Van, kinek szemét, van, kinek kincs. A Classified Moto szereti felforgatni a rozsdás vaskupacokat, bízva abban, hogy menthető dolgok vannak benne. Így születnek gyönyörű motorjaik, de szemétből teremtenek csodát lakberendezési tárgyaikkal is.

Nézzék meg a videót, talán kedvet kapnak a barkácsoláshoz – az ilyen ötletes apróságok bármiből megszülethetnek. Nézzenek csak körül a garázs végében! 

Orren „Putt” Mossman a huszadik század első felének legnépszerűbb motoros akrobatája volt. Negyvenéves pályafutása alatt hat kontinens negyvenöt országában lépett fel. Igen, már akkor is, sőt, korábban is voltak olyan fickók, akik mindenféle ugrásokkal, esésekkel és más trükkös manőverekkel szórakoztatták közönségüket.

Kár, hogy hatvan évvel ezelőtt még nem léteztek olyan finom képrögzítő berendezések, melyekkel élethűen ábrázolni lehetett volna a sebességet, a dinamikus mozgásokat és magát az embert, aki azért élt, hogy mások meghökkenjenek. Az asszonyok sikoltottak, a gyerekek pedig ráleltek életük első hősére, amikor a mutatvány végén rendre kiderült, Mossmannek ezúttal sem esett baja.

Az amerikai stuntrider 1906-ban született az Iowa állambeli Eldorában, egyszerű farmercsalád gyermekeként. Fiatal korában a lópatkódobó sportban tarolt, később nemzeti, majd világbajnoki címet szerzett. Valószínűleg így kapott kedvet a bokszhoz, a pankrációhoz és az akrobatikához. Nyilván kitalálták, újabb bajnoki címek következtek.

Húsz évesen vásárolta első motorkerékpárját, és a legenda szerint az első akrobatamutatványt azért hajtotta végre, hogy lenyűgözzön néhány út szélén bámészkodó csinos nőt. Az első trükk még csak egy nyeregre állás volt, de ez is hatott, zúgott a taps, mely kitartott Mossman karrierje során, beleértve a második világháborút is, amikor katonákat szórakoztatott műsorával.

Tévednek ha azt várják, hogy most leírjam, végül a nagy dög Indianja temette maga alá és halt meg negyvenévesen. Nem, Putt Mossman 88 éves korában hunyt el, és az AMA Motorcycle Hall of Fame róla szóló írása szerint még hetvenéves korában is dolgozott. Kisebb bemutatókat csinált, néha besegített Hollywoodnak. Az tartotta életben, ami a többséget minden bizonnyal nagyon hamar megölne. A tanulság legyen annyi, hogy az igazi zseni az eget ostromolja, de szemben az átlaggal, általában meg is érinti azt, és lehet, hogy ehhez egy motorkerékpár is elég.

Sárga, mint egy Caterpillar

2011-ben több érdekes és több botrányosan unalmas motort is bemutattak. Sajnos egyre ritkábban fut át a kellemes remegés a tesztgépek megkapása előtt, de néha még érezzük, van remény. Idén én egyszer jöttem igazán lázba, és pont ez volt az, amit még ki sem próbálhattunk – pedig a Rahiertől még Bud Spencernek is megizzadna a tenyere.
Érdekes kis gép, szinte alkatrész is alig van rajta. Pont ez a lényege, ennek ilyennek kell lennie: ez munkamotor. Tervezője Ivo Kastan, a cseh Dakar-versenyző: célja egy univerzális, építkezéseken, erdőben, nagy kiterjedésű telephelyeken használható motor létrehozása volt.

Egyszerű, üzembiztos

A beépített stabilmotor minimális karbantartást igényel, a CVT automata váltó pedig egyszerű kezelést biztosít. Nincs rugózás, csak a buci kerekek meg a csillapított nyereg fogja fel a döccenőket – ennél a tempónál ez simán elég. A Subaru Robin EX 17 OHC vezérlésű, 170 köbcentis egyhengerese hat lóerős, ami nem sok, de a 11,3 Nm-es nyomaték nagyon szimpatikussá teszi: biztos, hogy nagyon szórakoztató lehet rajta bohóckodni a dombok és földhányások között.

Többféle utánfutó is kapcsolható hozzá

Mivel nem közúti forgalomra tervezték (bár lámpával is felszerelhető), így a legkézenfekvőbb keverékképzési megoldást, a karburátort választották. Ez a fajta szemléletmód az egész gépre jellemző: egyszerű, mint egy raklap – nincs férfi, aki ne szeretne művezető lenni egy autópálya-építésen, ha ilyet adnak a helyszíni terepszemlére.

A harmincas végsebesség éppen elég

A Rahier tömege 78 kiló, akár egy kisteher platójára sem gond feldobni. A kormány amúgy is behajtható: tenyérnyi helyen, akár egy kerti bódéban is tárolható. Utánfutó is akasztható rá, de enélkül is kreatív módon fel lehet pakolni. Az indítása berántással történik, fogyasztása 1liter üzemóránként, végsebessége 30 km/h – a felhasználási területét nézve ez pont elég.

Motorja megbízható, a Subaru Robin terméke

Motoros szemmel puritánnak tűnik, de ezt nem nekik, hanem munkásoknak tervezték. Minimális gondozásigény, hosszú élettartam – ez kell azoknak, akik egy 10-12 litert fogyasztó terepjárót váltanának le az 50 ezer cseh koronába, vagyis 580 ezer forintba kerülő Rahierrel.

Jó kiállású, igaz?

Nem építek autópályát, nincs gázvezetékem, sőt erdész sem vagyok: ennek ellenére, bevallom, kéne.

Munkagépek egymás között

Még nézni is rossz, nemhogy belegondolni – mit tennénk mi, ha százhatvannál szemberepülne velünk egy másik motor? A német DRC kupa (Deutschen Rundstrecken Challenge) versenyzőjének szerencséje volt: alig vette le a gázt és tartotta az irányt, mégis elkerülte a csattanást.

A mell- és fejmagasságban érkező motor csúnya rombolást vitt volna végbe – reméljük, a mögötte jövők is elkerülték a becsapódást. Ha nem akarják kivárni a kanyarkombinációkat, tekerjenek az ötvenedik másodperchez. 

Nyálcsorgató galériához klikk a képre!

Az emlékezetemben végzett mélyfúrás után sem találtam erős kapcsolatot az eddigi motoros szokásaim, és az Imolában évente rendezett Mostra Scambio, vagyis veteránbörze mondanivalója közt. Csikós szerint, ez az igazi veteránbolondok legfontosabb találkozója. A hely ahol az elmúlt száz év összes fontos motoros korszaka elfér egy kockás pléden, és senki nem csodálkozik ha a pár évig létezett kis gyártók gépei mellett, felbukkan néhány prototípus, vagy húszezer eurós ritkaság.

Szinte lehetetlen. Egy nagyon ritka BMW R80GS Basic, és egy R 80 GS Basic PD egy utánfutón. A tuti befektetés, tízezer euróért

A jó börzés élményekhez, jó társaság is kell. Szerencsém volt, hiszen olyan emberek közé keveredtem, akikkel három nap helyett, három hetet is simán végig tudtam volna vitázni arról, hogy mikor ért véget a járműgyártás fénykora. Szerintük én a műanyagot látom aranynak, pedig valójában ők blokkolnak le mindentől ami görbe vagy legalább rozsdás. Így indultunk el szeptember elején délnek, hogy élőben lássuk a nagy eseményt.

Felemelő de fárasztó utazás az olajpisilő Ford Transittal

Régóta nem szerelek otthon, garázsom sincs, pedig kéne, és ha a motorozásra gondolok, az életszerű használhatóság fontosabb szempont. Ennek ellenére mindig csodálattal néztem azokat, akik évekig drótkeféznek valamit, hogy aztán, ha már ennyit fáradtak vele, végül soha ne tolják ki az utcára.

A többség csupán filléres dolgokat zsákmányolt

Céltalanul válogatni viszont imádok, már ha van miből. Ezért éreztem magam kifejezetten pechesnek, amikor régebben egész napokat toltam el mindenféle magyarországi roncsorientált rendezvényeken, érdektelen alkatrészhalmok közt. Itthon az ilyen helyeken a motorépítő és -bontó emberek adják a kemény magot, és ha valamilyen klub a szervező, néha lépni sem lehet a percekig tartó bandakézfogásoktól. Ezek a jelenetek csak egy ideig szórakoztatóak, aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy már bele is keveredett valamibe. Most már tudom, Imola egészen más.

Itt van például Jeles Pali, akivel az elmúlt évtizedben mindig a legváratlanabb helyeken futottam össze, mégis megmaradtunk félismerősnek. Kiderült, hogy underground motoros körökben éppen ő az egyik legismertebb alkatrész-kereskedő, ráadásul él-hal a körváltós Honda Cub-klónokért. Mindig tart otthon néhány lapra szerelt japán motort, a közepesen öreg mezőnyből. Így bárki óbégat ritka váltókar után, ő tudja a megoldást. Ez manapság különösen nagy hatalom.

Az imolai börzén mindenki megtalálja a helyét, hiszen a nem ritkán hatvan-nyolcvanéves kincsekkel érkező és távozó gyűjtők mellett, rengeteg olyan utánfutót láttunk a bejárat előtt sorakozni, amelyen valamilyen tízen-, huszonéves, meghatározhatatlan márkájú és előéletű motor vagy robogó állt. Kiszúrtam egy BMW R1150GS-t, háromezer euróért adták. Közel mentem hozzá, remegtek a lábaim, aztán másnap, alaposabban szemügyre véve esett le, hogy ez a gép valószínűleg törött volt, és nem túl nagy szakértelemmel kotorták össze az eladás előtt. Nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy ekkora csodák azért még itt sincsenek. Ehhez erőteljes színösszeállítás, felszereltség illetve évjárat-ismeret kellett, amit az imolai látogatók jelentős része üzembiztosan elő tudna adni egy tucat márka összes típusával kapcsolatban. 

Az imolai börze legdurvább motorja nem is veterán

Már a parkolóban elég pár száz métert kerékpározni, máris megvan élőben a Yamaha híres superbike-homologizációs gépe az YZF-R7, amelyből az egész európai állomány elférne három raklapon. Kicsit távolabb, mindenféle ezerötszáz-kétezer eurós Moto Morinik. A többség három és feles, de vannak ötszázasok is. Mit nem adnék egy ilyenért. Mindez megfűszerezve háború előtti olasz, német és angol motoripar csodáival. Utóbbiak mellett időzve szinte látom, ahogy krómjaikon végigpergett a huszadik századi történelem minden jelentősebb mozzanata, mielőtt megérkeztek ide az imolai találkahelyre.

Amikor nem kis feltűnést keltve befutunk huszonhét éves Ford Transitunkkal az árusításhoz bérelt helyünkre, már túl vagyok az értő börzetúrához szükséges alapképzésen. Megtudtam, hogy Csikós, egyre növekvő számú vackaival egyáltalán nem gyakorló elmebeteg, csupán aktív szimpatizáns. Mert ott van Gyuri, aki ugyan panellakásban él, de szentély-garázsában nagyon ritka Triton motorkerékpárt őriz, sőt használja is. Ha olyanja van, Volvo P1800 kupéba vágja magát, hogy örömautózzon egyet, miközben mindig fut még egy projekt a háttérben. Lacus, a régi fényképezőgépekért rajong, sőt ezúttal is filmre rögzít mindent, a kisautó blogról ismert Sipos úr pedig zománctábla-függő és régi bringát szeretne, sőt azonnal meglátja a lehetőséget egy törött, tengerből kihalászott sziréna maradványaiban is.

A Mostra Scambio népe kétféle csoportra osztható. A többség beáll a menetbe és három napig csak alváskor, illetve ebédidőben hagyja abba a böngészést. A még mindig nagyszámú kisebbség egyszerűen kicsapja portékáit egy kempingasztalra, és belesimul a 3,7 kilométeres versenypálya két partján összegyűlt kiállítók arcvonalába. Az ő párbeszédeiknek, jókedvű veszekedésekkel tűzdelt alkudozásaiknak köszönhetően, végig kitart a fesztiválhangulat. Néha járni is csak bajosan tudó, mégis kackiásan nézegető bácsik bukkannak fel, és bár egyértelműen férfihobbiról van szó, rajtuk kívül is sokféle ember menekül erre a kultikus helyre a valóságból, hogy legalább évente egyszer valamilyen kedves, maradandó dologgal foglalkozzon. Egyre nagyobb szükségük van erre a helyre.

Mi jut erről eszébe? Reméljük, az olthatatlan birtoklási vágy

Mivel a többiek már induláskor a lelkemre kötötték, hogy hozzak valamit, határozott vásárlási szándékkal mentem Imolába. A velem lévő szent őrültek, folyamatosan provokáltak, hogy legalább egy lyukas bőrdzsekit törjek le magamnak csodaország díszletéből. Valójában egy használható, és ha lehet, stílusos robogóra vágytam. Nem döntöttem el előre, hogy a többek által ígért Vespa Cosa és PX, illetve PK-lavinából választok-e, vagy megelégszem egy újabb, olcsóbb darabbal.

Amíg Csikós saját ötvenes Motomját próbálta elsütni egyre kedvezőbb áron, felfedeztük, hogy a közelünkben két belga-olasz fickó, egy pincéből előásott Suzuki GT500-at ajánlgat. A megtévesztően eredeti, ám alapos felújításra szoruló kétütemű borzalmat nem tudták eladni. Bevallották, hogy a nem veterán Vespákkal is nehezebb az élet mostanság, mint az igazán különleges ős-típusokkal. Hiányoznak a japánok, akik régebben mindig elsőként csaptak el ezekre a gépekre, az átlagárakat alaposan felverték, majd mostanra eltűntek a színről.

Egy Benelli versenymotort, valaki?

Vannak helyettük magyarok, akik megmagyarázhatatlan módon olasz robogót árulnak a főként mégiscsak olasz közönségnek, kevés sikerrel. Egyvalami itt sem más mint nálunk. Csak a fényképezőgép fedezéke nyújt biztonságot az impulzusvásárlás elől. Akinek nincs szeme az átverések kiszűréséhez, könnyen megrövidítik. Csak az a börzebúvár lehet nyugodt, aki pontosan tudja mivel nem kockáztat, és mi az amiről otthon ő maga állapítaná meg, ha ott hagyta volna Imolában, a Mostra Scambio végén összesöpörték volna az eldobott műanyag poharakkal együtt. Hiába, így van az ember a tűnő illúziókkal.