A népművészet lassan kipusztul, de vannak még nyomai: a modern török valóság lassan ugyanolyan sematikus, mint a világ, de mi megtaláltuk a múlt nyomait. Naná, hogy egy 250-es Jawán.

Múlt héten a Peugeot 301 sajtóútja miatt Antalya környékén bolyongtam, csodálatos útvonal mentén fedeztem föl a hegyeket. A tavakkal és gránátalma ligetekkel díszített környék igazi motoros paradicsom: most már nagyon szeretnék két keréken is visszatérni.

Isztambulnál belépni, átvágni a völgyeken, menni egészen a kurd határig – ez a vágyam, és talán meg is teszem. Azok alapján amit most láttam, megismerve azokat a vidékeket, ahol egy szál turista sincs, tudom, hogy gyönyörű túra lenne.

Az emberek kedvesek, a macskak törleszkedők, a kutyák simogatást várnak. Nincs tülekedés, csak a traktorokra kell figyelni: azok bizony csalinkálnak, mint az ökörhugyozás. Annyi baj legyen, úgysem kell sietni. Ha nyitott szemmel járunk, olyan kedves rohadó tárgyakra bukkanhatunk, mint a népművészeti csomagtartóval csicsásított Jawa, vagy a kínai egyhengeressel szédített ETZ.

Az új gépek is mókásak – a BMW R1200C 250-es kópiája nagyon kemény, mifelénk ezt már nem merték forgalmazni. Az utakat zömmel kisköbcentis török és kínai gépek uralják, de bőven látni japán nyolcad- és negyedlitereseket is.

A Kanuni által kinn gyártott MZ-k szinte teljesen eltűntek, a törökök is szeretik a négyüteműeket. Sisakot senki sem hord, csak az enduró Hondákkal és BMW-kkel csapató rendőrök közlekednek bilivel, igaz, senki sem utánozza őket.