Szerkesztőségi képregény-felelősünk, Szűcs Gyula csodás motoros-autós-világvége hangulatú történetet teremtett tettestársával, Budai Dénessel. Itt bent hétről hétre láthattuk az újabb és újabb lapok születését, de önöknek nem kell türelmetlenül várni a friss oldalakra, egyben, készen kaphatják meg a folytatásosnak tervezett, első magyar apokaliptikus hangulatú képregényt.
Gyula hosszas nógatásra elárult pár részletet és háttér-információt. Olvassák el, hangolódjanak rá a poros, posztnukleáris országunkra. Megéri.
„Mindig is olyan történetet akartam, ami ötvözi a Mad Max 3 roncsautós hangulatát a Boros-Szikszai festmények szétbombázott neo-Budapestjével, hiszen mennyivel faszább, ha a puskás-bőrdzsekis főhősök (és a kötelező kiskutya sidekick) a szétlőtt Lánchíd mellett kommandóznak a rommá lőtt Brooklyn-híd helyett. Mivel senki nem írt ilyet, kénytelen voltam magam kitalálni a sztorit. Ez lett a Café Postnuclear.
Azt, hogy Magyarország tökéletes sci-fi helyszín, az 1990-es Kiálts farkast óta tudom. Ebben a Gáspár András regényben a bolygóközi háború főhőse nem New Yorkba vagy Tokióba tér vissza, hanem 2090 Budapestjére, ahol a Continental szállóban lövöldözésbe keveredik egy cápameberrel a pesti felhőkarcolók között, majd antigravitációs Kárpátia kocsival menekül a mutáns bérgyilkosok elől.
A Café Postnuclear színhelye a posztapokaliptikus Magyarország, ahol egy magányos hős járja az országutakat – ahol tud, segít. Fecskefarkú Chevy helyett ’61-es Skoda Felicia Cabrióval dönget, Lucky Strike helyett piros Symphoniát szív, és a Texaco kutak helyett az ÁFOR-nál néz körül, mi maradt a háború és a fosztogató zombik után.
Végig arra törekedtünk, hogy a történetet bármikor át lehessen konvertálni az autótemetővé változott Nevadába vagy Ausztráliába is (ezért nincsenek például magyar keresztnevek, csak univerzális nickek és gúnynevek), ugyanakkor a gulyáskommunizmus retró fogyasztási cikkei és az ismerős autómárkák kellemes emlékeket ébreszthetnek a célközönségnek tekintett húsz év fölötti korosztályban. Nekik szeretnénk végre megmutatni, hogy a műfaj már régen nem a Pókembert meg a Bobót jelenti.
Abból persze még nem lesz képregény, ha a fejemben a világ legjobb Mad Max-mozija pörög, Ford Falconok helyett tuning Trabantokkal. A Café Postnuclear rajzolójával, Budai Dénessel azután haverkodtam össze, hogy mindkettőnket kidobtak a Galaktika magazin steampunk pályázatából: kiderült, hogy Dénes nemcsak a szegecselt vasakban jó, de pont ugyanabban a letisztult és odabaszós fekete-fehér stílusban rajzolja a 80-as évek motorizált cyberpunk zsoldosait, mint amit a kultikus Kaland-Játék-Kockázat könyvek, az Országút harcosa és a Kaliforniai visszaszámlálás óta imádok.
A Random című, 103 oldalas, ingyenes antológiánk azért született meg, mert szerintünk a hazai képregénypiacnak minden korábbinál nagyobb szüksége van arra, hogy kiszélesítse a nagyjából háromezer fős rajongótáborát. Ehhez viszont olyan populáris, sci-fi, fantasy, horror vagy nyomozós témájú, folytatásos történetek kellenek, amiket olvasva a célközönség megőrül, amíg nem tudja meg, mi történik a kedvenc hősével a következő részben."
Moncsicsis tangák, Pannonia motorok és Trabanntal támadó bandák a 41. oldaltól a Café Postnuclearban, vámpírok, robotharcosok és vérszomjas démonok a többi nyolcvan oldalon – nincs mese, csak képregény. A Random magazin első számáért ide kattintsanak!
