Bevándorlók leszünk Angliában, sőt, úgy fogunk élni, mint egy utolsó gazdasági bevándorló, a rosszabb fajtából, lakókocsival, miegymással. Talán babakék lesz, a szökőkút még egyeztetés alatt.

Lassan több mint egy éve döntöttünk így, elhagyjuk a hazát, kár erőlködni, és megfeszülni, itt akkor sem lesz jobb, inkább élünk lakókocsi telepeken, és vállalunk majd illegális bokszmeccseket, állítólag lesz egy kutyánk is, talán, meg perzsaszőnyeg, és bőr ülőgarnitúra. Az angoloknál sokat esik, többen mondták, és az idő is szar, a bőr biztos kireped, de hunok vagyunk, a magyar virtusnak ilyen apróságok nem szabnak gátat.

Távozásunk legfőbb oka, hogy Magyarországon nem rendeznek utcai motorversenyeket, csak azon az átkozott szigeten, az Ír tengeren, valahol a senki földjén. Ezért magunkon kívül néhány százezer ökörrel egyetemben kénytelenek vagyunk majd négyezer kilométert autózni, hogy élőben megnézzünk egy kamionszerelőt, egy rossz fogazatú, ámbár tehetséges ex-kőművest, és egy dallamosan hadaró írt, aki életre szóló focihuligán kártyával rendelkezik egyedi fizimiskája végett, noha a focit talán nem is kedveli.

A gazdasági bevándorló státuszt annak köszönhetően kapjuk, hogy erről még tudósítani is fogunk. Ezt persze igyekszünk titokban tartani, mert az angolok pillanatok alatt kiutálnának bennünket, és mocskos magyarok felkiáltással kergetnének a tengerbe Liverpool alsónál.

Külön nehézségi fok, hogy a Man szigetről közvetíteni rendkívül nehéz, hol esik, hol fúj, a versenyek rendre elmaradnak, vagy átteszik őket másnapra, de a sajtóközpont ehhez nem igazodik, angol bürokratikus módszerek szerint reggel nyit és este zár, ott bizony nincs éjszakázás, ha nem tetszik, rád zárják az ajtót, de hogy még jobban porig alázzanak, lezárják az internet-csöpögtető főcsapot.

Úgy hallottam, kitűnő idő van odakint, amolyan brit nyaralóidény, tegnap például az évszázad vihara csapott le a szigetre, az edzést törölték, fák dőltek az útra, a kempingek elmocsarasodtak, a sátrak szétszakadtak, a lakóautók egytől-egyik beáztak. A mi babakék csodánk szerencsére még a balkán napsütés langymelegében terpeszkedik, bár remélem, hogy ez nem befolyásolja a héten esedékes műszaki vizsgát.

Csütörtökön indulunk.

Terv szerint a versenyhét napjait töltenénk a szigeten, és majd valamikor nagyon sokára indulunk haza, talán hétfőn.

Sosem feltételeztem, hogy az angolok nagy hívők lennének, persze azt sem, hogy ateisták, de nem gondolom, hogy a vasárnapi miséhez igazítják a hetet. Ezzel ellentétben néha úgy érzem, hogy az egy négyzetméterre jutó legtöbb hívő Man-szigeten él.

A tomboló vihar ideje alatt szüntelenül twittereztek, Istenhez fohászkodtak, és imáikat küldték a kint rekedt embereknek. Majd jött néhány nő, aki be is fogadta a hontalanná váló kempingezőket. De nincs mese, értem én, ez egy sziget, ahol a monda világa máig tombol, szellemek furikáznak falvak között éjjelente, és van egy híd, ami alatt tündérek hálnak, így hinni kell, abból legalább nem lesz baj. S míg az asszonyok imádkoznak, férjeik építik az offshore birodalmat.

Na mindegy, ezek ilyenek, lassan indulnom kell, hogy szombatra megérkezzünk. Amúgy jó fejek, és tudom, hogy még a bőrük alatt is pelyva van, remélem, adnak majd ezt-azt ingyen szerencsétlen bevándorlóknak.

A magyar srác, Bitter Sanyi sajnos nem indul, nagyot esett pár hete az íreknél, most gyógyul, hogy talán már augusztusban újra versenyezzen, de legkésőbb novemberben.

Találkozunk ott, valamikor szombat körül.