Az Indian az Egyesült Államok legrégibb motormárkája, tekintélyes múltra tekint vissza, jelene azonban korántsem mondható sikeresnek. Időről időre feltámadnak, és egy nagy durranással próbálnak rárontani az örök rivális Harley-Davidsonra, de fellángolásaikat általában hosszabb csend követi.

Volt már hasonló történet, de ezúttal nem én vagyok a főszereplő szerencsére. Úgy történt, hogy elmentünk moziba Asesso Zolival, hogy megnézzük a Pain and Gain című filmet, ami amúgy totál debil gym rat, azaz gyúrósmajom bűnözőkről szóló, igaz történet. (És nem mellesleg, bár a sok önjelölt értelmiseggi filmesztéta mindig fikázza Michael Bay-t, nekem az egyik kedvenc rendezőm volt. A Tranformers 2.-ig.) Ugyan rosszra számítottam, de a film zseniális, és végigröhögtük a szereplők bénázását.

Fogom a fejem mindenféle patkányosítástól, mert amíg egy józan átépítés tud értelmes és szép lenni - pl. egy öreg GS-be egy modern futómű eléggé állat - addig a legtöbb patkány sima igénytelen szétberhelt szar.

El se hiszem, de már a 67 ezredik kilométerén van túl csúnya kis Honda Spacy-m. Az a motorom aminél jobban semmilyen járművemet nem becsültem még a világon. Ebből a 67 ezerből hatezret együtt töltöttünk, lényegében csuklás nélkül. Ami még jobb, eddig érezhetően nem került még pénzbe, csodásan rugózik (egyetlen mai robi sem tudja ezt a lebegést), automatikus az index-visszakapcsolója, isteni az ülése, messze világít a lámpája, hangos a dudája, halk a kipufogója, négy literrel eljár úgy, hogy nem kímélem. Ja, azzal, hogy nem autóval, hanem vele járok munkába lassan két éve, kétszázezer forintot hozott már a konyhára, tehát az árát súlyosan megtermelte.

Március eleje. Ennél nagyobb hóban is a Spacy-vel jártam dolgozni

Nyilván nem nagy ügy kikövetkeztetni, hogy a szerkesztőség nagy része motorosként is alapvetően a motorosok pártján áll. De azért el kell ismerni azt is, hogy - bár mindig mindenki az autósokat tartja hibásnak, sőt hülyének - koránt sincs mindig így.