Kimura Sinja (Shinya Kimura) több, mint motorépítő – ő szobrász. Fémet gyúr össze, teremt újból régit vagy éppen régiből újat; ahogy a kedve diktálja. Japánban kezdett, jelenleg Amerikában dolgozik, de nála sosem lehet tudni, mikor pakol össze és megy ismét tovább.

Kliensei lehetnek csóró cimborák ugyanúgy, mint világhírű filmszínészek – cége, a Chabott Engineering legutóbb Brad Pittnek készített egy Ducati café racert. Szórakozásból Knucklehead Harley-ból faragott gyorsulási gépet, de műhelyében egy nyolcvan éves Indian is várja, hogy valamilyen formában újjászülessen. Sinya nem ragaszkodik a klisékhez, számára nincs szokásjog diktálta kényszert: legújabb motorja egy 750-es MV Agustából készült.

Látják az íveket, a kézzel kalapált fém szépségét? Nem hagyományos versenymotor ez, sem az olasz, se az angol café stílust nem követi. Japán, mint az ezeréves fegyverkovácsság, de népeken és földrajzon felülemelkedő, mint minden egyetemes szépség.

Annyira egyszerű és annyira kiszámítható – éppen ezért sikeres is. Nincs férfi, aki erre ne figyelne oda, ennyi ringó és mozgó mell után nem kétséges, hogy hova tér be a motoros, autós és markolós, ha az éves kötelező felelősségbiztosítást kell megkötni.

Az orosz RGS reklámja telitalálat. Bármikor újra és újra megnézhető, nem válik unalmassá. A szórakoztatáson túl még inspirál is – azt hiszem, muszáj lesz odahaza filctollat ragadnom, hogy ilyen autósüldözést játszhassak.

Forrás: Jalopnik

Múlt csütörtökön mutatták be Esztergomban az új Swiftet, és bár az autóval kapcsolatos adatokat remekül titkolta a gyár, azt tudni lehetett, hogy dög meleg, vagyis pompás motoros idő lesz. Felvettem a szép, püspöklila ingemet, hiszen Esztergom érseki székhely, aztán lementem a garázsba, hogy meginduljak az XJR-rel. Bedugtam a kulcsot, és itt az jönne egy normális mondatban, hogy elfordítottam, de elfordítani nem sikerült, maradt kormányzárban. Egy pici játéka volt, de az az indításhoz bőven kevés.

A nyári motoros dzsekik lényege, hogy alig izzad beléjük az ember, azt is inkább csak a gerincvédő alatt, de az én helyzetem egy-két perc alatt elég dezodorreklámos lett. Próbáltam mozgatni a kormányt, de nem feszült meg a kormányzár, egyszerűen csak nem fordult el a kulcs. Úgyhogy visszalifteztem a Tehén kulcsáért, abban ugyanis van WD40. Csatakosra fújtam a zárat, még csatakosra izzadtam az inget – semmi. Bezártam a Tehenet és fellifteztem a VMax kulcsáért – a VMaxban rossz a benzinszint visszajelzője, ezért is rohadtam le a múltkor a Margit körúton (testépítőnek ne adj kölcsön VMaxot).

És újabban kicsit pulzál az első fék, de utazásra azért alkalmas. Csak az ember szívesebben megy egy fontos eseményre tökéletes műszaki állapotú motorral. Egy pillanatra el is játszadoztam a gondolattal, hogy tessék, igazából három motorra van szüksége az embernek, tessék, kell nekem az a Harley.

VMax Zsolt szerda este tudott átjönni, hogy megvizsgálja a helyzetet. Egy limitált szériájú Harley Road Kinggel jött, ami a 47/100-as sorszámot viseli, a maga giccses módján elég szép, és valami fantasztikus hangja van. Rinehart kipufogórendszer, amiről még nem is hallottam, de már látom, hogy nem csak Screamin' Eagle-ből áll a krúzervilág. Zsolti legurult a garázsba, tett egy próbát a kulccsal, megállapította, hogy tényleg gebasz van,

- Garanciális ez még? – kérdezte Zsolti. Fogalmam sincs: két év gari lehet a Yamahákra? Az enyém még nincs két éves, tehát garanciális. Akkor most hívjam a Yamaha Cityt, hogy hozzanak trélert, és vigyék be egy ilyen apró marhaság miatt? Hát nem tudom, majd meglátjuk. Lassan kicsomagolta a szerszámkészletet, a csomagtartóra spaniferezett dugókulcsokat és az oldaldobozokba rakott nagyágyúkat, például az akkus flexet. Ami arra való, hogy a tolvajok megtévesztésére hornyolás nélküli csavarokba bele tudjon marni, hogy aztán a csavarhúzót beléjük tudja illeszteni. Felvette a fehér kesztyűt, mert ugye kézmosási lehetőséget még nem sikerült biztosítanom a garázsban, aztán elkezdte szétborítani. A Tehénből kivettem boldogult Morzsa kutyám pokrócát, azzal takartuk le a tankot, hogy ne karistolja össze a kormány. Aztán Zsolti egyszerre csak rájött, hogy nem fogja tudni megjavítani, valami stift bent van valahol, amit csak márkaszervizben lehet megbontani.

Na jó, akkor legalább megnézi a VMax benzinszintjelzőjét, nehogy megint kifogyjon a tank. Én pedig abban bízva, hogy megfelelő provokáció hatására elkezdi majd szidni nekem az új motorokat, úgyhogy elindítottam a kamerát, az események pedig természetesen szinte azonnal váratlan fordulatot vettek.

Tavaly nyáron megkattantam.

Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy üldögéltem lent a sasfészekben, és a régi, lassan törékennyé száradt papírú motoros újságjaimat lapozgattam. Ezeket a magazinokat apám hozta még nekem, külföldi útjairól. Az öregem csillagász, fedezett már fel csillagrendszert, írt jó néhány olyan könyvet, amikből én csak a kötőszavakat értem és vezetett egyetemi tanszéket - szóval nem mindennapi koponya. Ezért aztán kölyökkoromban sokat hívták Nyugat-Európába, előadásokat tartani, a világegyetem titkait veséző konferenciákon szónokolni, ezer éves talányokon fejet törni.

Engem persze akkoriban apám nagyszerűsége cseppet sem érdekelt, sokkal inkább foglalkoztatott az a prózai téma, hogy mi fér el a bőröndjében. Eleinte Matchboxokat kaptam, szerintem nem sok kölöknek volt olyan teleszkópos autószállító kamionja Budapesten, a hetvenes évek elején, mint nekem. Aztán egyszer kipréseltem belőle egy Sharp kazettás magnót – még ma is használom – később meg már motoros újságokért nyomasztottam.

A hazai 24 órás versenyek látogatói biztosan ismerték Martin Loichtot. Akik a mosolygós veteránost keresnék, az idei futamon ne tegyék, már csak emléke lesz velünk: a 48 éves osztrák versenyző a Man-szigetén rendezett TT Supersport 2 futamán Quarry Bends mellett életét vesztette.

Rajthoz állt új és öreg, benzines és elektromos motorokkal. Imádta a gépeket, civilben a bécsi egyetem gépészprofesszora volt – halála rengeteg motorost megérintett világszerte.