Mióta van motor, van motorbaleset is. Már a századeleji újságok is szorgalmasan beszámoltak a hírekről, halálesetekről, amelyet a tapasztalatlanság, a rossz utak és kezdetleges technika okoztak. Azonban arról, hogy a magyar irodalomba is bekerült a téma, nem tudtam – a vonaton olvasgatva akadtam rá erre a versre – feltehetőleg az első és talán az utolsó magyar nyelvű versbeli említésére lehet egy motorbaleseteknek.

Radnóti Miklós

Elégia, vagy szentkép, szögetlen

János ő is; az országúton csavargott
munkanélkül, néha vándorolt és néha
pihenve számolta öklén puhuló bütykeit
s nedveset ásított tenyerébe.

Aztán ujra csak ment tovább, ajándék
kenyérrel a szíve fölött és hogy ne legyen
egyedül, istent lehúzta az égből,
lábainál fogva maga mellé s hódolt néki,
ha kibicsaklott, kemény, rövidke imákkal.

És elkapta egy éjjel a gróf porzó
mótorja az úton s leteperte; most
félszemű s karu, béna; nem is hadirokkant.

Dolgozni nem tud, sem csavarogni, már
pörös, vacak iratokkal járkál éhesen
hivatalról hivatalra, mert nem fizet
a gróf karért, szemért és patikáért.

Oly messzire gondol: akkor éjjel, mikor
a városba vitték, a gróf szeretője
ült mellette és fehér sikítósan,
szagos kendővel tartotta véres homlokát.

Rá gondol ő most s a balladás
kuvaszra, ki egyszer egy símogatásért
három nap nem mozdult a sarka mögül.

1931. január 13.