Aki olvas Sebesség oltárát, talán látta azt a leírást, amelyikben elmentünk Olaszországba a 27 éves Yamahával, aztán jól megszívtuk. Röviden: a motor előtte volt közel három hetet szervizben, hogy alaposan fel legyen készítve az útra, aztán mégis az utolsó percre maradt egy csomó hiba kijavítása, aztán még az utolsó utáni percben, nagyjából éjjel egykor derült ki, hogy alkatrészek is kellenek bele (négy tűszelep, mert folynak a karburátorok), aztán másnap reggel egy éjszakába nyúló umbulda-szerelést követően indultunk a Dolomitokba. Az utolsó percig az volt az ígéret, hogy meglesz a motor, profi szervizben történt mindez, nem valami sufniműhelyben, félalkoholista szakival, a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Akkor már nem volt idő másik motor kérni, viszont a szabadság ki volt véve, a gyerekek eladva, nagyszülők egy hónapja felparaméterezve a besegítésre. Mennünk kellett. A Yamahával.
Nem volt helye siránkozásnak, elindultunk. Aztán 1500 méteres magasságban elment a négyből egy, 1800 fölött még egy henger. Dadogott. Szenvedett. Durrogott. Üvöltve káromkodtunk. És ömlött a benzin. Félúton abbahagytuk a dolomitozást, lementünk sík terepre, mert ott jól ment minden henger, körbejártuk a Garda-tavat, fürödtünk a vár alatt Sirmionében, hazatéptünk egy fenéken 710 kilométert másnap Velence mellől. Nem mondanám, hogy százas lett a túra, de legalább nem adtuk fel, így is pihentünk, motoroztunk, jó volt. És igen, a Garda-tó melletti alagútrendszerben motorozni csodás.
Megszaglásztam többször is az olajat közben, szerencsére nem volt tele benzinnel, mert akkor kenés híján garantáltan tönkrement volna a motor, de úgy nem is erőltettem volna tovább a túrát. Azért zavart a dolog. Még egyszer, muszájból voltam dolgozni túra után a Yamahával, aztán leállítottam. Meg kell javítani.
A keresés olyan 1500-1600 forintos magasságban hozott fel az XJ 900F-hez való tűszelepeket a neten, de ezek mind csak betétek voltak, márpedig szerintem ilyenkor a puha anyagból készült fészket is cserélni kell, meg a kis O gyűrűket is, amik a fészkeket szigetelik és rögzítik a helyükön. Szokás szerint ebay lett a dologból, ott persze találtam eredeti japán készleteket. Kétszeres áron, plusz utalás, szállítás. Tizenhatezer volt, mire itt lett minden, de nekem megérte, inkább legyen egy tízessel több, de ne kelljen hozzányúlni évekig, ne rohadjon le a Himalájában – ez a lényeg.
Egyik este, miután a lurkók aludni mentek, leosontunk a garázsba Katival, és nekiálltunk, hogy meglegyen a Yamaha. Szegény, egy ideje hullaszagot árasztó dögként hevert a fal mellett, pedig különben hibátlan. Gyerekek nem bánnak ilyen lelketlenül a fél éve kapott kisállattal, bántott is a bűntudat. Persze - mondanák erre mások - legalább addig sem kopott a gép.
A tank egy csavarral lejön (elöl ilyen csúszka-izék tartják), szépen le lehet venni, három csavar lazítja fel a légszűrőházat, a gáz- és szívatóbovdent egy mozdulat kiakasztani. Ezzel pillanatok alatt megvoltam. Nyolc bilincset kellett megoldanom a karbik elejénél és hátuljánál, aztán jött a szopó rész. A négy karbit ugyanis egy tömbbé fogják össze ilyen kis L-vasak, és az istennek sem akar kijönni a helyéről ez a masszív tömb. Előre egy kicsit, most hátrafeszít, aztán megint előre, megint hátra, hopp, kiakadt az egyik cső, most meg egy másik… Így lehet szépen, lassan lemozgatni a karbikat a szívósorról meg a légszűrőházról. Nem kellemes, a gumicsövek öregek, még nem repedtek, de azért nem tudom, mennyit bírnak, és nem akartam még egy csomó pénzt kiadni a motorra.
Végül a kezemben volt a sor. Egyenként leeresztettem a benzint mindegyikből. Mivel a feleségem is nézett, aki részben sváb (Isten áldja ezért, legalább a házi kassza a legjobb kezekben van), ezért nagyon vigyáztam, hogy semmi ne menjen kárba - ott van mind az 1437 csepp ma is a pótkannában, ami kijött. A párolgásról nem tehetek, esküszöm, de a modern benzin amúgy sem illékony.
Majd levettem az úszóházakat, ezeket Kati vette kezelésbe sniccerrel, szedte le a rájuk dzsuvult régi tömítéseket. Én közben az úszók tengelyét kocogtattam ki a házból, majd kihúztam házastól a tűszelepeket.
És máris nyithattam a finom, vastag japán nejlonzacsikat, csak úgy áramlott ki belőlük a Nippon-szag, hosszú tizedmásodpercekig ott gomolyogtak a Fuji-san körüli cseresznyefák által termelt oxigénmolekulák a garázsban. Csodálatos élmény volt.
Mindegyik tütyőben tűszelep, foglalat, O gyűrűk, úszóház-tömítés, ahogy kell, Japán nem az a hely, ahol nem így. Szuperprecíz meló mellett is tíz perc alatt készen lettünk volna, ha nincs az az átkozott harmadik karbi. Annál az úszótengely ugyanis nem fér ki a közös alapjárat-állító csavartól. Konstrukciós hiba a javából.
Szét kellett lazítanom egymástól a karbikat, hogy elbillentve őket ki tudjam húzni ezt a tengelyt. Előttem valaki nem volt ennyire alapos, láttam, hogy a tengely görbe, már erőltette korábban. Szépen egyenesre kalapáltam, majd kisimítottam a tengely felületét csiszoló-, utána meg vízpapírral, ez elvitt egy kis időt, de így biztosan akadálytalanul tud lebegni az úszó, ennek minimum úgy kell viselkednie, mint Juci néninek a Gellért hullámfürdőjében - mínusz a sikoltozás.
Még egy hibát orvosolnom kellett. A szívatókat közös tengely húzkodja, s ezen az első, fej nélküli csavar, ami alapvetően az egészet mozgatja, elveszett még Olaszországban. Kerítettem egyet a csavaros dobozból, a végét köszörűn kúposra munkáltam, hogy a tengelyben levő mélyítésben meg tudjon szorulni, ahogy azt gyárilag gondolták.
Aztán a karbisort újabb szép adag szívás volt visszaügyeskedni. Sajnos nekem sem sikerült teljesen visszahúznom a negyedik karbira a légszűrőházhoz vezető gumit, akárcsak az előttem a motort szerelőnek, ez mindig lecsúszik róla. Mindegy, úgy tűnik, tömít, de azért zavar.
Légszűrőház, bovdenek, csövek, tank, oldaldekni, ülés, minden vissza, készen is voltunk. Soha ilyen könnyen nem indult még a Yamaha, amióta az enyém. Bemelegedés után kicsit sántán járt – hiába szinkronoztuk az olasz túra előtt, nem tett jót neki, hogy szétválasztottam egymástól a karbikat.
Másnap megkértem Telós Bandit, hogy hozza be nekem a szinkronóráit, hétfőre itt is volt minden. A fél szerkesztőség a garázsba tódula, én a tankot lekapá, közben Bandi a csöveket a csonkokra tevé, majd motort indítánk, és szümtünkkel látánk, hogy két karburátor teljesen odább levén. Mármint a szinkronműszer szerint. Finom tekergetés, minden a helyére került, szebben is járt a motor. Valamivel.
Bandi ekkor felnézett, és megjegyezte – „ez így még csak félmunka, csak a pillangószelepek állását lőttük be egymáshoz, akkor lesz csak az igazi, ha a keverékarányokat is beállítod. Kéne hozzá gázelemző, de fülre is el lehet érni egész jó eredményt, nem csinálod meg?” Hogyne, egy karburátort már sokszor hangoltam így, négyet még sose, itt az ideje, hogy kipróbáljam.
Ez kicsit tovább tartott. Bár a Yamaha blokkja nem zajos, azért ennyire közel hajolva nehéz kivenni a kakofóniából, mikor sántít kevésbé a motor. Kezdtem az egyes hengernél, mentem végig, rángattam a gázt, füleltem, tekertem felet a keverékcsavaron, rántottam a gázon, füleltem, tekertem még, mentem tovább, lassan tovább simult a járása. Elment ezzel vagy tíz perc, de a végére egész jó lett, egy világ választja el attól, amilyen nálam bármikor volt. Aranyat érő félóra elment a melóval, összepakoltuk, zsír, most már a motor is aranyat ér.
Ez volt hétfőn. Aztán kedden esett, szerdán tesztautó volt nálam, legközelebb csütörtökön mozdultam ki a mocival. Fél fordulatra indult, a hangja simogatott, rohadtul büszke voltam, ez most tényleg az én munkám. Tettem egy kisebb kört Zuglóban, volt néhány elintéznivalóm (például az Agusta kész lendkerék-csavarját és az ékét el kellett hoznom az esztergályostól). De mire tényleg a szerkesztőség felé vettem az irányt, az XJ pont úgy köhögött, mint odafent a Tre Sassin, még a Dolomitokban. Felgyújtom, ez ugrott be elsőre. Másodikra is. Harmadikra is. Nem találtam jobb alternatívát. Ha már az új tűszelepekkel sem jó, nincs mit tenni, ez a vég, nem szívatom magamat tovább, a Yamahának ez volt a vége.
Másnap indultunk volna munka után Dunaszerdahelyre motorozni (a tervek szerint a két motor külön ment odáig, oda beszéltük meg a találkozót), már komolyan fontolóra vettem, hogy megint felszerelem a navit az öreg Kawasakira, és inkább azzal megyünk. Hiszen az mindig működik, élvezetes is, igaz, nagyobb rajta a szél, kisebb a fék, mit a Yamahán. De például kanyarokban sokkal kellemesebb. Egy utolsó esélyt azért adtam még az XJ-nek, esőt jósoltak a hétvégére, a Kawát meg már sajnálom elpusztítani, csak végszükség esetén gyötröm ítéletidőben. Arra gondoltam, hátha csak a tankból ment valami piszok a Yamaha tűszelepeihez, simán megeshet, hogy ilyen egyszerű oka van a folyásnak.
Este előtúrtam az új benzinszűrőt, amit ilyen alkalmakra tartogatok otthon. Boioioiongggg… Túl kicsik a csövei, az XJ ilyen szempontból autóméretű. Este tíz volt megint, másnap már esélyem sem volt szerelni, sűrű napnak néztem elébe, ezért ott, helyben megoldást kellett talánom. Féktisztítóval, petróleummal, Brigéciollal kipucoltam egy használt gázolaj-előszűrőt, ami még a kombi dízel Merciből maradt. Ezt ugyan rég ki akartam már dobni, link voltam, de most örültem – a lustaság néha fél egészség. Szépen betoldottam a benzincsőbe, el is fért a tank alatt, nagyon halkan, nyüszítve, szinte bocsánatkérően bizakodni kezdtem.
Másnap egyszer még a Yamahával mentem dolgozni, néha-néha kicsiket háromhengerezett, de semmit se vészesen. Mire indultam haza, már teljesen jó volt. Egy életem, egy halálom, vele megyünk – döntöttem.
Esztergomig szép időnk volt, Párkánytól viszont közel száz kilométeren át szakadt az eső. Én kábé egy perc alatt felkaptam az IXS Horton esőruhámat (ez itt a hirdetés helye), szegény Katira viszont ketten szenvedtük fel az ő egybe-konfekciógúnyáját másik három perc alatt – a tudomány esőruhában is tudomány.
Borzalmas utunk lett, a mi irányunkban jó darabig senki nem ment, aztán amikor igen, akkor is csak ilyen kétfalunyi távokat, tehát nem volt kit követni. Szembe viszont jöttek. És a plexin ilyenkor ezer apró, csillogó, aranyló göbbé változtak az esőcseppek, olyan volt, mint amikor az ember Photoshopban felismerhetetlenül kockásra pixelesíti az előtte még fekete-fehérré átalakított képet – csak így sokkal művészibbnek és életveszélyesebbnek tűnt.
És egyáltalán nem látni így semmit. Volt, hogy harminccal követtem a sáv szélén a fehér csíkot, ha az útfestő 1997-ben tüsszögött, amikor odatette a vonalat, és emiatt cikkcakk volt benne, hát én is cikkcakkoltam a vizes, csúszós úton, és káromkodtam. Sose voltam még életemben lemezjátszóban hangszedő, most megtapasztaltam, milyen az. Ha nem ismernék más életet, lehet, hogy szórakoztatna, de így, homo sapiensként inkább stesszesen, idegőrlően unalmas volt. Pocsék időt futottunk, de Dunaszerdahely határában legalább elállt az eső, és innentől egész hétvégén közel nyárivá alakult az időjárás.
Igazából egy nap volt csak a túra, először elmentünk Dunaszerdahelyen Szabó Gyurihoz, akit Zirig Árpi barátjaként ismertünk meg mi totalcarosok, de azóta voltunk együtt Imolában is, meg több más ponton is összekapcsolódtunk, például a Totalbike-ban korábban szerepelt a csodálatos Tritonja, meg a Totalcarban a Volvo P1800-asa, amivel nemrég, épp a 40. születésnapján az idei sukorói Belsőség-találkozóra is ellátogatott. Most meg mi őhozzá.
Egy elképesztően szép, dupla Abarth-kipufogós ős-Vespával jött el a házhoz, ahol két napot laktunk a dunaszerdahelyi termálfürdőhöz tartozó kis tó partján (ez meg Zirig Árpi szüleié). Majd elvitt a lakótelep melletti dupla garázsához, ahol sorakoztak a kincsek. Gyuri garázsa nem az a koszos, rendetlen lyuk, mint az enyém. Ez valami egészen más, ez egy olyan ember szentélye, aki őrjöngve imádja ugyan a régi dolgokat, de ijesztő rend van a fejében, másrész hibátlan az ízlése, elképesztő a szorgalma. A Gyurigarázs fogalom.
A bal álláson a Volvo lakik, jobbra a Triton, a Vespa és a Gilera Rosso Sport alszik. Mind a tökéletesnél csak kicsit jobb állapotban, ugyanakkor menetre készen, bármikor használhatóan. Mert ezek nem múzeumi darabok, rendszeresen látnak kilométereket. Sorra végigmentünk minden. A Gilera tündéri, ugyanaz az erő és viselkedés, mint az én Agustám, csak ez a gép nagyon rendben van, itt irtó finom a kuplung, a váltó, a kormány egyenesen áll, a fék instant. Még a hangja is szakasztott olyan. Aki nem próbált még ilyen ötvenes-hatvanas évekbeli, kicsi, olasz, négyütemű motort, hát tegye meg, ha alkalma nyílik rá. Apró, de férfias, vidám dolog.
A Vespa egy Vespa, nagyon szépen összerakva, tehát finom, precíz a váltó, könnyű a kuplung, ügyes a fék – ami például a mi Vespáinkról a családban általában nem mondható el. Csak a pici, 8-as kerék furcsa – emiatt kicsit billegősebb is a motor, a rugózása pedig még keményebb, zötyögősebb, mint a feleségem 9-es kerekekkel szerelt 50 Specialjáé. És még az is szinte görgőkön gurul, a későbbi Vespák 10-es felnikkel készültek, sokkal kényelmesebbek.
A Triton pedig… Elképesztő. Ügyesség, erő és technika kombinációja kell a berúgásához, alapjárata van is, meg nincs is, a kuplungja gyilkos, a váltója jobb oldalon (megint csak olyan, mint az Agusta), fent egyes, lefelé a többi fokozat, hasalni kell rajta, üvölt, remeg, olyan mintha egy tűzhányón utazni. Persze ami kitört.
Egy kör a lakótelep körül – hulla voltam. Második kör – üvöltve őrjöngtem, egyrészt, mert úgy fájt már a kezem, másrészt, mert belejöttem a használatába, és annyira jó volt. Mindenhez és bármihez képest más élmény.
Aztán Lacus barátom, a finom, modern motorokhoz szokott (mert ehhez a Tritonhoz képest egy tizenpáréves Yamaha TRX 850 az), régiségszerető, ám nem –gyűjtő ember is tett vele egy kört. Meg még egy felet. Utána csak ült, és réveteg mosollyal bámult maga elé. Évek óta vágyott arra, hogy egy Tritonra felülhessen. Most nem akarta elhinni. Jó volt nekünk ott.
Aztán faképnél hagytuk szegény Gyurit, elhúztunk északnak, Bazinnál át lehet vágni Pozsony felé a Kárpátokon, van egy kellemes kanyarokkal (és sok autóval) tűzdelt, szépen aszfaltozott szerpentin, ideális motordöntögető hely. Ki is használtam.
A Yamaha annyit nem panaszkodott, hogy khm. Mint egy új motor, úgy tette a dolgát.
Aztán zabáltunk, megnéztük Vöröskő várát, dugóba kerültünk egy szüreti mulatság miatt lezárt faluban, majd este sok sört ittunk, megint csak bezabáltunk, jó volt. Másnap termál, iszonyú zabálás (nini, megint?), haza.
Az XJ továbbra is mint az új. Most is. Ja, és az eddigi 7-7,5 helyett 5,5-5,8-at eszik, igaz, nem nagyon téptem, mert ha nem konvojozunk, és messzebb, szólóban megyünk, ennél azért pörgősebb tempót diktálok, mondjuk, azért nem sokkal. Vajon megjavítottam-e? Nem tudom, de az biztos, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint soha olyan jó nem volt, mint amilyen. Kezd viszatérni bele a bizalmam.
Egészen, amíg meg nem jelennek alatta újra az első benzincseppek...
