Az elmúlt évekre visszatekintve, nehezen tudom felidézni azt a korszakot, amikor én voltam a Totalcar legnagyobb járműszédelgője. Időközben alfás/volvós/audis/alfás/béemvés Pista és mercis/béemvés/fiatos/bogaras Tibby átvette tőlem a stafétát, és akkor ne is beszéljünk Göbi zűrös szédelgéséről a többféle Bogáron a kompakt BMW-ken át, Mercedesen átívelő, majd Bogarakhoz visszakanyarodó, öreg Fiatokkal fűszerezett, viharos elmúlt éveihez, Sipi urat pedig már tényleg követni se tudom. Én magam utoljára a Honda Spacy-t vettem a fenti nagy szerkesztőségi járműviharok alatt, azaz majdnem pontosan három évvel ezelőtt. Azóta ülök a fenekemen, azaz a járműveimen. Hogy miért nem váltok? Egyrészt, a Ponton után örülök, hogy kicsit levegőhöz kezdünk jutni, másrészt meg – minek?
Foltos, a járós állólámpásom teszi a dolgát, ömlenek bele a kilométerek, minden reggel viszi a gyerekeket suliba, hétvégenként többnyire azzal utazunk, szerintem többet használom, mint ERÁ-t, a kombi 123-ast, pláne meg mint Hansot, a gyűlöletes 124-esemet. A Bianchi jó erőben van, megjárta idén a családdal Rómát, amiről írtam is jó néhány blogposztot, soha nem volt ennyire fasza kis autó. A Ponton motorja továbbra sincs rendben, gyűjtöm az erőt, hogy nekihasaljak. A Szent Szobortól megtagadta a műszaki vizsgát a Magasságos, emiatt sok-sok hónapig állt, a Puch várja, hogy valahonnan jöjjön pénz, amiből folytatni tudom a talpra állítását.
A Yamaha XJ900-at eladtam, a Morini most volt először klubon múlt pénteken, végre jó a gyújtása, sikerült belőnöm a karburátorát, ezért már a túlmelegedés miatt sem eszi meg a saját olajszivattyúját, klassz. Van jól működő sok mindenem, van azért csinálni való, elakadt projekt is, egy veterános heaven az életem, yeah.
Csakhogy ez az egész kellem egyetlen fontos tartóoszlopon nyugszik – a Honda Spacy-men. Azon a Honda Spacy-n, amit fillérekért vettem, és három éve az olajcserén és a szíjcserén kívül nem nyúltam hozzá (azaz egyszer megpatkoltam benne egy csatlakozót, ennyi volt az össz). Amikor hozzájutottam, úgy gondoltam, ilyen sok kilométerrel, ilyen olcsón véve nem bír majd sokat, ha fél évet sikerül használnom, már örülni fogok.
Nos, azóta mentem vele 11 ezret. Állandóan, nyáron, télen, napsütésben, derékig érő hóban, közelre, messzire, amit rá lehetett egyáltalán pakolni, azt elvitte. Hozzám nőtt, azzal járok dolgozni, el se tudnám képzelni, mit kezdenék helyette egy béna autóval a városban, amivel parkolni kell, jeget vakarni róla, megvárni, hogy befűtsön, gyalogolni kilométereket onnan, ahol parkolóhelyet találok hozzá, pusztítani az üzemanyagot, a környezetet, foglalni a helyet, dugóban döglődni... Brrr. Csakis a Spacy+Tucano Urbano kombó az élhető megoldás, hiszen még mínuszban is meleg kézzel érkezem a szerkesztőségbe, annyira tökéletes a szisztéma.
Csakhogy a Spacy-n tavaly már erősen elkezdtek látszani a hervadás jelei. No nem a motorján, mert az oly simán, füstmentesen, zajtalanul jár, mint újonnan. Nem is a fényezésén, de még csak nem is rozsda formájában a vázán, mert ezek valahogy – magam sem értem – nem pusztulnak rajta, pedig tényleg durva használatban van. Ám a futómű – jaj! Már megvételkor is kotyogott kicsit a hajtásblokk, ezt a játékot mostanra nagyjából két, két és fél centis jobbra-balrává kalapálta a Róbert Károly körút járműbarát aszfaltja.
A szemmel, messziről is látható, borzalmas hátsó kotyogás mellett az eleje is elkezdte a kóválygást, ott is van benne vagy közel egy centi lötyögés. De a hátsó lengéscsillapítók is tönkrementek, bukkanón hintázik az egész, illetve az első főfékhenger is szorul, masszív marok kell a lassításhoz, pedig újak a betétek, kicseréltem a fékfolyadékot. Ja, a hátsó gumi is elkopott. Akármennyire varázsszőnyegszerűen siklik is, akármilyen tökéletesen megbízható, tényleg ijesztővé vált, mihelyt kicsit rossz az út. Én még csak-csak elvoltam vele, mert megszoktam, de amikor más ráült, és kipróbálta – rosszul lett.
Már tavaly óta ki akarom vonni a használatból. Nem, nem adom el, hiszen imádom, nem kell nekem más robogó, a Spacy a borzalmas csúnyasága ellenére is imádni való tárgy, ha lehetne, betáraznék belőle hármat, hogy életem végéig legyen. De most muszáj lesz szétszednem. Ha szétszedem, akkor tudom csak meg, pontosan milyen csapszeget, perselyt, szilentet kell benne cserélnem, akkor jövök csak rá, mi a stájsz a fékkel, milyen lengéscsillapítókat tudok a jelenlegiek helyére betenni. És azokat az alkatrészeket szinte kizárólag az amerikai e-bayről van esélyem beszerezni.
Amennyire ismerem a saját időm alakulását – ősszel jön a Párizsi Autószalon, az egyhetes Tannistest, a külföldi utak, ezer egyéb elszakadás a privát élettől – egy ilyen szét, kikeres, megrendel, összerak, nemjó, szétszed, megint összerak ciklus alsó hangon három hónap lesz nálam. Annyi idő alatt megőrülök robogó nélkül. Ezt meg kell oldanom. Erre a következtetésre jutottam tavaly ősszel.
Azóta nézem folyamatosan a használtrobis oldalakat, de nem léptem. Néha gőzerővel papíros, 250-es Spacyket kerestem, máskor a Gajdán Miki 20 ezer forintos, pöpecül rendbe tett Riga 3-asára alkudoztam finoman (tudományos felömlő-reszelés után GPS szerint 54-et megy, de aztán eladta nemrég 12 ezerért), aztán beállítottam 25-50 ezer közé a keresőt, hátha beesik egy jó Yamaha Champ, Suzuki Sepia ZZ a hálóba, amivel biztonságosan kihúzom a Spacy-ínséges időket.
Néha felvetettem Katinak otthon, hogy most már tényleg életveszélyes a Spacy, kéne valami más, de valahogy mindig épp olyankor az volt a válasz, hogy várjuk meg a következő hónapot, mert rettentően kiköltekeztünk. És ilyenkor persze mindig volt egy végső érv – Zsolt, tudod, hogy még ki se lábaltunk a Pontonból. Erre aztán sose tudtam mit mondani, kicsit feltekertem az egyensúlyérzékemet, és mentem tovább.
Néha azért megnéztem egy-egy felbukkanó Spacy-t a neten (szigorúan 250-est, mert hosszú távra nem hiszek a 125-ös robogó életképességében, volt dolgom jó néhánnyal), hátha jobb, mint az enyém, amit találok. Akkor megvettem volna, a sajátomat meg elpasszoltam volna olcsón, a különbség jött volna az alkatrészekre még csak fejben félretett árból, tökéletes deal. De amit megnéztem, annak mindnek lötyögött a hajtásblokk-hátsó futómű kombója, így szörnyű sejtés kezdett körvonalazódni a fejemben. Ahhoz, hogy virágba boruljon az elmélet, még tapasztalatra volt szükségem.
A csapás most nyáron jött. Két hetet kihagytam spacy-zésből az olasz túra miatt, egyszer meg egyet balatonozás okán nem motoroztam. A kiesések után, éppen egy esős reggelen kíséreltem meg a bejutást a munkahelyemre – hát azt nem kívánom senkinek. Fék és lámpa nélküli Verhovinán kezdtem, a tükör fogalmát a harmadik motoromon, egy Simson S50 B-n ismertem meg, két működő fék sokáig csak úri huncutságnak tűnt, nem ma kezdtem a dolgot, engem egy elszakadt gázbovden, összeégett kuplung nem riaszt vissza a menéstől.
Viszont, amikor a hosszanti úthullámokat átlóban kell átszelni egy elöl és hátul egyaránt passzív, illetve néha aktívba átmenő kormányzással megáldott futóművű, hátul őrülten hintázó, de azért elég erős, másfél mázsás, kétkerekű járművel, és mindezt rendszeresen, akkor arra gondolok – szeret a védőangyalom, de nem árt észbe vésnem, hogy nekem is csak egy életem van. E fentieket tálaltam azon az esős napon a feleségemnek, miközben a Vaterán talált, épp 18 500 forinton álló, gyári fényezésű, piros Yamaha Cute képeit mutogattam neki.
„Na, ezt ne, ezen meghalsz!” - vágta a fejemhez. „De Kati, olcsóbb, mint egy bicikli, leveleztem a tulajjal, nem lóg a futóműve, indul, zajmentes a motorja, épp csak egy akksi kell bele, 28 ezer a villámára, ennél olcsóbban nem oldom meg az átmeneti időszakot” - érveltem. „Viszont ez nem megy 35-nél többet, 8-as kereke van, megölnek rajta, ne!” - így a feleség. „De hiszen jártam én munkába ugyanezen az útvonalon 38-at tudó Vespa PK50-nel, 39-et zúzó Honda Daxszal, 49-et vivő Honda Cubbal is, miért pont most halnék meg? Meg aztán – annál, ahogy a Spacy-vel jártam eddig, jobban meghalni nem lehet” - vitattam, de éreztem, falba ütközöm. Aggódása valahol jólesett, mert a feleségemről senki nem merné azt mondani, hogy a gyerekeken kívül bárki miatt képes lenne görcsölni, z pedig, hogy én mikor, hogyan, mennyi idő alatt ölöm meg magam, végképp nem izgatja fel. Vagy csak bízik bennem? Én nem tenném az ő helyében...
Másfelől viszont kelepcébe kerültem. Nem akartam sokat költeni, mert tudtam, hogy a Spacy-hez nem lesz minden két fillér, s azon túl ott van az év végére a Ponton motorjának rendbe rakása, a Szent Zöld újra veterán- és műszaki vizsgáztatása, a Kawasaki műszaki vizsgája, még messzebb a látótérben a Puch folytatása is feldereng – nem költhetek. Vagy ha költök, az már legyen hosszú távú megoldás.
És ekkor, csiribú, csiribá, felbukkantak a 250-es Spacy-k. Először egy papírok nélküli példány 95-ért, ami egy hét múlva már 89 volt. Szép, de nem nekem való, motort átépíteni végképp nem akarok. No meg, mivel járok addig, amíg mindkettő darabokban van? Aztán jött egy fekete, egy kék-fehér (azt a tulaj elhozta nekem Pécelről megmutatni, japán belpiac, mutatós műszer!), egy Spacy-vel azonos technikájú Freeway (mínusz digitműszer ebben is, brühühü), de az valamiért csak nyélgázon ment. Telefonálgattam, levelezgettem, de mindnek megvolt ugyanaz a hibája.
Egy kehes motorút leszámítva lötyögött bennük a meghajtótömb. És mindenki úgy használta őket. Igaz, főleg vidéken üzemelő motorokról volt szó, márpedig olyan pocsék bakhátas utak csak a tanyavilágban vannak, mint a budapesti Hungária körút. A tulajok többsége úgyis azt mondta – ő észre se veszi. Aha, csak ők nem ülnek azokon a motorokon minden nap, minden időjárásban, a dühöngő Árpád hídi sodorban. És amíg fél centit lóg, addig még tényleg tűrhető, de annak a négyszerese már borzalom. Megvenni egyiket sem akartam, mert egy ilyen félcentis hajtótömb-lógású Spacy-vel ugyanott tartottam volna, mint három éve (talán kettő) a sajátommal. Szarnak a pofon.
Úgy tűnik, Magyarországon nincs ember, aki rendbe tenne magának egy ilyen Spacy-t – ezek a gyilkosan tartós motorú jószágok (100-150 ezer mérföldekről regélnek az amerikai site-ok, persze megfelelő karbantartás mellett) egyszerűen csak lejjebb és lejjebb csúsznak a társadalmi létrán, odáig, amikor már csak hétvégi hobbimotornak jók, kis ijesztgetésre. Hiszen egy szétütött Schwalbe futóműve sem ügyesebb egy kissé elhasznált Spacy-énél, márpedig ott már az a mérce.
Logikus is, miért nem állnak neki ezeknek: alkatrész leginkább amerikai oldalakon van, tehát aki nem beszél nyelvet, nem szívesen rendel onnan, ergo maga nem nyúl hozzá, vagy ha igen, akkor nekiáll tákolni a spéci alkatrészeket, erről pedig vannak fogalmaim, amióta kínomban süttettem szilenteket a Giuliámba, másoknak hallottam a sztorijait az itthoni gyártású Fecske- és Ponton-futóműalkatrészek tartósságáról. A robogószerviz ez esetben szinte járhatatlan variáció, mert óradíjasan annyira drága már egy ilyen szintű beavatkozás, hogy egy ennyire öreg robogónál nem éri meg, mert a szerelés összevethető lesz a motor árával. De én akkor is belefogok, mert szeretem a Spacy-t, meg akarom csinálni. Pont.
A kieső időre tehát kell egy önjáró sámli, amire jól rá tudom tenni a Tucano Urbanót és összvissz talán négy hónapig működik lerohadás nélkül. Ja, és világít. Nem is tudom, hogyan találtam meg ezt a Suzukit, asszem, mert az OLX-en nem lehet beállítani a 60 ezres határt, ezért 100-ig lapoztam épp a robogókat, abba a merítésbe meg belefért. A kép láttán megremegett a kezem. Te jó ég, hiszen ez új. A leírásban is az szerepelt: 3700 kilométerrel, rendkívül megkímélten, azonnal használhatóan.
A skót persze üvöltött bennem; vasárnap este jár le a pilisvörösvári, épp 20 500 forinton álló Yamaha Cute, ember!, de valahol éreztem, hívogat. Meg aztán - brahiból, poénból, kreténségből és a begyepesedett kispolgárok, illetve a túlzottan határozott vonalak mentén gondolkodók megbotránkoztatásából szívesen járok iszonyat hülye gépekkel, egy fél nyarat végignyomtam egy Suzuki GSX-R 50-essel, ami olyan, mint egy pitbike, csak rendes, utcai gép, kicsit hosszabb vázzal, hogy gyerekeknek már épp ne, felnőtteknek meg igen passzentosan legyen jó – de négy hónap az más. Novemberben, a kilencvennel átlagoló Árpád hídon, a pofámba felvert latyakkal, párás bukóban, egy Yamaha Cute, nyolcas kerekeken, 37 km/h-val... Elképzeltem, és a szitu hirtelen nem nőtt fel addig a húszasig sem, amennyiért a kis Cute-ot este végül leütötték az aukción.
Helyette családostul elmentünk megnézni a Suzuki Gemma Questót. Igazság szerint szerettem is volna valamit, amiből nincs sok az utcán, megszoktam, hogy kretén autóim, motorjaim vannak, borzasztóan untat a konfekció. Meg aztán: a Spacy felnyitotta a szememet, hogy ezek a nyolcvanas évekbeli japán robogók milyen csodás szerkezetek, mert bár picik, minden szerkezeti elemük masszív, csodásak a vízvédett csatlakozóik, a burkolatrögzítéseik, a műanyagjaik minősége, egyáltalán, lenyűgöző az ezekből a szerkezetekből áradó, üvöltő élni akarás. Ilyenből kifogni egy 3700 kilométert futottat... Na, az a csoda.
Hogy milyen? Olyan, sőt, olyanabb. Spitzenklasse, mondaná némi éllel a hangjában padtársam, Zách Dé, de lenne benne igazság. Mintha a szalonból jött volna ki, de nemcsak a külseje, hanem a burkolat alatt, az összes rekeszben, résben is. Kicsit fura ugyan a kilencvenig skálázott óra, de hiszen van nekem is valahol vidéken, szétszedve egy átépítőmesternél egy romos Honda SS 50-em, abban is százas óra van (egyszer, a következő évezredben csak elkészül majd az is). Régen nem minden robogót építettek az Amerikában elfogadott 35 mph-s limithez (ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy fojtás nélkül, maguktól 60-at tudnak nagyjából). A hatvanas évek elején egy Kreidler Florett is megfutotta a 75-öt, a hetvenes években egy Yamaha FS-1 (az angol kamaszok receptje, a „Fizzy”) a 85-öt. Ez itt tíz évvel későbbi, miért ne lehetne gyorsabb?
Egyszerűen hihetetlen az állapot, csak a nyereg elején repedt meg a műbőr, de az se vészesen, különben karc nincs kvázi egyetlen elemen sem, a motort darabokban NOS-alkatrészekként el lehetne adni. De ahogy megy... az azért nem meggyőző.
Lent nehezen, kissé köpködve lódul neki, aztán megránt, ott középen jó erős, de valahol 60-nál elkezd elfogyni, 68-nál már rángat, mintha sebességhatároló lenne benne, de annál egyenetlenebbül. Végül persze alkudtam belőle egy kicsit és megvettem, mert soha nem volt még ilyen állapotú, egyben ennyire régi eszközöm. Győzött a gyengeség, vessenek meg. Jelzésértéjű alku után pénz kezet cserélt, üres sisak fejjel telt, majd elhajtottam.
Hazafelé kissé meghökkentem azon, hogy Hűvösvölgytől Zuglóig nagyjából megette azt a bő egyharmad tank benzint, amit mutatott az óra az elején, de gondoltam: nem lineáris a mérő. Kati – aki hazáig követett – megjegyezte azt is, hogy rettenetesen füstöl. Japánoknál ritka a nem egyenletesen mutató műszer, a füst pedig tényleg nem ildomos ezeknél a modernebb, különolajozásos kétüteműeknél, de mindkettő előfordulhat. Az eladó szerint az előző tulaj egy bácsi volt, aki huszonöt éve napi három kilométert ment vele a munkahelyére, majd vissza, egészen addig, amíg le nem állította a motort végleg. Nyilván tele a kipufogó, ügyetlenkedik az olajadagoló, eldugult a karburátor. Használni kell, majd kimossa, kiégeti magát, tervezgettem.
Másnap megtankoltam, be a melóhelyre, általános hüledezés, hát bizony, szép kis motor, még a sokkal újabbak között is virít a parkolóban. Aztán még egyszer bementem vele, utána anyukámhoz gurultam háztartási gépeket szerelni... akkor fogyott ki teljesen a tank. Hoppá, 3,14 litert tankoltam 46 kilométerre. Az annyi mint 6,83 l/100 km. Hű, ez sok. Még mindig kevesebb, mint amit az állólámpás enne városban, de a Kawa Z750-esem ennél sokkal kevesebbel is beéri (és azt el nem használnám esőben), a hatótáv valóban fájdalmas. Hogy két és fél munkába járásonként kúthoz kelljen fáradni? Pokol.
A motor amúgy patent, mindene feszes, kattan, vonalban áll, csodaszép, amennyire egy ilyen robogó csodaszép tud lenni. A Spacy után – ami még a nagyrobogók, még az újak között is egy rendkívül jól rugózó, finom példánynak számít – persze egy lóca, ráz, üt, a bovdenes fék nyúlik (de legalább fog), az ülés kontúrjához pedig LEGO-emberke feneket kellene növesztenem. Viszont jót lehet vele kanyarodni, egészen könnyedén tartja az egyenest, megnyugtató a hangja, szépen teszi a dolgát.
Egy nap használat után megszűnt a füstölés is, teljesen, ami öröm. A gumik kvázi újak, az akku tényleg vadonatúj, az eladó bácsi a bovdeneket, kapcsolókat, karburátort is kipucolta – ezt onnan tudtam meg, hogy két nappal később felhívott, hogyan tetszik a Suzuki. Majd küldött fotókat is. Eddig tetszik.
Azért csak-csak gyanús volt nekem ez a 90-es óra meg a 70-es tempó, amit tud. A Volvo XC90-úton, éjjel, a stockholmi szállodai szoba netjén elkezdtem keresni ezt a motort, de alig találtam róla valamit. Főleg ausztrál (vagy idegen nyelvű japán?) oldalakon árulnak ilyeneket ottani 2800 dollár körüli áron, ami nem kevés. És az enyém még azoknál is kevesebbet futott.
Annyi biztos, hogy a Gemma Questo egész más szerkezet, mint a régi Gemma (illetve azt Puch Lidóként is árulták), amiből volt 50-es és 80-as kétütemű, illetve 125-ös négyütemű (amilyenből egy romot tavaly már egyszer megnéztünk Bodonhelyen). Azok a régi Gemmák pedig mind háromgangos automaták – bizony, Kőbájker írt is egy olyan motorról egy szép ódát. Ez a Questo (egyes piacokon Quest) viszont modernebb, CVT-s, 10-es kerekű (szerencsére), már az indexe is a modern japán szisztéma szerint működik, tehát nyomásra áll alaphelyzetbe.
Érdekes, a honlapokon főleg 90-es Gemma Questókat találtam, 50-est alig. Aztán előbukkant egy kép: igen, az 50-esben 60-ig tart az óra skálája. Hm, ha ez tényleg 90-es, akkor viszont legalább 85-öt kéne mennie, nem csak 70-et, hiszen az adatok szerint a 90-es Gemma Questo 7,2 lóerős, ami már majdnem az MZ Trophy 125-ös szintje. Nem értem ezt az egészet.
Aztán, valamikor fél kettő felé, lecsukódó pillákkal megértettem. Előkerült a Google cache bugyraiból a motor eredeti hirdetése, amit még a budaörsi bácsi adott fel. Július végén, 3640 kilométerrel tette közzé eladási igényét a bácsi (aki amúgy, az előző adásvételi alapján egy évvel fiatalabb is annál az úriembernél, akitől én a motort vettem), az én emberem aztán alig 30 kilométerrel többel az órájában, augusztus végén adta el nekem.
Biztos fogott rajta egy csomót, mondanák sokan, de nem hinném, hiszen a régi hirdetés 80 ezerért mutatta, az pedig, ami alapján én vettem, 75 ezerért. Viszont abban a hirdetésben még 90 köbcentisnek mondták a motort, ebben már 50-esnek, de az őközöttük írt adásvételiben is 50-es, persze írni lehet a papírra bármit, mert nyilvántartás nincs... Oké, a fene se érti ezt, azaz érti, de ez már tényleg agybaj, mindegy, csak pár hónapra kell.
Azóta egyszer már szétszedtem - így közelről, alkatrészeket kézbe véve még lenyűgözőbb az állapota, porszem nincs a technikán. Kicsit azért kiégettem gázzal a rettenetesen eldugult kipufogót (és meglehetősen lepörzsöltem róla a festéket), tekertem a szívatócsavarján (hátha csökken az étvágya), most mintha kevesebbet fogyasztana, de ezt majd a következő teli tanknál tudom csak meg biztosan.
Feltettem rá a kedvenc Tucano Urbanómat is, hiszen anélkül nem ősz- (és pláne nem tél-)képes, a Tucano alatt pedig körbetekertem Folpackkal az egész deknit, nehogy a szövet és a fényezés közé bekerülő sár összekarcolja a makulátlan lakkozást. Ujjé, lehet használni, de ha két-három tankoláson belül nem megy le 4 l/100 km körülre a fogyasztás, elviszem a kipufogót Sima Béláékhoz, belső takarításra. Mindenesetre most már jöhet a tél, szedhetem szét a Spacyt, erre vártam már egy éve.
