Pár napja Fischer Ubul barátommal anyagbeszerző körúton voltunk, egy majd később, a kisautóblogon megéneklendő projekthez kerestünk mindenféle alapanyagot. Kellett tépőzár is, így Ubul, aki egyébként becsületes polgári nevén Pista, azonnal mondta, hogy menjünk az öregasszonyhoz, neki van mindenféléje, jó áron. Azonnal volt ötlete, lakóhelyén, a tizenhetedik kerületben szinte mindent és mindenkit ismer. Nem tudom, hogy csinálja, de ha elindulunk valahová, folyton integet a kocsiból. Ez a Méhes Jocó volt, vagy a Bolond Béla, esetleg a Közértesné Nagyszájú Gizi. Szóval széles az ismeretségi köre, általában lehet bízni a tapasztalatában.
Mikor azonban egy nagyon félreeső kis utca legalább hetven éves háza előtt álltunk meg, kételkedni kezdtem. Észrevettem én az utóbbi időben, hogy a két gyerek és az asszony anyagi igényei vs. az általános gazdasági recepció rányomja a bélyegét a hangulatára. Néha már a józan ítélőképességét is megkérdőjeleztem ezért, de mindig kiderült, csak bolond, ez viszont üzemszerű állapot nála. De hogy textilipari kiegészítőkért egy olyan ház előtt álljunk meg, amire nagybetűkkel ki van írva, hogy földenergia, meg napelemek, napkollektorok, az nekem egy kicsit sok volt. De ő bizonygatta, hogy legyek csak nyugodt és kiegyensúlyozott, jó helyen vagyunk.
Egy nagyon régi, megereszkedett faajtón kellett volna belépnünk a boltba, de nem lehetett, tele volt, nem fértünk be. Ugyanis volt bent egy vevő. Ubul nem szólt egy szót sem, egy kézmozdulattal és biccentéssel igyekezett megnyugtatni, jó helyen vagyunk, türelem. Közben a bejárat elé kitett esőfogó fém keretére random módon kiaggatott dolgokat kezdtük tanulmányozni. Nejlon irattasakban vadonatúj szemüvegtokok vártak vevőre, á 250 Ft, varrógépeket, de tán még naposcsibét is kínáltak megvételre kézzel írott lapokon.
Mikor bejutottunk a boltba, a néni egy durván négyszer négy méteres helyiségben fogadott minket, amelynek bejárható alapterülete nagyjából fél négyzetméter lehetett -és ebben már az ügyféltér és a pult mögötti tér is benne van. Volt ugyan egy hátsó szoba is, de a tépőzárak elöl voltak. Értetlenkedve forgattam a fejemet, mert a bolt területének nagy részét elfoglaló polcokon és a falra akasztott zacskókban csupa olyan dolog volt, amik így együtt egy értelmezhetetlen halmazt adtak ki. Cukorka formájú gombok, Harley Davidsonos, kiscicás, kiskutyás felvarrók, csipkés szegélyek mindenfelé. Meg műbőr autóstáska és hajcsatok. Voltak persze olyan dolgok is, amiket el tudtam képzelni, hogy emberek, akik ruhákat gyártanak, megvesznek: cipzár, patent, gatya- és kalapgumi, zsinórok, satöbbik.
Gyorsan kiválasztottuk a nekünk tetsző tépőzárat, Ubul még vett két cipzár kocsit is, de előbb szakszerű leírást adott a méretről: "Milyen kocsi kellene kedvesem? -Hát egy ilyen normál méretű, meg egy annál kisebb." Természetesen volt, még színt is lehetett választani. Mint később kiderült, az egyik kocsi tökéletesen passzolt Ubul melós mackófelsőjéhez, így az egy időre megmenekült a gépronggyá lefokozástól.
Az én szemem megakadt két, zsinórra felfűzött, az évek során rugalmasságát vesztett, ridegen töredező iratrendezőn. Ezekben motoros matricák voltak, de természetesen nem éppen újak. Az ábrázolt gépek alapján még ha húszévesnek saccolnám a nyomdaipari termékeket, akkor is lehet, hogy alábecsülném a korukat. És persze használatlan ívek voltak. Azonnal vettem is egyet-egyet.
Az egyik íven egy Honda VT250F utcai gép és egy Yamaha YZR500 versenymotor, a másikon pedig egyetlen Yamaha RZV500R látható. Érdekes módon a vinil, amire a nyomatok készültek, az évek során nem zsugorodott, nem deformálódott. Az íveken két csodás részlet látható: az egyik, hogy már olyan régen megvannak a néninek, hogy az eredeti 150 forintos árat 180-ra kellett emelni. A másik, hogy a motorokon bizonyos részleteket krómszerű, de szivárványszínben játszó (hologram-szerű) nyomással emeltek ki.
A gyártó egy bizonyos TBZ nevű cég, amely ma is létezik, esküvői és egyéb üdvözlő kártyákat gyártanak a sziriai, egyiptomi és indonéziai gyáraikban - ezek a motoros matricák úgy látszik, mostanra kikoptak a portfólióból. Nem csoda, a Honda VT250F-et 1982-ben mutatták be, a folyadékhűtéses V2-es motoros gépnek Comstar felnijei és különleges, csak Hondákon látott burkolt féktárcsái voltak. Hiába érdekes motorkerékpár, a fiataloknak már jó ideje nem ezekre a vénségekre porcosodik. Igaz, lassan talán megint divatba jönnek.
A Yamaha YZR500, amennyire a kép alapján meg tudom ítélni, az OW48 típuskódú motor, 1980-ban volt aktuális versenymotor. Ennek leszármazottjaként tekintenek az RZV500R-re, de csak távoli rokonságban állnak, hiszen az RZV 1984-es megjelenéséig vagy öt másik gyári kódú versenygép született, ezek közül a '82-es OW61-esben jelent meg a Deltabox vázba szerelt ötszázas V4-es motorblokk, amit 83-ban már alumínium Deltabox vázba szereltek.
Az RZV500R érdekessége, hogy mikor Zách Dani meglátta a matricát, csillogó szemekkel rávágta, hogy ez Európában az RD500LC volt ám! Közben kiderült, hogy ez így, ebben a formában nem igaz. Valóban majdnem ugyanaz volt a japán belpiacos RZV és az egyéb piacokon kapható RD, de volt pár nagyon fontos különbség. Például, hogy az RD-k acél szelvényekből hegesztett vázakkal készültek, az RZV-knek kézzel hegesztett alumínium váza volt. Ezen kívül pár alkatrészt szintén könnyebb, alumíniumból készült darabokra cseréltek, így a gép több, mint kilenc kilóval könnyebb lett. A belpiacos verziónak, hála a kipufogó fojtásának, 88 helyett csak 64 lóerős volt a motorja.
A néninél tett látogatásunk mély benyomást tett, még másnap is hitetlenkedve meséltem mindenkinek, milyen helyen jártam. Csodásak ezek a matricák, most csak annyi bajom van, hogy nem tudom, felragasszam-e őket valahová, vagy maradjanak meg ilyen szép, érintetlennek...
