Mivel 1997 óta járok többnyire egy, de minimum kétévente az imolai veteránbörzére, ezért már csak kicsit kocsonyásodik meg a lábam, amikor belépek a kapun. Végigjártam már az imolás börzézés összes kezdeti stációját, ennek hadd fejtsem itt ki röviden a pszichológiáját.
Az ember elmegy Imolába a haverjaival, akik mondták neki, hogy az egy érdekes hely, vagy mint én, van otthon valami olasz tragacsa, amihez alkatrész kell, ezért kinézi magának a legnagyobb létező olasz börzét, mert ott biztos kap hozzá dűznit és devandert. Maradjunk annyiban – valahogy odajut egyszer, ami egyben először is. És amikor belép a kapunk, általában leragad a börze legelején egész napra. Mert ez a dolog akkora, hogy csak az előszobájába elfér tíz magyar veteránbörze, legalábbis tételszámra. Mert amit itt bármelyik tetszőlegesen kiragadott száz négyzetméteren árulnak, ahhoz fogható egy évnyi összmagyar kirakodóvásáron nincs Záhonytól Mosonmagyaróvárig. Elnézést pannóniások, jawások, MZ-esek.
Szóval a zöldfülű imolázó lába a földbe gyökerezik, szeme pörög, mint a félkarú rabló kijelzője, fejéből kiszalad a vér, és korábbi elképzelései arról, hogyan tölti majd a napját, egyszer csak egy elegáns porfelhőben összeomlanak. Neki innentől vége. A következő pár óra ködben telik számára, sosem látott csodák, elképzelhetetlen gépészeti megoldások vonulnak el a szeme előtt, és még rosszabb, ha beiktat néhány salcicciát, birrát és eszpresszót, mert akkor végképp elnyeli a közeg. Csúnya dolog az első LSD-trip, az első Imola még csúnyább.
Aki céllal megy oda, valószínűleg meg is találja, amit keres, de ehhez emberfeletti önfegyelemre lesz szüksége, nagyobbra, mint Ödüsszeusznak, amikor Karübdisz és Szkülla között kikötöztette magát az árbochoz. De egy súlyos beszerzési kötelezettség legalább ad egyfajta gerincet az anélkül dervistekintetű, elmebetegen réveteg kószálásnak, amiben része lesz eredendő cél hiányában.
Zirig egyszer használatos, eldobható műanyag fényképezőgéppel dokumentálta az utat
A homo sapiens imolaticus evolúciójának lépései:
1. Első alkalom: mennyi itt a motor, úristen, hányfélét gyártottak ezek, jaj de drága minden, micsoda őrületes hangok mindenütt, összefolyik minden a szemem előtt, de Olaszország balzsamos.
2. Második alkalom: már kis pénzzel érkezik, próbál vinni valami vásárfiát, tipikusan leütött, papírok nélküli, indexes (tehát nem túl régi) Vespát. Ha vesz, zubogva motorozik körbe a pályán, amíg ki nem fogy a benzin (elvileg tilos a motorokban lennie, de visz magával PET-palackban), megtapasztalja, milyen lerohadt láb nélkül végigcsinálni egy Imolát. És megint csak: Olaszország balzsamos élmény.
Fiat 500 "Béka" 1975-ből. Ezért csak 7800 eurót kértek
3. Harmadik alkalom: már emlékszik a négyütemű hangokra, a pár évnyi érlelés alatt rájött, hogy ismeretlen Magyarországon ugyan az olasz, kicsi, 4T-motor, ráadásul drága is, de azért hazavisz egy ilyen csodabogarat, mert nincs semmi, ami hozzá fogható. Ismét papír nélküli, de már nagyon nem Vespa-szerű, borzalmas roncsot vesz, és innentől kötelezővé válik számára az Imolába járás, mert máshol ezekhez a gépekhez nincs alkatrész, még az ebay-en sem. Olaszország, balzsam.
4. Negyedik, ötödik, sokadik alkalom: biciklit (esetleg rollert) csomagol az útra a szendvicsek mellé, hogy tudjon közlekedni, és ha netán az utolsó percre halasztana egy csodálatos alkut a pálya túlfelén, oda tudjon érni zárás előtt. Egyre több roncsot vesz, néhányat talán közben elad itthon, de mind jobban kellenek az alkatrészek, hogy épüljenek, a cetlin vitt listák egyre hosszabbak. Közben talán fejlődik is a személyisége, mind anyagilag, mind szemléletileg, és nagyobb, szebb, komplikáltabb motor felé tör, de az is mind csak tovább erősíti a függését Imolától. Ahova menni még akkor is jó, ha a legnagyobb dolog, amit vesz az ember, az a levegő, és egy csésze kávé.
Persze fenti lépések olykor összevonódnak, néha elszakad a szál, sokat számít, kinek, milyen az anyagi helyzete, mert csak lakni, enni, pályát és benzint fizetni alsó hangon is olyan harminc-negyvenezres tétel. Akinek több van a számláján, az már esetleg első alkalommal vesz valamit, van, aki rájön, hogy jól pénzzé lehet tenni a kint vett cuccokat, az esetleg pár év alatt átmegy kereskedőbe, de aki kiesik, az is négy-öt év után őrjöngve visszavágyik.
Én már régóta az elsüllyedt drogosok nyugalmával megyek. Idén úgy volt, hogy a válság miatt nem fogok, aztán a Zirig valamikor augusztusban megkérdezte, hogy szervezem-e a már a szállást, meg hogy kik jönnek – neki, akkor, ott még azt mondtam, nem megyek. Aznap este a Kati is megkérdezte, hogy mikor lesz, vele már kicsit megbicsakló hangon közöltem, hogy nem megyek. Kemény volt az elhatározásom. A Kati erre csak annyit mondott – „Nem mész? Úgyse bírod ki… Na, mondd már, mikor lesz?”
Fiat 1200 S OSI 1964-ből, ára ismeretlen, darabszáma is. Előbbi biztosan a nagyobb szám
Hát így alakult, hogy 2009 szeptemberében, a válság és a visszafogások kellős közepén, amikor minden fillér helyét percenként újragondoltuk, én tátott pofával, sikoltozva vetettem rá magam a tiltott szerre. Mint mikor a két éve leszokott láncdohányos egy ültő helyében elszívja a fel doboz Szofit, amit egy részeg hajléktalan kezéből egyszerűen kitépett. Az emberi gyengeség hatalmas erő.
Jó hosszú listát állítottam össze, igazából kellett is egy csomó minden a meglevő dolgok fenntartásához, meg szerettem volna továbblépni a távlati projektekkel. A Karesz még a nyáron lefényezte az 56-os Morinimat, amit még 1999-ben vettem, otthon van minden lefestett alkatrész. De a kipufogó szétrohadva, kerekek szintén, eddig csak fényszórókeretet, ülést, matricákat sikerült hozzá beszereznem.
Az Agustához mindenképpen, a föld alól is kellett megszakító, mert az interneten talált tételekről nem tudtam biztosan eldönteni, hogy bele valók-e, a cégek meg nem választoltak levélben. És a Bianchinak is elveszett a dísztárcsája, tönkrement a benzinmérője (ami a tankba megy), a Kati Vespájának a sztendergumijai elszakadtak, Karner Miki barátom pedig, aki tavaly vette a Lambrettát, és már az összeszerelésnél tart, kért tőlem trepnigumikat és fémsíneket. Tudtam, hogy a dolgok nagy részét be tudom majd szerezni. Nem aggódtam.
125-ös Honda krosszmotor már 200-ért is akadt. Működött
Gondolkoztam azon is, hogy a Katinak újítok egy 125-ös, 250-es valamilyen motort, mert a frászt kapom tőle, hogy azzal a bizonytalan, 50-es, pocsék fékű, negyvenéves Vespával jár dolgozni az Andrássy úton. Egy ilyen öreg és kicsi motorra nem vészes a regadó. De ez inkább csak álmodozás volt, mert tudtam, hogy ilyet csak vele tudnék venni, mert az a 125-250 köbcenti közötti motor, amit én észreveszek, négyütemű, régi, és olasz, márpedig egy jó állapotú olyan súlyos százezrekbe kerül.
Sipos Zoli barátunk csőrös Ford Transitjával mentünk – életemben először érkeztem Imolába veteránoshoz méltó módon, öreg, aranyos járművel. Borzasztóan élveztem, bár maga az oda- és visszaút nem volt teljesen problémamentes. A Transit ugyanis háromliteres, V6-os, benzines, nem az a takarékos fajta. Emiatt gáz van benne, amit pedig előtte pár nappal szereltek bele, mert a réginek lejárt az érvényessége. És még nem volt teljesen összejátszva.
Amikor hajnali öttől hatig álltam teljes málhával az utcán, és a telefonból tudtam, hogy Zoli tőlem tizenöt kilométerre gyertyákat cserél éppen (hat van a Transitban), kicsit aggódtam. Imola azért nem Szentendre, oda sokáig kell bírnia az autónak. Mint kiderült, egy vákuumcső durrantotta le magát, az volt a probléma. Összeszedtük Árpádot és Gyurit, a Totalbike-ban és Totalcarban már szerepelt Triton és A TC-ben megjelent Volvo P1800 tulaját, majd Lacus barátomat is felvettük két óra késéssel Budaörsön.
Aztán szemerkélni kezdett az eső, az ablaktörlő bekapcsolására pedig parázslani kezdett a töltésjelző. Valahol ötven kilométer megtétele után már meg kellett állnunk, mert árammal nagyon csehül álltunk. Több lényeges csatlakozás meghúzása után szétszedtük az akkusarukat, és a borzalmas oxidtól megtisztítottuk őket. Olyan töltés lett, hogy szinte elektrolit kondenzátorrá vált a Transit, Zirignek és Lacusnak égnek állt benne a haja, a maradék három utasnál ez lehetetlen lett volna. Két és fél óra késés. Toltuk tovább, mint barom.
Jó ám egy ilyen öreg Transit. Utazik 110-115-tel, előzéskor még a 130-ba is simán belenyal, és mivel nem dízel és nem négyhengeres, ezért a zaja – ami nem csekély – kellemes, masszírozós frekvenciával jön. És sok-sok levegő van benne, Zoli kocsijában elöl Ford Galaxy ülések vannak, a hátul ülőknek pedig még indulás előtti éjjelen összeácsolt egy összecsukható asztalkát. Királyként utaztunk, hiába volt közel veteránkorú az autó, sokkal pihentetőbb volt, mint sok más, modern furgon, amivel korábban odautaztam.
Könyörgésemre majdnem mindenki hozott biciklit, csak Gyuri nem, nem hitte el, hogy akkora a börze, hogy nem bírná lábbal. A biztonság kedvéért ezért még este elkértük a szállásadónk bringáját. Gyuri másnap megértette, miért kellett… Mint sok mást is.
Szóval, visszatérve a poszt elején felvetett gondolathoz – én egy ideje azért is járok Imolába, mert mérhetetlenül élvezem látni azok arcát, akik először vetik bele magukat a forgatagba, csodásan szórakoztat a folyamat, ahogy fokozatosan ráébrednek, hova kerültek, és rendkívül izgat, a nap végére ki, milyen jellemfejlődésen ment keresztül. Aki cseppet is hajlamos a gépbuzériára, az itt bekattan. Tavaly a Ziriget és a Karner Mikit kísértem végig, most három újoncot vittünk, igaz, Sipos Zoli félig nem számít, mert ő meg rendszeresen jár Mannheimbe, ami kábé ez a kategória, csak más prezentálásban. Ő volt az egyetlen, aki azonnal értette, miért kell bicikli, sőt saját kútfőből kiindulva szerzett egy romos kempinget, összetákolta, mert érezte, hogy az MTB ide nem annyira jó.
Csak egy kis kétütemű a Fantic TX 141 Chopper, de azért megvan benne a Captain America, igaz?
Én magam az olaszoktól koppintott stílusban kis kerekű, könnyen manőverezhető, nagy áttételezésű összecsukóssal mentem, elöl, a kormányon rajta volt a régi versenybicajomról megmaradt táska itallal, esőtől védendő cuccokkal, értékekkel, esődzsekivel, maga a tatyó néhányszorosan odagyorsszalagozva. No nem az olaszok miatt, de jár arra éppen elég szlovák, román, ukrán, lengyel és magyar…
Hátul pedig egy MTB-re való nyeregcső-csomagtartó volt, ezt a börze előtt vettem két nappal, arra pedig egy banános láda alsó felét gumipókoztam. Nem tudtam volna elképzelni korábban, hogy ilyen luxusban is lehet börzézni Imolában. Pedig ettől még létezik felfelé, nézzék csak meg a galériában, milyen elképesztő börzejáró-gépeket ütnek össze az olaszok. Kedvencemről itt egy kép: a Vespa és praktikeres bevásárlókocsi házasításából született toló-nyergesteherautó.
A börze döbbenetes (minden évben mellbevág, mennyi új dolgot veszek észre) kínálatát inkább a bőséges képgalériában írom le, egyenként. Itt, fekete alapon úgyis nehezen lenne olvasható a folyó szöveg. Kérem, kattintsanak bele. 98 darab kép, és végig izgalmas, nem lehet semmit kihagyni belőle.
Gyurit már az elején elvesztettük, ő egy fél motort akart alkatrészekben megvenni – Gilera Saturno (asszem Rosso) Sport, amit lapátol éppen összefele, mindent talált, az utolsó mütyürig. Estére egy rakás zombi lettünk, nem is fizikailag, hanem agyilag inkább.
Lacus nem bírt megszólalni, csak szívta a cigiket, és ingatta a fejét, másnap kijelentette, hogy élete leghőbb vágya lett, hogy 350-es olasz sportmotorral járjon bevásárolni a közértbe, holott nem is szokott bevásárolni, és pláne nem közértben. Ja, és sose vágyott olasz sportmotorra. Mivel válság van, lelkére gyógyírnak vásárolt egy imbuszkulcs-készletet. Olvassák erről Lacus zseniális blogposztját itt.
Árpád, a magyar motoros sajtó prominens személyisége, nem hazudtolta meg magát – ismét porcelánnal (vagy legalábbis mázas kődarabokkal) gazdagodott. Tavaly tányért vett, idén négy darab csempét a készülő konyhájába… Persze, azon a tányéron csodás gépek rajzai voltak , a mostani csempéken pedig imolai motorversenyek plakátjai, de akkor is – semmi romlott benzinszagú, olajos, rozsdás, hajdanában gyönyörűen megmunkált vas, csak némi égetett főd, amit hozott. Kapott tőlünk rendesen, védekezett is, hogy tavaly volt még a négy Panda-alufelni (amiket azóta se tett fel), kérem, ne bántsák. Mi már megbüntettük.
Aztán a tengerpart melletti szálláson ettünk hatalmas pizzzzzzzákat, ittunk egy tartályautónyi frizzantét, tomboló volt a hangulat. Később a csapat másik fele (a klubból) is megjött, mindenkiből dőlt a szó, itt került egy Moto Guzzi Stornello, ott egy merev vázas Motom 50, nitrós távirányítós autó, kütyük, bigyók. A telilőtt digigépek zsírosan jártak kézről-kézre a zabáló emberek között, és csodák csodája, a fejenként kábé ezer kép között nem volt több, mint ötvenszázalékos átfedés. Imola igen nagy és sokszínű.
Én pedig mindent megvettem a listámról, meg még egy csomó egyebet is. A Morinihez új ráfokat, küllőket, nippeket, kipufogókönyököt, kipufogódobot. Ja, és a gyönyörű Motom pedálos, négyütemű kismotoromhoz új főtengelyt, megszakítót, nyomórudakat, szelephimba-tengelyt, gyújtótekercset, dugattyúcsapszeget, gyűrűket, karburátor-közdarabot, tömítésszettet. Mert hiába volt szép, amikor vettem hat éve, a börze előtt szétszedtem, mert nem akart rendesen működni, és megláttam, hogy a blokkja csupa rom belül. Mindegy, most már jól lesz.
Kihagytam Sipos urunkat, aki kedves, rezzenéstelen arcú, jól szórakozó delfinként siklott ide-oda egy napig. Megállt ugyan egyszer egy rettenetesen rozsdás, vén bicikli mellett, és ki is jelentette, hogy ezt azért megvenné. Aztán megkérdeztük, mennyi a mennyi, és kiderült: 2800 eurót kérnének érte. Aha, már nem akarta olyan nagyon. Persze rugózott elöl és hátul, meg egybekovácsolt hajtókarjai voltak, meg ilyen emeltyűkkel, csuklókkal működő fékje, meg spéci nyerge, de akkor is, egy rom volt. De hát a rugós katonai Bianchi, az rugós katonai Bianchi, nem mérik az ilyet olcsón.
Aztán amikor vasárnap visszamentünk délelőtt, mert nem bírtuk abbahagyni a turkálást, Zolink egyszer csak felbukkant egy fényszóró nélküli, de papíros Aprilia Habana Classic motorral. Idom törött, ülés szakadt, de mechanikailag mint az új, egyébként asszem 2003-as, csak az a baja, hogy ütötték-vágták, ez látszik rajta. Nem írom meg, mennyiért vette, úgyis felbukkan majd itt, ha akarja bekommenteli.
A hazaút nem volt teljesen eseménymentes. A Transit overdrive-jából kicsit elfogyott az olaj, ezért Zolink már az imolai parkolóban nekiállt utántölteni, hogy legyen hosszú áttételünk. Utána repített bennünket, a nagy, hintázós, szelíd nyugalmában, tisztára turistáknak éreztük magunkat egy hetvenes évekbeli német RTL-es családi filmben. Szuper ám egy ilyen öreg busszal nyomulni a személyautók között, nem feltartva a forgalmat. Ráadásul húsz liter gázt evett százon, az annyi értékben, mint tíz liter benzin – olcsóbban egy modern űrdízellel se jártuk volna meg az utat.
Aztán az olasz határon lestoppoltak minket a határőrök, amíg ellenőrizték az Aprilia származását. Hát így vegyenek papír nélküli motort máskor – hiába van Schengen, tányérsapkások mindig lesznek. Szerencsére nálunk mindent rendben találtak.
Valamikor hajnali fél négy tájban már Bicske környékén jártunk. Zoli hátul aludt, én vezettem, elég régóta jöttünk már egy tartállyal, köhögni kezdett a motor. Fogy a gáz, izzadtam is le iziben erre a jelre, mert tudtam, hogy a Transit nemigen szeret benzinnel közlekedni. Erőltettem tovább, de végül csak ki kellett állnunk egy kúthoz. Ahol persze, nem árultak gázt. Annyira köhögött a motor, hogy nem bírtunk az emelkedőn kihajtani a kúttól, ott szereltünk (főleg a Zoli) hajnali négykor a pályán, másnap hétfő, helytállás a fronton, jaj.
Valami eszeveszett kínlódással kievickéltünk a kábé tíz lóerőn teljesítő motorral, túloldalon lejtő. Még a szerelés során rájöttünk, hogy túldúsul a karburátor, valószínűleg a tűszelep rossz, ebből kiindulva a Zoli úgy vezette, hogy átkapcsolt gázüzemre, ekkor leállt a benzinszállítás, aztán amikor visszakapcsolt, egy ideig nagyjából elég benzin volt a karburátorban, és valamit húzott a motor. Érden, egy tökéletesen bezártnak tűnő kútnál végül sikerült tankolnunk. Hát nem aludtunk sokat. Megérte?
Hát kérdem én, kérdés ez? Ha tudok, jövőre megint megyek. 'Gyünk?
