Sokan nem tudják - és nem is hangoztatom sehol - de nagy rajongója vagyok mindennemű motorversenynek is. A MotoGP-t ugyanúgy követem, mint a Superbike világbajnokságot, sőt, a dolgok jelenlegi állása szerint néha-néha már az utóbbit jobban is kedvelem.

Múlt vasárnap sem bántam meg, hogy leültem a tévé elé. Aki látta az ausztrál futamot, főleg a másodikat, az tudja, miért. Egy ritka és csodálatos sporttörténeti pillanatnak lehettem részese, egy ilyen pillanat pedig mindig felemelő és emlékezetes marad.

Lényegében csodát láthatott mindenki, aki a második futamot elkapta, hiszen a rajtot követően fél perccel már senki nem tett volna egy lyukas garast sem arra, hogy a Sykes-szal összekoccanó olasz érdemben pontokat szerez majd a második futamon is. Pláne úgy nem, hogy az összeérés során elmozdult Apriliája fékkarja és kicsit macerásabb lett minden féktáv. (Ez persze csak a verseny után derült ki.)

De nem véletlenül nyerte meg az elsőt a szintén bombasztikus formában motorozó Carlos Checa bukása után.

Mert miután nyolc másodperces hátránnyal visszakecmergett a pályára és a mezőny után eredt, na onnantól kezdve történelmet írt.

Max Biaggi ugyanis - bár sokan utálják - egy félisten. Ékes tanúbizonyságát adta tudásának és befogta minden kritikusa száját, akik 42 évesen kiégett vénembernek titulálták. Mert ez az állítólagos kiégett vénember akkorát ment, hogy leszakadt az arcunk. 22 kör alatt úgy vágott át a mezőnyön, olyan kompromisszumot nem ismerve gyűrte maga alá a nem kicsi neveket, hogy az valami zseniális.

Lendületből előzött, volt úgy, hogy egyszerre kettőt is, táncolt alatta a motor és pengeélen táncolt maga is. Itt mutatkozott meg hihetetlen tudása és ösztönei és versenyzői nagysága. Nem volt kanyar, melybe ne két kerékkel csúszva érkezett volna meg és nem ugyanúgy távozott volna, tépte a gázt és nem kérdezett, csak büntetett. Egyszerűen a pályamotorozás vegytiszta lényegét mutatta meg a világnak.

22 kör alatt az egész mezőnyt legyűrte, Kawasakistól, BMW-stül, Hondástól. Max megállíthatatlan volt. Végül a második helyen ért célba úgy, hogy biztos voltam benne: még két kör és a fölényesen vezető Checa is alulmaradt volna.

Max Biaggi volt a király, ott és azon a napon megmutatta, hogy jó az öreg a háznál és nem véletlen az öt világbajnoki címe. Így motorozni a kevesek közül is kevesen tudnak.

Az, hogy ilyenkor eszembe jut szerencsétlen Talmácsi, aki élete utolsó lehetőségét dobta el magától, mert méltóságon alulinak találta a Pedercini Kawasakit, már az én hibám. Most itt mehetne, nem akármilyen nevek között, ehelyett bérautóval, hakniban bohóckodik. Sajnálom. Azt is, hogy nem volt ott mellette senki, aki ezt elmondta volna neki.

Így nem lesz nekünk 42 évesen ilyen versenyzőnk, mint Max Biaggi.

Állítólag mindjárt itt a tavasz, de a távoli északon, ahol Pontonok várnak az optimista magyarra, még javában tart a tél. A lapp fiatalok népviseletben moonwalkolnak, a lányok vidámak, a hosszú éjszakák és rövid nappalok meghatározzák a hangulatot. Isznak, mulatnak, autóval és hószánnal száguldoznak – ugyan ez egy motorosblog, de érdemes megnézni a videót.

Ki mondta, hogy jeges tavakon és a hóban nem lehet királykodni?

A szörnyű motorosfilmek, ugye. Mindig azt hiszem, hogy már nincs lejjebb, de aztán újra meg újra belefutok valamibe, ami benyúl a szemhéjam mögé, kirántja a szemgolyómat és összeroppantja azt. Pont ilyen lehet ez is, ám hála az égnek nem kell végignéznünk az egészet. A Co.fee kiváló dalával és a legjobb jelenetek összevágásával még ez a mozi is szórakoztató – persze vágatlanul nem merném megnézni. Igaz, azt sem tudjuk, mi a címe; felismeri valaki?

Úgy tűnik, a követési távolságot terepen is be kell tartani. A bütykös gumik által felvert por és az aránylag nagy tempó önmagában is veszélyes lehet. Itt az egyenlethez hozzáadódik az amúgy is nehezen belátható kanyar: az eredmény egy óriási tömegkarambol.

Feleségem portugál, úgyhogy megint apóséknál karácsonyoztunk Alentejo keleti csücskében, Elvasban. Ezt az apró tényt megemlítettem a szerkesztőségi levelezési listán. Páran annak rendje és módja szerint beköszöntek, boldog karácsonyt kívántak, vagy csak csendben kívántak nekem jót vagy rosszat. Ezzel szemben Árpád, a szerkesztőségi sírrabló és verőcei google-server viszont a következőt írta:

"cifranyomor :) fényképezz portugál kismotorokat lécci, meg spanyolokat. ezek a márkák az érdekesek:
AJP, Alma, Alsil, Anfesa, Casal, Celestino, Confersil, DC, Diana, EFS, Famel, Forvel Fundador, Macal Minarelli, Mairl, Masac, Mavico, Mayal, Mourisotan, Nacional, Narvic, Pachancho, Pápa-Léguas, Perfecta, Quimera, Quiper, Rápida, Símbolos, SIS Sachs, SO4, Vilar, Vouga, Zig

esetleg érdekes spanyolok is jöhetnek"

Az a tény, hogy alfabetikus sorrendben volt a lista vagy azt jelenti, hogy Árpád precízen ír levelet, vagy azt, hogy ezekről listát vezet. Az utóbbi kicsit félelmetesen hangzik, ki tudja milyen listája lehet még, de ám legyen, elmegyek fotózni, mikor legutoljára itt jártam, hegyekben álltak a kismotorok.

Mondjuk az nyáron volt, és a közhiedelemmel ellentétben karácsonykor Portugáliában is tél van, a szó európai értelmében. Fagyok ugyan nincsenek, de a motorozáshoz hideg van. Úgyhogy a helyiek, már aki teheti, inkább autóba ül. Érdekes amúgy az autófelhozatal, a tizenöt-húsz év közötti korosztály valamiért teljesen hiányzik. Rengeteg az új autó, szigorúan kis köbcentis dízelek, a maradék pedig nagyon régi.
Minden második sarkon áll egy R4-es, 505-ös Peugeot vagy Fiat 127. A francia-olasz dominancia teljesen elnyomja a német vonalat, egy-két E30-ba, Kadettba azért bele lehet futni. Ez alól az egyetlen kivétel a 190-es Merci, szigorúan dízel, kopott, de rozsdamentes bódéval. A portugálok nem autós népek, de a maguk módján szeretik az autóikat, leginkább hálából, mert mennek rendületlen.

Ugyanez igaz haszonfronton. Banditól kemény letolást kaptam, hogy nem írtam még meg feleségem nagybátyjának Peugeot 404 kisteherautóját. Ígérem bepótolom! Üdítő változás a magyar Transitos rögvalóság után a megannyi Bedford, az egyenplatóval, ami minden helyi kisteherautón megtalálható, kortól függetlenül.
De vissza a motorvadászatra. Árpádnak megemlítettem, hogy pár éve volt még a városban egy kedves, öreg bácsi, aki ilyen nemlétező kismotorokat szerelgetett, de nemrég meghalt. Árpád ki is adta a feladatot, hogy így karácsonykor jelentkezzek be a bácsi családjánál, hogy felvásároljam a hagyatékot, mert valami szakállas magyar gombócembernek az nagyon kellene. Inkább kutattam az utcán motorok után, bízva abban, hogy az FD 28mm-es objektívemmel majd csodás képeket tudok készíteni. A siker minden téren elkerült: az objektív annyira nem szereti az adapterét, úgyhogy a képek kicsit homályosak, a motorosok pedig otthon ültek.

Kettőt azért sikerült elcsípnem. Mindkettő Casal márkájú, előbbi kétkerekű, a másik három. Nagyjából ennyit sikerült megállapítanom. Az utóbbinak volt csak igazán romantikája, szemmel láthatóan mindenki ismerte a bácsit a nyeregben.
Sok minden eszembe jutott, a Piaggo Ape-től a tuk-tukon át a Mozaik utcai vizsgasorig. Ránézésre teljes mértékben háztáji termék, maximum százötven köbcenti lehet. Nem tudom, nem akarok spekulálni, hisz annyira értek a motorokhoz, mint a focihoz: tudom, hogy van. Majd Árpád megmondja, mi ez.

(Egyáltalán nem házi készítésű. Ez a Casal Tricarro Forvel 50, amelyet egyhengeres kétütemű blokk hajtott – választható volt helyi és Zündapp motorral is. – Árpád)