Tunisz Moszkva tere a Passage, vagyis a Station République metróállomás. Tévedés ne essék, bár mindenki metrónak hívja, de a zöld kocsik alig néhány száz méteres szakaszokra buknak a föld alá, a hálózat jellegében inkább pesti villamoséhoz áll közelebb. Mivel az összes járat ide fut be, napszaktól függetlenül óriási a tömeg; kifőzdék, utcai árusok, és az elmaradhatatlan gagyi boltok mindenütt, esküszöm, néhány napja valaki egy Rubik-kockát akart rámsózni. Állandó találkozási pont, mindegy, hogy délre indulunk, vagy csak ebédelni.

Erről a nem is olyan nagy térről indul a Lion sugárút, amin máig nem értem, hogy szabályozzák a forgalmat, bár a helyieket még annyira sem izgatja, mint engem. A probléma az, hogy középen fut a két metrópálya, mellettük jobb és bal oldalon egy-egy igazán szűk sáv. A jobb oldalin folyamatosan járnak az autók, míg a bal oldalin csak ritkán, az inkább a gyalogosoké. Ez persze nem jelent semmit, a kötelező haladási irány, és a forgalomtól elzárt terület ismeretlen fogalom, ha úgy adja ki, akkor még a görcsösen blokkoló szerelvény előtt bemutatott ipszilon sem okoz traumát senkinek.

Ezen az utcán futottam bele a helyi robogó-szcéna keresztapáiba, a kedves vespás bácsikba. Szemre késő-ötven, kora-hatvanas urak, akik a szombat délelőttjüket a műhelyben ütik el, de nem valószínű, hogy a nap többi részében mást csinálnának. Igazuk is van, a szerelés inkább csak ürügy lehet, a műhely valójában szociális színtér, ahol két kerékcsere között a világ is megváltódik, és az megy kávéért, aki pont nem a racsnis kulccsal szkanderozik. A garázsban heverő alkatrészekből szerintem röhögve kijönne még két-három gép, de egy komplett kaszni is porlad csendben a ház előtt. A szerényen világított helyiségben sok réteg olajos por nyeli a fényt, mozdulni sem nagyon lehet, mégis beszippant a hangulata, szívesen beállnék néhány órát szerelni, pedig sosem izgultam az olasz robogóra. Mi szeretjük a Vespát - hangzik az a nehezen összerakott angol mondat, de akkora mosollyal, hogy nem is érdemes tovább feszegetni a miérteket.

Innen alig pár száz méternyire található egy másik robogós kaszt törzshelye a Rue Meftah Farhat. Több, kisebb műhely nyílik a sikátornál alig tágasabb utcáról, bennük - ha lehet - az előbbinél még nagyobb káosszal. Nem csupán szerelőkről van szó, de egyszerre bontók, és alkatrész-viszonteladók is a pár négyzetméteres üzletek. Itt senki sem szégyellős, több motort kint az utcán borítanak szét, alkatrészek és szerszámok hevernek mindenfelé, míg az olajos víz egykedvűen csöpög a csatornába. Öt itt eltöltött hónap után én sem finomkodok, előkapom a gépet, és igyekszem lefotózni a legkaotikusabb szemétdombot.

Apukám mondta mindig némi iróniával, hogy a rend a buta ember fegyvere, a zseni átlátja a káoszt, így meg is jelent mögöttem a helyi Stephen Hawking. Lehet, hogy a fényképezőgép ijesztette meg, bár nem gondolom, hogy hasonlítok bármelyik állami szerv alkalmazottjára. Sajnos a nyelvtudásom még nem elég kiterjedt, hogy a cégbírósági feltétetekről faggassam, de a NAV, és az ÁNTSZ is örömtáncot járna a bolt láttán. Miután Khadhraoui Úr nyugtázta, hogy csak turistáskodom, egyből oda is kínált egy falatot az addig békésen rágcsált makloubjából, majd intett, hogy üljek le. Négy éve dolgozik itt, Yamaha-párti, ezt a boltja előtt rohadó robogója is tanúsítja, de büszkén mutatja a képeket a hétvégi R1-eséről. Száguldozni a forgalom miatt nagyon nem lehet, a helyi motorosoknak más hobbija van. Az aszfalt alapból a fehér, csúszósabb felületű, ráadásul legfeljebb az eső mossa, tehát állandóan finom porréteg fedi, így könnyen elpörög rajta a kerék. A helyi kemény gyerekek bátorságtól függő tempónál visszaváltanak egyesbe, majd jó pár méteren át csúsztatják üveghangon jobbra-balra a gépeket. Csendesebb estéken gyakran hallani, ahogy másodpercekig ütik a leszabályozást a tuniszi éjszaka királyai.

Amíg mi beszélgetünk, a szomszéd üzlet előtt pont nekiállnak talán egy gyújtótrafó cseréjének. Hetente akár tíz robogó is jut egy műhelyre, forgalom tehát van, de amikor pénzről kérdezem Samet, csak sokatmondóan mutat az ég felé, és Allahot emlegeti. Kávé nélkül nem megy a munka, legalább olyan fontos elem, mint a villáskulcs, most is a beteg motor nyergén pihen a pohár. Azt nem tudni, hogy az ügyfél, vagy a szerelő issza-e, de az sem egészen világos, hogy a motort ki próbálja épp életre lehelni. Kínai robogókat csak elvétve látni, öreg, de jobb minőségű japán, esetleg európaiak vannak többségben, ami nem is csoda. Ezt a fajta természetes szelekciót nem bírják az egy nyárra tervezett gépek, és ezt valószínűleg a helyiek is tudják. Az elefánttemető-szerű utcában alig látok, pedig azzal nem lehet őket vádolni, hogy tékozolnának: az egyik műhelyből mindjárt kiborul egy maximum három éves korig ajánlott quad, amelynek nincs első futóműve. Nem, én sem tudom, hogy mire lehetne még használni.

A helyi szubkultúra korcsoport-független bajnokai a Peugeot 103 és a Piaggio Ciao. Mind a kettő elég filigrán jószág, a helyi szlengben is csak bringaként hivatkoznak rájuk. A Ciaóhóz volt szerencsém, ötvenes létére meghökkentően megy, de a szantroá állítólag könnyedén lelépi. Itt is hever egy piros, bár már minden felhasználhatót lefosztottak róla, hiszen alkatrészre bőven van igény. Azt, hogy engedély nélkül is hajtható-e, vagy csak elnéz mellette a törvény, nem tudom, de akinek leér róla a lába, az ilyennel közlekedik, tehát elég sokan. Egészen félelmetesen hajtanak velük a forgalomban, ahol egy ember gyalog elfér, ott ezeket a gépeket is átpréselik. Mindegy, hogy gyalogosokat, vagy kocsikat kell kerülgetni, netán a járdán gyorsabb, ez a két motor tényleg bárhol és bármikor feltűnhet.

Kifelé menet még elcsípek egy viszonylag kulturált üzletet, amit egy ötven körüli hölgy visz. Belőle nem kell harapófogóval kihúzni a válaszokat, szívesen mesél. Napi egy-kétszáz dínár - 13-26 ezer forint - simán összejön, bár a tél őket is ropogtatja, szerencsére itt csak legfeljebb két, két és fél hónapig áll a szezon, amíg beszélgettünk elvittek két gázbovdent is. A legnépszerűbb termék a matrica: a Monster és Rockstar Energy fóliákat többnyire a fiatalok veszik, azt inkább meg sem kérdezem, hogy mennyi jogdíjat lát utánuk az anyacég. Otthon a legutolsó faluvégi motorosboltban is legalább négyféle sisakból válogathatunk, itt egy darab van összesen. Amikor megérkeztem, csak simán elkönyveltem magamban, hogy nem kötelező, de mint a boltvezetőtől megtudom, nagyon is az, csak senkit nem érdekel. Köbcentitől függetlenül, legfeljebb sapkát visel a többség, Majdi haverom szerint így teljes az életérzés, ehhez pedig a tuning alkatrészek is sokat adnak: ledes hátsólámpa, eloxált felni, érces kipufogó, és borzalmasra eloxált légszűrőházak. Az egyik ilyen akasztja meg a szemem, a kék csövön egy apró turbina forog. Elsőre azt gondoltam, hogy csak beszívott levegő forgatja, de nem, két kábel fut ki róla! Létezik, hogy elektromos turbó lenne? Esetleg utólag beépíthető légtömegmérő? Vagy csak simán világít? Robogóm ugyan nincs, de egyre kevésbé tudok neki ellenállni, majd legfeljebb a bringám kormányára rakom.