A BMW R7 annak ellenére, hogy a valaha gyártott egyik legszebb motor, nem kerülhetett sorozatgyártásba, örök prototípus maradt. Zárt lemezváza, préselt acél hídjai, valamint a motorgyártásban először alkalmazott teleszkópos villája rendkívül innovatívnak számított. 1934-ben építették meg Alfred Böning tervei alapján, hogy a BMW technikai fölényét demonstrálják vele.

A harmincas évek art deco stílusirányzata az R7-re is rányomta bélyegét. Öncélú ívek, váltakozó króm- és matt acél felületek, letisztult vonalak teszik meglepő jelenséggé; Böning végleg szakítani akart az elavultnak tartott designnal, ezért a tankot a karosszériába, az olajnyomásmérőt és a kézi sebességváltót pedig egy króm takarólemez alá rejtette. Ilyen elegánsan, az autókéhoz hasonló műszerrel ezelőtt egy gyártó sem próbálkozott.

A rugós ülést felhajtva lehet hozzáférni a kevéske elektronikához. A blokk, a takarólemezek és a kipufogó lendületét a hátsó tengely zárta. Ez az alkatrész tökéletes harmóniában van a sárvédővel és a kipufogóvéggel, jó példájaként az együttműküdő funkcionalitásnak és formának. Még a hátsó lámpák is szoborszerűek, Stop feliratú gravírozás található rajtuk. A kipufogórendszert forradalmi módon az alváz aljára szerelték, ez a megoldást számos mai modellnél visszaköszön.

A Leonhard Ischinger által alkotott 800 cm3–es M205/1 jelzésű blokk újdonságaival tért el a megszokott BMW megoldásoktól. Az R7-ben jelent meg az egy darabból gyártott forgattyústengely. A henger és a hengerfej között szükségtelen a hengerfejtömítés, ami ebben az időben a motorok gyenge pontja volt. A vezérműtengely a forgattyúház alatt található, ami a szelepek jobb elhelyezését engedi meg.

Ezek az újítások a félgömb alakú gyújtókamrával együtt jelentős teljesítménybeli előnyt jelentettek volna a kor többi motorjával szemben. A technikai csemegék közül néhány csak a hatvanasas évek végén került be a szériamodellekbe a BMW /5–ös sorozat révén. Az R7 remek motor volt, előállítása azonban nehéz és költséges, gazdasági okok miatt nem kerülhetett gyártásba. Csupán a gép design-elemei éltek tovább az R17 és R5 típusokon.

A prototípus nem csak egy szoborszerű tanulmány volt, az közúton is tesztelték. A háború közeledtével a BMW fejlesztési iránya megváltozott, és a motort – miután néhány újítását felhasználták – évtizedekre dobozba zárták. A méltatlanul elfeledett gép egészen 2005. júniusáig pihent egy raktárban, ekkor találták meg a nagyon rossz állapotban lévő R7-et. Sok alkatrész megrongálódott vagy elrozsdásodott, ám az egykori BMW Mobile Tradition és mai utódja, a BMW Classic csapata elvégezte az art deco csoda teljes felújítását.

A restaurálásban számos specialista és BMW műhely vett részt. Hans Keckeisen a vázon és a fémelemeken dolgozott, a boxer-specialista Armin Frey a felbecsülhetetlen értékű blokk helyreállítását végezte. Feladatukat megkönnyítette, hogy az archívumban megtalálták a motor eredeti tervrajzait. A blokk elrozsdásodott, számos szükséges alkatrészt későbbi modellekből szereltek át, az egyedi darabokat pedig Frey műhelyében állították elő. A négyfokozatú váltót és az elektromos rendszert muszáj volt újraépíteni. A vasmunka nehézségekbe ütközött, az egyedi sárvédők nagyon rossz állapotban voltak és a helyreállításuk sok időt vett igénybe, de Hans Keckeisen és csapata szenvedélyesen dolgozott az angolhengeren, hogy az R7-et olyan állapotba hozzák, ahogy Alfred Böning a harmincas évek közepén kitolta a müncheni gyárból.

A megtalált és újraépített alkatrészekkel felújított, újrafényezett R7 végre ismét régi fényében ragyog. A prototípus nem csupán egy kiállítási tárgy lesz a BMW Múzeumban, hanem számos motoros eseményen felvonul majd világszerte, például a BMW Motorrad Days-en Garmisch-Partenkirchenben, idén júliusban.

A kölni motorkiállításon személyesen is meggyőződhettünk az art deco motor kivételes arányairól, és arról, hogy milyen jó munkát végeztek a felújítók: hála nekik nem veszett el ez a ritka kincs.

Kedves motorgyártók, önöknél is vannak nagy ládák? Kérem nyissák ki mindet!