Lomtalanítás van Óbudán. Mindenki kupacokba ömleszti a nem kívánt holmikat, a lelkes lomisok meg széttúrják, és mohó arccal harácsolják össze a cuccokat. Külön világ ez, de nekik kincseket rejt a szemét – ha kíváncsian belepillantunk a halmokba, máris odaböffenek: „Hé, az már az enyém!” –, majd visszavesznek az agresszióból, és közlik: „Eladó!”

Az árnyékból figyeltem a hordát, amikor egy ismerős, napbarnított, fekete hajú fickó jött felém szakadt pólóban. Először őt is gubis cigánynak néztem, de csak az érkezési iránya tévesztett meg – hisz ő Kunio, a japán motoros. Neki megbocsátjuk a slamposabb ruházatot, tudjuk, hogy Marokkó déli határáról jött Magyarországra, útba ejtve Franciaországot, Olaszországot, Görögországot és a Balkánt.

Engem akart meglepni az irodában, akkor érkezett Budapestre, éppen csak túl volt egy hamburgeren. A motorját a sarkon túl támasztotta le – a buzgó biztonsági személyzet gyanúsan méregette a nem éppen makulátlan Dominatort.

A gép néhány hónapja még kifejezetten patent volt, most, az albán lószar és a bosnyák sár alatt ijesztőbben mutatott az egyhengeres Honda. Az oldalán égésnyomok, a kipufogó felgyújtotta az oldaltáskát, de hála az égnek nem történt komoly baj: pár ruha meg a szatyor bánta. Most katonai hátizsákok rejtik a japán srác cuccát – hogy ne legyen újabb tűz, a dob fölé valamilyen konyhai edénytartót fabrikált, ami eltávolítható. Egy nagy mosás jót tenne a gépnek – ígéretet kapott, hogy ez nem marad el!

Leültünk kávézni, Kunio sokat mesélt – még körülbelül két hétig lesz Magyarországon. Megígérte, hogy még sokat mesél majd, majd elmotorozott olvasónkhoz, aki szállást ad neki itt tartózkodása alatt. Most remélhetőleg a motort sem durrantja meg senki – egy budapesti tűzoltócsapat állomásán talán biztonságban lesz.