Egy kereszt többet ér tíz plakátnál. Hiába látunk akár tíz kilométerenként óriási felületre nyomtatott baleset-megelőző hirdetéseket, bokánk nem válik könnyebbé, tenyerünk nem csavar kisebbet a gázon. Ha a szerpentinen meglátjuk a veszélyjelző táblát, még vissza is gangolunk: élvezetes szakasz jön.
A közutak melletti keresztek egy-egy halálos baleset mementói – kihelyezésük elvileg tilos, mégsem bántja senki a művirággal, mécsessel díszített emlékhelyet. Nincs ennél jobb elriasztó marketing, mondják a közutasok, a halál kézzel fogható nyoma majd’ mindenkit gondolkodásra és óvatosságra int.
Németországból hazafelé a cseh autópályát választottuk; aki járt már rajta, tudja, hogy a betonlapokból álló D1 mennyire zajos és rázós út. Hamarabb zsibbad az ember, hamarabb csordul túl a húgyhólyag – aki csak teheti, megpróbál túlesni azokon a kilométereken. A sietségnek ára van: kiugróan sok baleset történik arrafelé.
Nyújtózni álltunk meg mi is, valahol, csak úgy találomra. Óvatosan lépdeltünk, lábunk elé néztünk – a puruttya utazók előszeretettel ürítenek a fűbe. Nem akartunk úgy járni, mint Dr. Orosz két éve; őt Ommm még a Youtube-ra is feltolta.
Gyanúsan tiszta volt minden, nem is értettem addig, míg meg nem láttam a fűben rendbe állított kereszteket. Talán katonasírok? Vagy buszbaleset? Kíváncsian mentem közelebb – a fűben a D1-es autópálya szimbolikus temetője volt. Minden évnek egy kereszt, minden kereszten egy szám, hogy abban az évben hányan hunytak el az autópályán. Sokan, minden évben sokan. Csendben indultunk tovább, és lassabban is, hisz ki akar egy szám lenni ezeken a kereszteken?
