Pontonban turkálni? Piha. Steyr-Puch-alkatrészeket homokfúvatni, alapozni, festegetni? Mit képzelsz... Szent Szobrot polírozni végtelen türelemmel? Dehogyis, ugyan már. Mert még a legnyitottabb házasságokban is eljön a pillanat, amikor a faszi egy kicsit nem az újabb numerákkal és a szeretők szinkronizálásával tölti az idejét, hanem szusszan egyet, hazamegy, visz egy csokor virágot a feleségének és megsimogatja hivatalos gyermekeinek feje búbját. Néha törődni kell a hátországgal is.
Nem vagyok csapodár típus, szeretőm nincs, 21 éve ugyanazzal a csajjal vagyok, aki egy ideje mintha már a gyerekeim anyja is lenne. Szerető helyett autókat és motorokat váltok, próbálok ki, hágok meg és küzdök velük idegkimerülésig, a mi nyitott házasságunk Katival úgy néz ki, hogy amíg a vasak lecsapolják az energiáimat, egészen biztosan hűséges leszek.
Azonban gépjármű-hárememben is van kettő, akik nem a promiszkuitást, hanem a stabilitást jelentik. Egyik az utcán álló, napi nyúzást elszenvedő, gyerekeket minden reggel az iskolába, alkatrészeket ide-oda, családot vidékre hurcoló igásló, a Foltos, azaz az 1973-as állólámpás Merci. Ő autónak van, Suzuki Swift helyett. A másik a Honda Spacym, aki az igazi, cselédsorban tartott rabszolganőm, ő főzi az ebédet, cseréli az ágyneműt, takarítja a vécét.
Bizony, a Spacy az a jármű, amelyet úgy vettem 2011 őszén, hogy ennyi pénzért talán majd két hónapig kihúzza, aztán meglátom, mi lesz vele. Aztán - bár a teljes hajtásblokkja már a megvásárlás pillanatában is lötyögött, az eleje sem volt túl masszív, az első fékje mindig is ropogott és alig fogott, az akkuja öreg volt, kicsit nehezen indult hidegen, dobált a kuplungja és már akkor majdnem 60 ezer kilométer volt benne - kicsit tovább húzta, mint a legmerészebb gondolataimban húznia kellett volna.
Még amikor most ősszel szétszedtem, sem volt más baja, mint azok, amikkel megvettem, igaz, azok közül néhány erőteljesebbé, sőt, egyenesen riasztóvá vált. Közben belement bő 11 ezer kilométer; igazából a Spacy kapatott rá masszívan a robogózásra, annyira, hogy ma már komoly elhatározásomba kerül, hogy motorra üljek, stílusosan, mint rendes emberhez illik. Mert egy 250-es robogó igazából szinte mindenre alkalmas, amire meg nem, arra már úgyis inkább autó kell. Városba, vidékre, belátható mennyiségű cuccot elhurcolni, kollégát eldobni haza, leugrani Balatonra este és vissza éjjel, megnézni a nyaraló gyerekeket - erre mindre jó a 250-es. Komplett Ponton hátsó hidat, Ikea-bútort pedig úgyse ezzel viszel, miként a Zsiguli-Fiat 124 összehasonlítót lefotózni is jobb, ha az állólámpás Merciddel mész Pécsre, mert hazafelé, hullafáradtan, a hűvös estében már jól fog esni a nagy fotel, a szélmentesség, a fűtés.
De A Spacy-felújítást nem odázhattam tovább, pedig utálok motort szerelni, az mindig komplikált. Passzentos a hely, csak egyféleképpen fűzheted a dolgokat, mert máshogyan nem működik majd, mindenhez görnyedni kell (nincs motorszerelő állványom, még satupadom se), a fék nem akar lelégtelenedni, a karbi leszereléséhez háromcsuklós ujjak kellenek, a beütött csapágyak az istennek se jönnek ki - tényleg, nem is tudom, hogy autón kellett-e már alkatrészt Dremellel levágnom, motoron viszont számtalanszor.
2014 őszén tehát nyeltem egyet, vettem egy Suzuki kisrobogót, hogy legyen mivel kihúznom a telet. Alig másfél hónapot használtam, közben vettem bele másik benzincsapot, akkut, miegymást, de most egyébként árulom is, mert télire inkább átültem a feleségem Aprilia Sportcityjére, ugyanis az befűt a Tucano Urbano alatt, s hosszú időre leállítottam a Spacyt.
Vagy másfél éve készülök lélekben erre az aktusra, de amikor utoljára kivettem a motorból az akksit, összeszorult a szívem. A Spacy az a járművem ugyanis, amely 150 kilométerenként kért egy tank benzint, 1500 kilométerenként igényelt egy liter olajat (az egész olajcsere elvégezhető bő öt perc alatt), különben semmi. Hajtószíjat és egy-két apróságot is csak azért cseréltem benne vagy másfél éve, mert úgy éreztem - illik.
Másfél éve figyelem az amerikai oldalakat az ebay-en (Európában sokkal kevesebb Spacy-t forgalmaztak, alkatrésze akad itt is, csak nincs választék), a Ponton- és Puch-alkatrészek mellett teszegetem be a figyelőbe a hátsó rugóstagokat, elektromos elosztókat, hátsó felfüggesztés-csuklókat, első munkahengereket s hasonlókat. De a legjobb az lett volna, ha találok egy jó donort, aminek nem kotyog a futóműve, amiben van egy jó kuplung, egy jó szívatópatron, legalább egy jó gumi, néhány egyéb csetresz.
Megnéztem egy rakás 250-es Spacyt a jelölt idő alatt, mind, de mind lógott hátul, úgy, hogy a tulajok gyakran nem is tudtak a hibáról. A klasszikus "mit vársz tőle, hiszen öreg" problémakör, amikor hibafelmérés és karbantartás helyett az anyagilag és fáradságilag kétségtelenül célravezetőbb struccpolitikát folytatjuk. Én viszont gyűlölöm a szarul működő műszaki tárgyakat, nekem az roncs, még ha tud is menni, van is rajta vizsga. Ha már felgyűröm az ingujjamat, én egy jó Spacyt akartam. És csakis Spacyt, mert jó vezetni, mert jól ülök rajta, mert kellemes a hangja, mert szeretem a rugózását, az önműködően kikapcsoló indexét, a pici méretét, a hűségességét, a kreténségét - hogy nem jön velem szembe másik.
Végül, amikor már a Suzuki Gemmával jártam vagy egy hónapja, és már készültem Amerikából megrendelni az alkatrészeket, felbukkant egy rendszámos, vizsgás, ütött-kopott Spacy a hasznaltautón, olcsón. Aznap este ott voltam, ismertem a tulajt, egy börzén én adtam el neki a CB125-ös, kéthengeres Hondámat vagy tizenöt évvel ezelőtt, emlékeztünk egymásra. Csoda történt. Bár a motor szörnyen nézett ki, ragasztott idomokkal, háztartási gumilapból vágott lábdeszka-gumikkal, teljes légszűrőház-hiánnyal, bizarr módon minden jónak tűnt rajta, ami az enyémen rossz volt. Nem lógott sem az eleje, sem a hátulja, finoman húzott álló helyzetből, rángatás nélkül, pöccre indult - a mindenit. Elvittem, alku nélkül, azzal a tervvel, hogy csinálok egy jó és egy rossz Spacyt, utóbbit nyomott áron áruba bocsátom, a különbözet pedig az enyémnek a rendbe tételi díja, ami még mindig sokkal kevesebb, mintha Amerikából szerzem be a cuccokat. Ha pedig elakadok az egyikkel, mindig tudok puskázni a másikról.
Így legyen ötösöm a lottón.
Pillanatok alatt ledobáltam a ruháját, szerencsére ezek a régi Hondák jól szerelhetők, mindennek masszív, behegesztett anyája van, itt nem divat az önmetsző csavaros technika. Ha már, akkor a másik Spacyt - nevezzük innentől donornak - szintén lehéjaztam. Két csinos kupac gyűlt össze alaktalan és koszos műanyagdarabokból, illetve kaptam két ágas-bogas csontvázat. Hű, nem szép látvány egyik se, másik se.
Tudtam én előre, hogy egy viszonylag zúzós munkahely és két gyerek között, pláne karácsony táján nem a Spacy-szerelés lesz az, amivel fekszem-kelek, ezért csak januárban jutottam el oda, hogy a saját Spacymet némi Brigéciol és erős slagozás segítségével szerelhetővé takarítsam. Látják, így már mindjárt jobb, csodás rat-robogó alap született.
Addigra felmértem a hátsó rugóstagok állapotát (kuka), lecsavartam a kipufogót (szerencsére jól tartja magát, pedig ez az, ami állítólag minden Spacyn elrohad), úgy már hozzáfértem a jobb oldali, kiegészítő hátsó lengőkarhoz (ennek a csapágyából tényleg kihullottak a golyók, nahát).
Jöhetett az, amitől féltem. Ki kellett vennem a teljes hajtástömböt, hogy hozzáférjek azokhoz a szemét perselyekhez. Csak tájékoztatásul megjegyzem: ekkortájt már közel két centit mozgott ide-oda a kerék a hátsó szélénél, az első csak fél centit, de együtt, pláne a hatástalan hátsó lengéscsillapítókkal, pláne a Róbert Károly körút hosszanti bordáin, olykor átlóban sávot váltva borzasztó érdekes rodeót adott ki a nyeregben. Az autósok csak néztek!
Víz leereszt, ezer vezeték, cső (itt van kartergáz-lecsapató rendszer, vizes karburátorfűtés is, komplikáltabb ez a motor, mint az autóim), bovden leműtése után kihúztam a tengelyt, és a földön volt a hajtás. Ilyen kis nő hogy tud ekkora babát szülni - jutott eszembe a hasonlat a blokk láttán. Valahogy képtelen voltam elképzelni, hogy ez az idomtalan vasdarab mind ott szokott lenni a fenekem alatt, amikor motorozok. Ja persze, a tank meg papírvékonyságú, azért fér el.
A donorból már ki se fűztem, csak a legszükségesebb drótokat, épp csak annyira húztam el a tömböt, hogy ki tudjam venni a hátsó csuklót - még mondja valaki, hogy nem gyakorlat teszi a mestert. Nézem a csuklóban a hosszú csavarokat, ezek nem mozognak. Vizsgálom a csapokat az egyikből, nézem a másikét - hát ezek nem túl kopottak. Ellenben a perselyek az enyém blokkjában - aha, ott a kulcsa a lötyögésnek.
Egy pontosan illeszkedő dugófejjel kipüföltem ezeket a blokkokból, összecseréltem őket. Persze a püföléstől zömült a széleken az anyag, tudom, az ilyet ki szokás hajtani, nem ütni, de vehettem volna hosszú csavarszárat, pontosan illeszkedő alátéteket, aztán a végén úgyis megpüföltem volna. Egyszerűbb volt így, nem restaurálni akarom a motort. A széleken beszűkült perselyeken azonban nem tudtam áttolni a csapokat. Sebaj, Simon Lacitól kaptam a klubon csodás, állítható dörzsárat, s több menetben, lassan, óvatosan tágítva az átmérőt, hozzápasszintottam az alkatrészeket egymáshoz, csodás lett, becuppant mind a két oldalon, vastagon bezsíroztam mindent (a csapokon van zsírvályú is, hogy legyen évekre elég anyag), összeraktam a csuklót. A legnagyobb hiba kipipálva, bár pillanatra elgondolkoztam azon, hogy beletegyek egy-egy zsírzógombot az öntvénybe. Igazából - lustaságból hanyagoltam.
A másik Spacy csapjai bezzeg dörzsárazás nélkül összementek, lötyögnek most vígan. Bálint fiamat segítségül hívva betettem a blokkot először a donorba - hogy ne feszüljenek tovább a kábelei, mellesleg gyakoroljak is egy jót. A másiknál már olajozottan - sőt, szinte zsírozottan - csusszant be a hideg vas, öt perc alatt már bent is fickándozott a helyén. Szigorúan egyetlen dimenzió mentén a korábbi kettő és fél helyett, csak jegyzem meg halkan.
Jöttek a kerekek. Volt összesen két, szinte tökéletes külső és két, a levegő benntartására viszonylagos hatékonysággal képes belső gumim. Sajnos ezeket a tulajdonságokat a Jóisten a lehető legnagyobb entrópia elvét követve osztotta szét a négy felni, négy belső, négy külső viszonylatában, ezért mehettem gumishoz. 10-es kereket a közelben csak a Szentmihályi úti gumisnál cserélnek, viszont legalább nem drágán és nem lassan, egy óra múlva már kezemben volt a fasza kombináció - két, minden tekintetben használhatatlan kerék és két, minden tekintetben kiváló. Már csak a féktárcsát kellett áttennem a donor robogó, most már pocsék kerekéről a sajátomért, mert míg az én régimben mély volt a vályú, a vett Spacyn viszont kvázi vadonatúj volt a tárcsa.
Néhány napos pihenő következett, családi élet, munka, miegymás, ismerik, majd újabb szusszanás és a tavalyról maradt szabadságom egy részének beáldozásával újabb csodás, magányos csütörtöki óráknak néztem elé a garázsban. Pár óra alatt kibányásztam minden használhatót a donor Spacy első futóművéből, s a helyére beműtöttem a sajátom romjait - még mindig nem győztem csodálkozni, hogy a sors mennyi használható alkatrészt vetett elém egyetlen dirib-darabra törött gúnyájú, öreg, olcsó robogó formájában.
Az első féknél csak tovább ámultam. Legutóbb a saját Spacymen azért nem cseréltem betéteket, mert képtelen voltam kitekerni a berohadt tüskéket, amik azokat bent tartják. Ennél a donornál jöttem rá, hol volt a bibi: gyárilag az imbuszos végeken van még egy-egy, szintén imbuszkulccsal rögzített dugó, ami nem engedte bejutni a párát, a sót. Hát az enyémbe belement. Így a kopott fékbetétes szettet megkapta a másik Spacy, az enyémre felugrott a szuperül szerelhető másik.
Ebben mellesleg volt már egy fél új garnitúra fékbetét, a másik fele azért nem, mert túl vastag volt a betét, s egyszerűen nem fért el, de azt a pofát is megkaptam. Sebaj, befogtam satuba, lehúztam belőle pár millimétert, szépen összecsusszant az egész, estére már volt hátsó futóművem, első futóművem, beállított első és hátsó fékem. Újabb pár hét melóval, pár nap a hétvégén a csecsszopókkal, melynek érdemi része nálunk mostanában abban merül ki, hogy két órát könyörgünk, hogy kapcsolják már ki a tabletet/telefont/wiit/számítógépet/mesét, és társasozzunk egyet, mire egyáltalán felemelik a fejüket. Két óra könyörgés, két óra társasozás, végül is, nem rossz arány egy tíz- és egy tizenkét éves fiúgyermekkel - csoda, hogy a sűrű programjukban ennyi időt is szánnak ránk akár.
Szóval hetekkel később megint nekiültem, ezúttal a hajtásnak. Az én Spacymben már kockásodtak a (gyári, eredeti) görgők, a donorban vadiúj, feketék voltak bent, a szíjtárcsa is simább volt, nem csoda, hogy szebben működött benne a hajtás. Minden repült át az enyémbe, jöhetett a kuplung is. Ha akadt mélypontja a Spacy-projektnek, hát ez volt az.
Egy teljes délutánom és estém ráment arra, hogy leműtsem a kuplungfedelet az enyémről. A donort már szerelték, más anya is volt rajta, arra némi morfondírozás után rátettem a légkulcsot, és hatodik kattogtatásra le is jött. Viszont az én régim... Itt ugye, az a probléma, hogy nincs mivel megfogni a külső dobot az elfordulás ellen, egyszerűen nem tudsz erőt kifejteni. Persze, ha átdugsz egy rudat a hátsó kerék küllői között, az megfogja, de van közben egy fogaskerék-áttétel, ami sokat enged. Márpedig minél rugalmasabban fogsz le valamit, ami erővel meg van húzva, annál kisebb az esélyed, hogy meg is mozdul. És a küllőakasztós módszernél nem tudok hirtelen jobbat.
Addig küzdöttem vele, mígnem teljesen elnyaltam az anyát, pedig baromi sokat melegítettem pörzsölővel, ütöttem is vésővel, mert a hirtelen erőhatás+hőközlés csodákra képes ilyen helyzetekben. Semmi. Végül elővettem a corás (ó, drága Cora, amikor még voltál, és a helyedbe lépő Auchanhoz még nem autópályadíjért kellett kijárnunk Fótra...) Dremel-utánzatomat, nekiestem. Elbíbelődtem vagy másfél órát, de a Honda-anya nem engedett.
Ilyenkor folyamodok Karesz-módszerhez, az mindig beválik. Ordítok, a magyar szitokszótár aljáról előkaparom a legzaftosabb, odakozmált szóvirágokat, durva eszközt veszek elő véreres szemmel, sziklaszilárd kézzel lesújtok. Nem menekülsz te gané - hm, ez már elég kareszosan hangzott. A durva eszköz jelen esetben a sikító, népies nevén flex volt, amit Grétsy László kizárólag sarokcsiszolóként hajlandó a kezébe venni egy-egy rozsdaporos estén. Szemüveget toltam, felzúgott a tizenegynéhányezres rpm, mélyedtem bele. Három perc alatt miszlikre szabdaltam az anyát, mint Dobó István seregei a törököt Egernél, megmentettem a várost. Vésőt köszörültem, kalapács ficcent, hüvelykujj kékült, fájdalmas ordításom diadalüvöltésbe torzult, amikor megmoccant az anya alig felismerhető maradéka. Lejött, kezemben volt a kuplung, lüktető hüvelykem hátán megmenekült a haza.
Innen már gyerekjáték volt összerakni a hajtást. Szomorúan konstatáltam, hogy a tavalyelőtt vett, bő másfél évet futott Athana hajtószíj fogai között megjelentek a repedések. Így került át a szinte vadonatúj, gyönyörű Dayco szíj, remélem, ez kicsit többet bír majd.
Ha már, akkor a karburátornak is nekiestem. Mindenképpen szükség volt erre, mert meg akartam vizsgálni közelről a villannyal fűtött szívatópatront, ami általában elég gyenge pontja a karbis japán robogóknak, a Spacynek pedig a fórumozók szerint különösen az. Van rá egy módszer, hogy megmérd - amikor csináltam, tudtam az adatokat is, most nem akarom előtúrni, mélyen voltak benne az internet nevű dobozban: megméred a szívatópatron teljes hosszát, ráakasztasz 12 voltot a kapcsokra, vársz öt percet, újra méred a hosszt, majd kivonod a kettőt egymásból. Ha ez nemtomhány milliméter, akkor jó. Ki is jött a mindig is meglevő indítási problémám: a saját motorom szívatópatronjából alaphelyzetben is nagyon kilógott a fütyi, tehát egyszerűen nem működhetett a szívatójárat.
Kiszedtem az összes fúvókát, letekertem pár szálat egy rézvezetékből, áttakarítottam vele minden lyukat, különös tekintettel a keverőcső furataira, ellenőriztem a tűszelepet, amit elzár az úszó (mivel korszerűen gumivégű, ezért nyilván tökéletesen zárt is), megnéztem a súber gumimembránját, nem szakadt, repedt-e, mert ha igen, fejre áll a karburátor működése.
Összeraktam egy szuper és egy másik, majdnem szuper karbit, felszereltem, egyre inkább motorrá vált a két Spacy. Egy rossz és egy jó motorrá, de igazából még a rossz is egészen menthető, komplett cuccá kezdett összeállni - persze kell neki majd valami elszánt csillagszemű, aki végignyálazza, mint én most az enyémet, de a motorral, az alapvető dolgokkal abban sincs baj, simán lehet belőle jó robogó még.
Egy újabb neuralgikus pont kiáltott megoldás után: a légszűrőháztól a karburátor torkáig vezető szívócső mindig leesett, ezáltal a motor a kinti, szűretlen levegőt szívta be. Ez hallatszott a hangján, ilyenkor mindig jött a be nem tevezett turkálásos kínlódás este a garázsban, hogy valahogy visszategyem, mert a budapesti levegő poros, nem tesz jót a toroknak, még ha az a motoré is.
A kürtőt azért nehéz visszatenni, mert nem fér be mellé az ujjad, csak kintről tudod nyomni a tetejét, majd ha a helyén van, akkor oldalról, egy lukon benyújtva a csavarhúzót (és ha előzetesen pont jó szögbe állítottad a bilincset) meg tudod szorítani. A kürtő passzentosan akar rámenni a karbitorokra, a műanyag gyomor viszont puha, horpad, sose csusszan fel rendesen. Azt a peremet, ami felcsúszik, eddig is megkentem, de most a szokásosnál több zsírt tettem rá körben, végül, is, ha beszívja a motor, majd csak elégeti. És cupp, most olyan mélyre sikerült benyomnom, mint eddig még soha, kéjes sóhaj hagyta el a számat, mint bárkinek hagyná egy ilyen aktus után, gyorsan megszorítottam, most úgy áll, mint a cövek, el lehet vele vontatni az egész robeszt.
Újabb két hét, genfi szalon, Év Autója-nyüzsgés, a gyerekekkel rákaptunk a Hét csoda után a Puerto Ricóra, majd az Isztambulra is, anyámnak is segíteni kellett, rá se néztem hát a motorokra. De múlt hétvégén megint lett egy kis időm. Gyorsan tettem folyadékot az első fékbe, jó sokat pumpáltam, majd bevetettem a Motordoki-módszert: megnyitottam a tartályt, s alulról, a nyereg felől felfelé haladva, hőlégfúvóval melegítettem a rendszert, miközben húzogattam a fékkart. Akkor hát, ez is kész lett.
Kicseréltem végre a szétolvadt sorcsatlakozó mátrixot, amit már egy éve megvettem Amerikából, megszüntettem a patkolást, amit korábban rábuheráltam, megint kapcsolhatóvá vált a lámpám, nem ég folyamatosan. Sajnos a gombot képtelen vagyok leműteni a donor Spacyről - egy elnyalt, iszonyú pici csavar van benne alulról, sehogy nem akar megmoccanni. Ezt lehet, hogy elbuktam, marad a csonk, kapcsolgatni.
Most kedden pedig egy rettentő fontos fázishoz ért a Spacy-tortúra. Vettem egy új akkut (a végtelen sok éves, régi riasztóakku megdöglött), hazamentem munkából, rátoltam a sarukat, elővettem a rég látott slusszkulcsot, fékre léptem, indítógombot nyomtam, és...
Tekert hármat, és pöccröff. Látják, ilyen egy jó Honda, kibelezed, széthajigálod, összedobálod és megy. Imádom.
Még a héten megjönnek az új teleszkópok - valami kínai ötvenes robogóé pont jó bele hosszra, rögzítésre is, csak itt kettő támaszt belőle, nem egy. Elviszem műanyagoshoz a fejidomot is, ha azt visszakapom lefényezve, csak rá kell csavaroznom. Olajcsere, vízfeltöltés, burkolatok vissza - jöhet egy újabb sok-sok éves használat. Kati is visszakaphatja tavaszra a Sportcityt (ahogy eredetileg is terveztem), boldogság, öröm, Spacyke.
