ilyen helyzeteket.
Az Árpád hídon mindenféle járművet megéltem, köztük legalább százféle motort is. Sokuk ötvenes volt, mert azokat mindig is szerettem. Akadt, amelyiken konkrétan rettegtem.
A legszörnyűbb élményeimet azokon szereztem, amiket tényleg vezethettem volna akár B-s jogsival. A 45-öt (nagy plexivel, szélcsendben 42-t, ellenszélben 37-et) tudó Vespa PK50-esemmel, a 44-et menő Honda Daxommal, a szintén egész biztosan 50 alatti végsebességet felmutatni tudó kis Rometemmel. Ezekkel a motorokkal nem is a Kiskörút, a néptelen zuglói utcák a probléma. Hanem a széles, nagy forgalmú, döngölős tempójú utak (Hungária, Andrássy, Rákóczi, Üllői). És még inkább a szűk, hegyre vezető utak, amelyeken buszok, teherautók is járnak (Budakeszi út fölső része, Szépvölgyi, Bimbó).
Egy sík terepen 45 km/h-ra képes segédmotor kaptatón 25-öt, max 35-öt megy, a busz, a Kamaz még épp vinné a 45-öt. És a busz, a teherautó meg fog előzni, akármi történik. Nincs kegyelem. Na, ez a halál.
Legjobb lesz elmesélnem három kis történetben, hogyan néz ki, ahogy a Nyugdíjbiztosítótól elindulok az Árpád hídon Buda felé a 44 km/h-t tudó Honda Daxszal, a majdnem 70 km/h-t megfutó Aprilia Leonardóval, illetve a tesztelésre kapott Honda Leaddel. Az izgalom kedvéért vissza is fordulok velük a Kiscelli utcánál, újra felhajtok Pest felé az Árpád hídra, majd a Róbert Károly körúton a Domusnál megállok a járdán. Többszörösen begyakorlott, megtapasztalt esetek ezek.
A) Legális 50-es kismotor:
Árpád híd pesti hídfő, buszmegállók környéke, Róbert Károly körút. Előrecsorgok az autók között, mert közülük indulni életveszély, mire lendületet vennék, már el is tapostak. Ráadásul a Váci útra mindig lefordulnak jobbra, nem látnak meg, felöklelnek, akik látnak, azok is türelmetlenek, egy centire a seggemben utaznak, tiszta gödör az út, amit ők nem is éreznek. Én kerülgetek, ők türelmetlenek, rettenetes. Tehát előrecsorgok.
Zöld a lámpa, Mercedes-kamion (vagy BKV-csuklós) elől startolok. Tömegem alig, az 1,7 lóerő katapultál, máris hússzal robogok. A tükörből látom, a kamion orra megemelkedik, most moccant csak meg.
Közben kettest szúrok, de már lassulok, 30 km/h, közben jobbról érkeznek az autók a Váci út felől, látják, lassú és kicsi vagyok. Húzzák a kormányt a sávomba, mintha ott se lennék, sebaj, készültem rá, mindig így van. Kisakkozom, megúsztam.
Eddigre bekattintottam a harmadik fokozatot, nincs tovább, motorkám a képességeinek végéhez közeledik, már vonással harmincöt fölött táncol az óra. Az erős emelkedő miatt (az Árpád híd púpja) ennél többre egyelőre nem is számíthatok. A tükröt nézem, a kamionos most tolta talán a hatodikat, már nagyjából olyan sebességgel jön, mint én, de előnyöm jelentős, hiába, a kis tömeg, Colin Chapman Lotusai is mindig ezzel nyertek.
Elérjük a Dagályt, a kamion már egyértelműen veret egy olyan ötvenest, orra kitölti a tükrömet. Jobb szélre húzódok, itt gyűrött az aszfalt, Magyarországon az a sáv, ahol ilyen kismotorral közlekedni lehetne, mindig rosszabb, mint egy albán kecskecsapás. És itt tanyázik az útról lekotort sár, sóder, műanyagtörmelék 99,9 százaléka, nemcsak puklis, de rohadtul csúszik is.
A Dagály és a Margitsziget bejárata között utolér a Mercedes, hallom az óriási tüdő fújtatását a hátam mögött. A tükörben óriásira nagyított teherautó-alkatrészeket látok. Lopva hátrapillantok, kicsi kerekein meginog a motorom, eszembe jut a történet, ami egy épp ilyen helyzetben a kamion kerekei közé esett, és meghalt simsonos srácról szólt valamelyik hetvenes évekbeli autó-motorban. Olvasta vajon az én kamionosom is? Emlékszik rá vajon? Nem akarok meghalni. Kezem csendesen verejtékezik a kesztyűben.
Huszonöt centire a bal vállamtól elgördül mellettem egy akkora kerék, ami súlyra és méretre egyaránt sokszorosa nekem és a gépemnek. Szinte meg tudom számolni a harminckettes anyákat, ahogy súlyos suhogással ívelnek a fülem mellett. A kamionos semmit nem lát belőlem, az emlékeiből táplálkozik, hogy valami volt ott, nem kéne talán eltaposni. Annyira viszont széles vagyok, hogy nem tud miattam a sávjában menni, kicsit átlóg a középsőbe, és ez zavarja, mert hallom, hogy a túloldalról dudálgatnak rá, mit keres az ő sávjukban. A dudálóknak fogalmuk sincs arról, mit kerül ki épp a kamionos.
Kis pauza után jön a hajtott dupla kerék, jobbra elhúzunk a margitszigeti feljáró mellett. Ha gyáva lennék, leparkolnék itt, megvárnám, hogy eltűnjön. De nem tudnék visszasorolni, meg egyébként is – ezzel a módszerrel soha nem érnék oda sehová. Mellettem zakatol, nyüszög, zörög, sípol az óriási gép, ennél a bálna gyomrában, savban pépesedve is jobb lenni.
Ijesztő szünet következik, a pótkocsi gerince oson tova végeláthatatlan hosszan. A kamionos már unja, kicsit közelebb húzza gépét a széléhez, már lát ugyan a tükörből, de olyan kicsi vagyok, hogy igazából nem tudja, pontosan hol vagyok.
Már lefelé vezet a híd íve, a mutató megüti a negyvennégyet. Egy pótkocsi-kerék, két pótkocsi-kerék, három pótkocsi-kerék, már csak a plató végéből van hátra röpke három méter. A kamionosnak pár centinek látszik csupán, de nekem az a pár centinek látszó másfél méter élet vagy halál kérdése. Már tudom, mi jön. Lábam a hátsó, kezem az első féken, mindjárt rám húzza, hiszen ő úgy látja, túljutott rajtam. A szerelvény eleje pár foknyit eltér az egyenestől, már satuzom a féket, a pótkocsi sarka tizenöt centire suhan el a fejemtől. Ma is túléltem. A rendszám szerb – nem olvasta hát az autó-motort.
Lényegében leértem ezzel a hídról, már csak át kell sorolnom két sávot a balra, a Lajos (illetve Pacsirtamező) utcába kanyarodók közé, de itt különösen agresszívak az autósok, mert sokan a külsőben tesznek néhány autónyi előnyre szert olyan nyolcvanas tempóban, és előrébb tuszakodnak be. Én itt nem számítok, térben és időben keresem azt a négymolekulányi szlotot ebben a kövekkel teli óriás-betonkeverőben, amin át odébb tudok slisszolni. Szakad rólam a víz, csodával határos módon átérek, előrecsorgok.
Balra tartok a főúttal, a Kiscelli utcáig megelőznek hárman, mert rohadtul idegesítem őket, aztán nem tudnak befordulni, mert dugó van, megint előremegyek, két gyalogos közt átvágok a másfél méternyi résen, a parkolónál visszafordulok, ők csak ekkor jönnek. Ez most mire volt jó?
Balra, ki az Árpád híd felé megint, előre a két sávban a lámpáig. Start a budai hídfőtől. A húszat megint gyorsabban elérem, mint a többiek, onnan kemény csata jön. Itt sokan már nyolcvanra gyorsítanak, mert az Árpád híd igazi, soksávos versenypálya, motorizált végbélkúpomat, rajta az utassal legfeljebb szélvédőkosznak érzik, tizenöt cetikre zúgnak el a vállam mellett a rémes sebességgel hasító motorházfedelek. Olyan családapák és anyukák vezetik azokat a kocsikat, akik nyolc légzsák és ESP nélkül már nem is mernek autóba ülni. Én nem vagyok ember, igazából tereptárgy se nekik, csak valami kellemetlen piszok vagyok, amin gyorsan túl kell jutni, mert nemtuggyákmiért, de muszáj.
Kibukkanok a híd felszínére, ott, ahol jobbról(!) a Szentendrei úti felüljáró-sáv csatlakozik be, szintén 65-90 km/h között döngölő forgalommal. Két versenyautó-sáv között találom magam egy kétkerekű tolókocsi nyergében, ki kéne sorolnom legalább jobb szélre, mert a bespeedezett cikázók úgy sodornak el innen mindjárt, hogy észre sem veszik – megöltek egy motorost. Hondám mutatója a 38-on, megint csak csoda kell, hogy ezt megoldjam. A robogósok szentje valahogy átemel, nem is értem, hogyan történik, mindegy, kint húzok már a szélen, kamion most nincs.
Odaát, a pesti lámpánál megint kilövök, de jobbról, a Váci út felől itt is mindig jön valami nagysebességű autós, aki úgy dönt, nem létezem. Ez az a góc, ahol tíz esetből kilencszer betol egy ilyen sietősadolgom-csávó a belső sávba, hiszen lassítani nem merek, mert ekkor már a nyakamban liheg a hídról érkező, veszettül gyorsító csorda. Nem kellek én ide, érzem. Repesztés a külső sávban a Domusig, a három lehetséges helyből csak kettőnél előz meg a mögöttem jövő autós, hogy kikerülve engem, óriásit fékezzen, és beforduljon jobbra, az utca torkolatába. Egész jó arány, igaz, felgyorsulnom újabb fél perc. Mire a Domusnál felhúzom a Daxot az állványra, hatszor meghaltam, ömlik rólam a verejték – nem szívbetegeknek való játék ez.
És a vicc, hogy az autósok java része, akik megkerültek, megelőztek, satöbbi, nem is emlékezne, hogy ott voltam valahol útközben. Ennél a bicikli is jobb, azzal nem büntet meg a rendőr, ha a járdán megyek.
A Honda Dax átlagfogyasztása ilyenkor: 1,5 l/100 km.
B) Ötvenes kismotor, de B-s jogsival illegális, mert majdnem 70-et megy:
Előrecsorgok az Árpád híd pesti végénél az autók között, mert engedi a KRESZ, és a motoros túlélés alapszabálya, hogy menet közben ne legyenek a környékeden autók, akkor nem halsz meg. A külső sávban vagyok, hiszen ötvenes a motorom, csak itt van esélyem életben maradni. Kamion (csuklós busz) elől startolok. Zöldre vált a lámpa, mire a Váci úti becsatlakozásig érek, harmadikban vagyok, ötvennel robogok, a nagyjából negyvennel ide bekanyarodó autók között finom manőverrel elhelyezem magam, senki se tartott fel senkit, juhé.
A tükörben egyre kisebb a kamion orra, igaz, ötvenes tempón túl már az Aprilia sebességmérő-mutatója sem szédül el. Javarészt autóüres térben haladok, bár erős diszkomfort-érzetet jelent a belső sávból hetvennel három sávot átcikázók hirtelen felbukkanása balról. Mindegy, kicselezem őket, nem ütnek el.
A margitszigeti feljárónál látom, hogy a kamion is rákapcsolt, döngöl veszettül, de mire a közelembe kerül, én már a budai tőnél járok. Egy hetvennel menő robogóval nem könnyű, de azért nem lehetetlen a nyolcvannal repesztő, előrefurakodó autósok közé besorolni, kis szerencsével már a lámpánál állok legelöl, mindjárt a Pacsirtamező utcán leszek.
A Kiscelli utcához – üvegig forgatva ugyan – de elsőként érek, kicsit felgyorsult pulzussal, de már vissza is fordultam, hatolok az Árpád híd felé, megint. Zöldre váltáskor széttépem a markolatot, kilövök, már ötvennel hasítok, mire a sávom összeér a jobbról becsatlakozó Szentendrei útéval. Harminc km/h a sebességkülönbségem a mellettem balról-jobbról elszáguldó autókhoz képest, dudálnak, zavarom őket, egy kínálkozó lyukban jobbra csusszanok – hühhhh, ez meredek volt. Nagy duda, nagy anyázás, mit képzelsz te kis szemét - bocsi, köszike, ezt nem lehet máshogy, cseréljünk helyet, próbáld ki, milyen.
A hídon nyugis a menet, csak a Dagálynál előz meg üveghangon egy fekete Octavia, beránt elém, és lesatuzza a féket, mert neki teli a kanyarodó sáv. Tudtam előre, elegánsan balra húzom a kormányt, elférek, de pajtás, azért ezt felesleges volt, lásd be.
A pesti hídfőnél előrecsorgok, elsőnek rajtolok Róbert Karcsin. A Váci felől beeső agresszív barom nem lök le, mert már az orránál vagyok, amikor besorolna, végigszaggatok a körúton, a három lehetőségből csak egynél vágnak be elém, fékez, fordul le. Fordulj föl.
A Domusnál az egészségesnél ugyan kicsit magasabb vérnyomással, enyhén felhúzva, de korántsem kikészülve húzom az Apriliát a sztenderre. Ezzel már lehet közlekedni. Ügyesen, számolva, taktikázva, beosztva a lendületet, de lehet, bár megnyugtatónak nem mondanám. És B-s jogsival ezt már szabálytalan használni.
Az Aprilia átlagfogyasztása ilyenkor: 4 l/100 km.
Rendszámos robogó, amit B125-tel vezetni lehetne - 110 köbcentis Honda Lead:
Az Árpád hídnál előrearaszolok, megállok a középső sávban, a jobb szélsőben hagyok helyet az életüket kockáztató segédmotorosoknak. Jobbról úgyis jönnek majd a Váci útról érkezők, biztonságosabb nem közéjük keveredni.
Zöldnél kilövök, messze elhúzok az autóktól, alkalmas helyen átsorolok a külső sávba, mert a 85 km/h az Árpád hídon kevés a belsőbe. Valami kamiont, autókat is látok a tükörből, de messze vannak.
Nyugis hetvennel tolom a Leadet, együtt hömpölygök a többiekkel, felérek a híd tetejére, lepillantok a Dunára – nini egy uszály.
Máris itt a budai hídfő, tartom a sávomat, nem húzódok le a szélre, egy mozdulattal besorolok a Lajos utca felé tartó sorba.
Első helyről indulok, a Kiscelli utcába be, megfordulok, elkapom visszafelé a zöldet, mindezt tök szabályosan.
Az Árpád hídra fel nyélgázon startolok, mert ide azért a Lead ereje elég sovány, mire felérek, megütöm a hetvenet. Jobbról becsatlakozik a Szentendrei út, s mivel a forgalommal együtt haladok, kicsit még tartom a középső sávot, nem zavarok senkit. Majd átsorolok kívülre, ha alkalmas lukat látok.
A pesti hídfőnél megint első sorból indulok, a Váci út felől érkező autólövedék mögöttem vág ki a Róbertre, végigszántok a külső sávban, senki nem kanyarodik be elém, hiszen épp az autók sebességével haladok.
A Domusnál sztenderre húzom a motort, leszállok, boldog vagyok, jó volt. Sehol, semmi izgalom, csak a könnyű haladás. Hát, nagyjából ilyen ez egy B125-ös motorral. Esélyem se volt pattogni, de nem is tartottam fel senkit, kerek a világ.
Az ötvenes, pláne a 45 km/h-t tudó ötvenes életveszély. A 100-125 köbcenti közti motor a kedves, senkit nem zavaró, épp komfortos életben maradás. Csak ilyet lenne szabad kiengedni a forgalomba. Nemhogy többen halnának meg, hanem sokkal kevesebben.
A titok a különbségekben van. Ha valaki nem tud a forgalommal együtt menni, életveszélyes. Az 50-es lefelé az, az 1000-es motor felfelé az, egyik sem a megfelelő eszköz arra, hogy a város tempóját tartsa az ember.
Ja, és a Lead fogyasztása ilyen használat mellett: 3 l/100 km.
B125 – Miről szól a kezdeményezés?
Hiába modern és környezetbarát az 50 köbcentis robogó, ha a hivatalosan 45 km/h-ra korlátozott végsebességével inkább mozgó forgalmi akadály, mintsem valóságos ingázási és közlekedési alternatíva.
Európa számos jól motorizált országában – feltételekhez kötve – érvényes a szabályozás, ami megengedi, hogy B kategóriás jogosítvánnyal vezethetőek legyenek a 125-ös, legfeljebb 11 kW-os robogók és motorkerékpárok. Az ottani a döntéshozók felismerték, hogy a nagyvárosi dugók nemzetgazdasági léptékkel is mérhető károkat okoznak azon túl, hogy tönkreteszik milliók életét és egészségét.
Itt az idő, hogy Magyarországon is rendezzük a helyzetet. A várt hatások között szerepel a segédmotoros kerékpárok és a most rendszám nélküli motorok biztosítási hátterének rendezése, környezetvédelmi és közlekedésbiztonsági ellenőrzésük lehetővé tétele, és a modern, környezetkímélő motorkerékpárok üzembehelyezése.
B125 – népi kezdeményezés nagyobb térképen való megjelenítéseAmennyiben listánkon nem talál a lakóhelyéhez közel egy létesítményt sem, ide kattintva letöltheti a domumentumot. A kinyomtatott, majd kézzel kitöltött aláírási ívet elpostázhatja címünkre (Totalcar.hu Informatikai kft, 1033 Budapest, Flórián tér 1.). Kérjük, a borítékra írja rá, hogy 125.
Várjuk azon helyek – boltok, kereskedések, klubok, szórakozóhelyek, stb. – címét, ahol szintén szeretnének részt venni a gyűjtésben.
Az utolsó 100 komment: