Szegény, öreg Kawám kiégett, üszkös belekkel érte meg a krisztusi kort. Holott amióta nálam van (ha jól emlékszem, lassan öt éve), mindig próbáltam gondját viselni, jó olajat kapott, szezon előtti felkészítést, ápolást, szeretetet.

De a legegészségesebbeket is leveri olykor a lábáról egy idegen vírus, a kicsattanó, aktív öregek is szenvedhetnek magas vérnyomástól, emberek vagyunk. Azaz motorok. Na mindegy, értik.

A Z750 már a Dolomitokat is úgy csinálta végig alattunk, hogy a kisipari származású hajtóláncában eltörtek a görgők, és nagy sebességnél, pláne emelkedőn rángatott, csapkodott. Azóta vettem új láncot, lánckereket, fékbetéteket előre-hátra, ezek cseréje rövidesen soron következik.

Már pakoltunk: Winkler kabátban állt, Csikós öltözött, én meg éppen lecsaptam a laptop fedelét. Sipos „Streetsa” Zoltán ekkor érkezett. Egy pillanatra megfékeztünk – ha ő jön, jön vele a mesevilágból is valami.

Táskájából helikopter került elő, arcán a mosoly igazolta, hogy ez már megint nem mindennapi csemege. Amikor mindannyian kitomboltuk magunkat, foghegyről kibökte: a Katanát megnézitek? Egy pillanatra a kereszthuzat is megmerevedett, mi meg azonnal lódultunk a lift felé.

Ma is futurisztikusnak számít

Zoli márkahű: egynégyes mattfekete Intruderét már ismerjük, nyers durrogása fülünkben visszhangzik. Na de a sosem látott, de mindig firtatott Katana? A 750 köbcentis bukólámpás? A nyolcvanas évek igazi perverziója? Egymáson átgázolva futottunk ki a céges lichthófba: arany-gyöngyházfehér-fekete szoborként állt az ajtó előtt.

A fény is szívesen játszik a Katanával

Ezt már nem a német Target Design rajzolta: a 84 lóerős S3-as Katana elvesztette német minimalizmusát. Enjoy the high level of riding technique – hirdetette az idom matricázása. A Suzuki Full Floater rugós tag és a Positive Damping első villa kifejezetten modernnek számított, jól vezethetővé tette a motort.

Összefoglalták a lényeget: néhány mondatban leírták, hogy miért jó motor ez

Csikós azonnal a múltba révedt, előkerültek a japán emlékei és a magyar jelenben futott össze tucatnyi kulturális párhuzam – az egykor jövőbe mutató motort a sci-fi világa és a képregények ihlették. Mára a bukólámpás Katana szoborrá nemesedett: Sipos Zoli is nekigyürkőzik, hogy illő módon helyrepofozza. Ígéri, hogy lekerülnek a repedt gumik és elöregedett csövek, visszatér az elbujdosott kettes fokozat, talán még a megkopott vázelemek is újraaranyozódnak.

Winkler leballagott a mélygarázsba, és egy perccel később már ott állt a 2008-as Yamaha XJR 1300 a nyolcvanhármas Suzuki mellett – ha nem nézzük a részleteket, bizony a Katana tűnt modernebbnek. Csikós is felbuzdult, jött az XJ900-as az új, selyemfekete idomával kifelé, és én sem késlekedtem: felhoztam a GS1200SS-t.

Mintha a Joe Bar egy elfelejtett epizódjából jöttek volna

Egymás mellet állt a négy motor, két Suzuki, két Yamaha, a '83, '85, '01 és '08-as évjárattal – az udvarban téblábolók csak saccolgatták, melyik a legöregebb. A fekete GS-em tűnt a legöregebbnek, kerek fejidoma még a hetvenes évekbe nyúlik vissza, Csikós és Winkler gépei mintha egy korszak szülöttei lennének – csak a Katana állt kortalan korpuszként: fényes fekete orridoma és a lecsukott lámpája még ma is felfoghatatlanul űrhajós.

A szélén két Suzuki, középen a Yamahák

Nem volt ionizált víz a hengerek falában, nem voltak elévülő design csalafintaságok. A négy motor körül megálltunk egy órára. Jó volt elmélázni a részletek felett, jó volt meglelni a különbségeket és tetten érni az időt. Nyolc kerék, tizenhat henger, huszonnégy év – a hűtőbordák szeánsza a szerkesztőség előtt.

Amikor tavaly kifékezett egy kedves audis, és elfektettem a Yamaha XJ900-asomat, még nem tudtam, mekkora meló lesz rendbe rakni a bajokat. Nem gondoltam semmi komolyra, egy index összetört, a fékkar vége és a jobb tükör (nem kár érte, utángyártott gagyi volt) letört, mintha a műszer is elmozdult volna a helyéről, meg persze az idom is összehorzsolódott.

Sebaj, idővel a sebeim begyógyultak, a moci működött, gondoltam, kis reszelgetéssel túlleszek a dolgon. Még egy nagyobb túrára is elvitt az XJ, közben jártam vele dolgozni is még vagy másfél hónapot. Kicsit zavart ugyan, hogy húz a kormány, meg valahogy fura is volt az egész, mert a hat évvel öregebb, veterán Kawasakival is gyorsabban mertem menni kanyarban.

Nem akartam rosszra gondolni. Ha az ember vesz egy motort, ami nehezebb, jóval modernebb, és kétszer erősebb a korábbinál, biztosan szoknia kell kicsit, véltem én. Csakhogy a CB1300-as teszt-Hondával nem volt ilyen problémám. A Harley Nightsterrel sem. A Yamaha TDM 900-zal sem. Igazából egyik tesztmotort sem éreztem labilisnak. Persze motorból prostituált vagyok, az újabbakat egyértelműen jobbnak tartom a hasonló kaliberű régieknél. Csak azért van öreg gépem, mert az a forma és kor közelebb áll hozzám (biztosan ismerik a tizenéves-koromban-megígértem-magamnak effektet), a hangjuk jobban bejön, és az is jó érzés, hogy nem jövök magammal szembe a forgalomban. Meg persze az sem utolsó dolog, hogy ezek a régi vasak jóval olcsóbbak is az újaknál.

A reptér egykor a felszálló gépeket, a vezérsíkokon megcsillanó napfényt és a csillagmotorokat jelentette. Aztán jöttek a sugárhajtású repülők, változott a tempó, végül egy utolsó hangrobbanás után az összes katona eltűnt Tökölről.

Ma csend van, néha egy-egy sportrepülőgép elbilleg a betonról. A zajt már csak drift-edzések és supermotósok csapnak – az egykori Messerschmitt csarnokban is csönd van: még nem indult be a motorok gyártása. A szél fúj csak, a fűszálak belehajolnak a birkák szájába – technikusok helyett csak a gyapjasok ballagnak a reptéren.

A mechanika tisztelete és a gépek szeretete viszont nem múlt el nyomtalanul, ott párolog a kifutópálya felett. Talán épp egy supermotó-versenyen jött az ötlet: Sanyi bácsi, a juhász motoron tereli a birkákat a kerozinos fűbe. A kutyák körbecsaholják a széledő nyájat, a juhász meg gázt ad. Gyorsuljon csak a Piaggio, majdnem elszáll, ni.

A Tour de Flanders kerékpárverseny betétfutamaként izgalmas összecsapás színhelye volt Muur van Geraardsbergen – a belgiumi kisváros macskaköves utcáin kivételesen nem izomerővel hajtott bicajok, hanem lóerők által mozgatott gépek csaptak össze. 

Stefan Everts KTM supermotóval, Sebastien Loeb Citroën C4 WRC versenyautóval autóval állt rajthoz. Az óvárosi utcákra a gépjárművek behajtása is korlátozott, Geraardsbergen városi tanácsa most mégis kivételt tett: kíváncsiak voltak, hogy ki lesz a gyorsabb a vizes és rendkívül csúszós útburkolaton.

Egymás után indult Everts, a tízszeres MX világelső és Loeb, az ötszörös rali világbajnok - a stopperrel csatáztak, a tét egy alapos mosás volt. A vesztesnek kellett szivacsot ragadni és lepucolni a legyőző járművét. A nedves macskakő miatt sokan arra tippeltek, hogy a közel négyszáz lóerős raliautó lesz a befutó, mégsem így történt. A szűk kanyarokban virgonckodó KTM gyorsabban teljesítette a távot, több mint egy másodpercet vert a Citroënre. Mindkét pilóta megerősítette, hogy nagyon nehéz volt a megázott macskakövön uralni a gépeket, ennek ellenére büszkék, hogy a villámfutamot ötven másodperc alatt teljesítették.