1929. augusztus 17-én jegyezték be a céget, a Jawa motorkerékpárgyár megszületett. František Janeček gyermeke évről évre nagyobbra nőtt – a háború előtt már az egyik legjobb európai gyártónak számított.
A kis kétüteműek mellett nagy, 350 és 500 köbcenti hengerűrtartalmú gépeket is készítettek. A háború után sem tört meg a lendület, volt a stramm és modern Pérak, majd a nemzetközi szinten is kiemelkedő 500 OHC. A felülvezérelt, soros kettes modernebb volt a kor angol gépeinél – kompakt volt és erős.
Sajnos a szocialista piacgazdaság többször orrba rúgta a mérnököket. Ugyan a 353-as Kývačka még frissnek és szépnek számított, de az 559-es Panel, amit idehaza csepptankosként ismernek, már teljesen a szocialista gondolkodásmódot tükrözte. Ugyan a szakemberek nem hülyültek el, de néhány versenymotor, és pár utcai kísérleti gép – 500 Boxer – kivételével már nem nagyon tudták megvillantani zsenialitásukat.
A rendszerváltás nagy pofont adott a gyárnak. Az ezer éve ragozott 350-esük piacképtelen volt, új fejlesztéseik nem voltak – a korábban kidolgozott, ám a vécén lehúzott prototípusokhoz nem nyúlhattak vissza.
Csoda, hogy nem jelentettek azonnal csődöt. A levegős kétüteműt nyomták tovább, kiegészítve a kínai alapokon nyugvó 125-össel. A Rotaxtól megvásárolt, BMW-től ismert 650-es egyhengeressel is csak öngólt tudtak lőni: megépítették köré a cseh ipartörténet legcsúfabb motorjait, amivel még a felettébb különös régi Bizont is alulmúlták.
A KTM 125 tesztje kapcsán ott kalimpáltam a Sázava folyó partján. A velem guruló motorrevüs Zomborácz Ivánt is rá tudtam beszélni, hogy nézzük már meg közelebbről az épületet. A duzzasztómű gátján osontunk át, kerülgetve a vízlefolyásokat – azok irgalmatlanul csúsznak a betonra tapadt élővilág miatt. A régi, háború előtt épült szárny mára csak egy rom, ugyanúgy, mint a régi vízparti öntöde. Szomorúan néztük a folyó szintjéről a romlást: szuvasak voltak a falak, opálosak a hiányos ablakok.
Az új, szocialista módon ingerszegény főépülethez meg kellett kerülnünk Týnec nad Sázavou városát. A főporta előtt leparkoltam, és az uzsonnázó portásnőtől engedélyt kértem a fotózásra. Meglepődött, azonnal tárcsázta az igazgatót. A hangosan recsegő kagylóból simán kihallatszott a főnök hangja – így tudom, hogy ő is meglepődött. Beleegyezett, csak kérte, nézzen ki jól az épület; hát, nem volt könnyű dolgom.
Stikában kicsit be is motoroztunk az udvar felé. Gyártás szemmel láthatóan nincs, csak a csőd orrfacsaró hullaszagát érezni. Az udvaron kedélyes cigány családok élvezték a napot: a gyerek integettek, a férfiak feltűrt trikóban melegítették hasukat. Nem zakatoltak a gépek, nem sorakoztak dobozok, üresek voltak a függőfolyosók – úgy tűnik, a Jawa nincs többé. Kár érte.
