Porlasztóbeállítás az Old Motors műhelyében. A Pannónia mögött egy felújításra váró Riga kukucskál ki

"Piktorkám, azért azt tudnod kell, hogy a Pannónia egy szar motor." - Ez a vészt jósló, sötét, és nyers szókimondásával mellbe taszító mondat annak az embernek a szájából hangzott el, aki Pannónia-buzériám egyik okozója, buzgó támogatója és nem mellesleg az ország egyik legnagyobb és köztiszteletben álló Pannónia guruja.

Nevét akkor sem fogom leírni, ha sistergő lőtlámpát szegeznek T1-esem eredeti fényezésének, nem. Azt viszont elmondom, ami a fekete mondat után jött, mint kormos gőzmozdony mögött a kékre festett vagonok. Sajnos a pontos megfogalmazásra már nem emlékszem – talán az első mondat sokkhatása miatt -, de a lényeg nagyon is megmaradt agytekervényeim információraktárában.

Szóval a Pannóniát nem a minőségéért szeretjük, hanem azért, amit jelent nekünk. A fiatalságunk vagy gyerekkorunk szép emlékeiért, a magyar motorgyártás legendájáért, a kedves formájáért, a szép hangjáért, de semmiképpen sem a minőségéért. Az akkori viszonyok közt, azokkal a gépekkel, anyagokkal, és technológiával képtelenség lett volna olyan minőséget produkálni, mint a hanyatló nyugaton.

A Pannónia tulajdonlás ebből kifolyólag nem virágoskert, hanem kaktusztelepítvény. Ha rossz helyre nyúlsz, nagyon gyorsan megszúrhatod magad.

Attila kezében a rossz gyújtás alaplap, Bubóéban a megmakkant dugattyú

A fájdalmas bökéseket természetesen én sem kerülhettem el, az én végzetemmé az egyhengeres Pannóniák legendásan vacak és elhibázott konstrukciójú váltója vált. Szenvedéseim történetének kezdetét már tavaly novemberben megírtam, sokáig úgy tűnt, olyan zsákutcába kerültem, amiből lehetetlen kitolatni.

Aztán télen eszembe jutott, hogy megkérdezem vinári remete barátomat, azt, akitől korábban az új váltó fogaskerekeket kaptam. Péter hosszú évekig Csepelezett és Pannóniázott, naponta munkába járt és nagyokat túrázott a kehes vasakkal. Ebből kifolyólag a mai napig mikrofilmes robbantott ábraként tárolja fejében a különböző Pannónia típusok alkatrészeit, kívülről fújja a konstrukció allergikus pontjait és a nyavalyákra használatos gyógymódokat. Nem csoda, az útszéli generálok örökre, kitörölhetetlenül beégetik a tudást; ezt mindenki tudja, aki cserélt már egy oldaldobozba tuszkolható szerszámkészlettel lyukas dugattyút éjszaka, egy idegen ország elhagyatott mellékútján.

Nahát, Péter a sorstársait is ismeri, úgyhogy amikor felhívtam, hogy megakadt a projekt, akkor csak szippantott egyet az orrán a friss vinári levegőből, és azt mondta: Neked a Bubóhoz kell elmenned.

Bubó a legkevésbé sem bagoly, de valóban doktor, csak éppen motorokat gyógyít. Van neki rendes polgári neve is, de azt senki nem ismeri, ő Bubóként fogalom a Pannóniások körében. Egy pici, de Pannóniás berkekben etalonként ismert műhely egyik szilárd oszlopa ő, nincs is talán rajta és társán, Kothencz Attilán kívül olyan ember az országban, akinek ujja annyi Pannónia blokkot érintett, mint az övék.

Szóval hozzájuk vittem ki a motort egy havas téli napon, kis listával, melynek az első helyén a gyűlöletes, mindent megkeserítő hiba állt: dobálja a kettest.

Néhány hét múlva csengett a telefon: kész a motorod, jöhetsz érte. Mentem én, repültem, alig vártam hogy ráüljek. Másfél év szenvedés és kísérletezés után végre valami reménysugár csillant, hogy arra használhatom az ásatag, fekete szerkezetet, amire vettem: motorozásra. Amikor megérkeztem Csepelre, bíztató látvány fogadott. Bubó és Attila szépen kicsinosították a T1-est. A vásott lábtartógumik helyett újakat húztak fel, a szigetelőszalag helyett horganyzott fém kábelkötegelővel rögzítették a vezetékeket, kaptam egy új tanksapkát és végre mért a kilométeróra is, a kerék fordulására vidáman lendült meg a sárgásfehér számlapon a fekete mutató.

Vigyorgok és Bubónak is jó a kedve: persze, van kettes!

"Már nem dobálja?" – kérdeztem félve. Dehogy dobálja – felelte Bubó – egy csomót mentem vele, ezzel a kettessel nem lesz bajod.

A hazaút kéjmámor volt. Végre egyszer minden, de tényleg minden működött a motoromon, a kettes pedig olyan bombabiztosan kapcsolódott, mintha a recsegve kalimpáló fogaskerekek soha nem ugrottak volna le a váltótengely rövidre sikerült bordáiról.

Hétvégén felmentem a Dobogókőre, ekkor pottyant az első hajszál a levesbe. A meredekebb emelkedőkön a hármas néha kipattant a helyéről. Próbálgattam, játszottam vele és elég jól be tudtam határolni a jelenséget. Erős kihúzatás vagy meredek emelkedő késztette kapitulációra a hármast, de a gázmarkolatot finoman kezelve el lehetett kerülni a bajt.

Oké, próbáltam magyarázni magamnak. Persze, nem jó ez, de legalább együtt lehet élni vele. Hármasban kevésbé húzatok, ennyi az egész.

Hazafelé már egészen jól kitapasztaltam, hogy mikor kell elváltani, és közben azt próbáltam megideologizálni, hogy az ilyen pici, kezelhető rendellenességek teszik széppé az együttélést egy veterán géppel.

Már pont helyrebillent a lelki egyensúlyom, amikor hazaérkeztem. A kapu előtt megálltam, üresbe tettem a váltót és a motor lefulladt. Nem csak leállt egyszerűen, hanem csúnyán, bajt ígérően, betegen hörögve lefulladt.

A halott dugó és a rossz gyújtás alaplap

Elkezdtem rugdosni, nem indult be.

A pulzusom megemelkedett. Na te átkozott, vén dög, mivel őrjítesz meg újra? Betoltam, füstölve elindult, de valamiért – ahogy régen mondták – nehezen vette a túrát.

Ötszáz méterre jutottam otthontól, amikor egy fémeset csattanva leállt. Berántottam a kuplungot – hátha megragadt a dugattyú – és leálltam. Berúgóval óvatosan átforgattam – nem volt megszorulva. Aztán elkezdtem rugdosni és tolni, de soha többé nem indult be. Megpróbáltam mázlinak felfogni, hiszen milyen nagy baj lett volna, ha a Dobogókőn adja be a kulcsot, de nem igazán sikerült pozitívba fordítani a hangulatomat. Úgy éreztem magam, mint Bagaméri, a fagylaltos, fejemet ingatva csak azt ismételgettem: meg vagyok átkozva.

A garázsban megnéztem az alap dolgokat. Benzin volt, de a szikra nagyon gyengécskének tűnt és a lendkereket könnyedén át tudtam forgatni, de ezen valahogy túlugrottam.

Bubó pár nap múlva eljött és gyújtásgondokat diagnosztizált. A megszakító be volt égve, és a gyújtás alaplapról is kiderült, hogy berhelték. Azt beszéltük meg, hogy készít egy új, tökéletes alaplapot, elhozza hozzám és indítunk. Aztán szerencsére inkább úgy döntöttem, hogy beviszem hozzájuk a motort, mégiscsak a műhelyben ott van minden szerszám, meg ami kell. Bizony, kezdtem hozzászokni Pannóniám primadonnaságához, és óvatosságom nagyon is megalapozottnak bizonyult. Röviddel később – éppen külföldön voltam – Bubó neve villogott telefonom kopott kijelzőjén. A hangja nem volt túl vidám: Megcsináltam a gyújtást, de a motorod még mindig nem indul. Rugdaltuk, próbálkoztunk, de semmi. Le kell vennünk a hengert, jó?

Vegyétek, mondtam, és valami furcsa megkönnyebbülésfélét éreztem. Úgy látszik ennek a motornak ez a karmája, hogy mindenét ki kell cserélni, mindenéhez hozzá kell nyúlni, egyetlen csavarját sem lehet érintetlenül hagyni. Kívánja a gondoskodást. Talán negyven évig semmi baja sem volt, csak ment, sosem látott szerelőt, és most öregen jött rá, hogy kimaradt valami az életéből, amit be kell pótolni.

Nem színezem túl a történetet: nem véletlenül fordult át olyan könnyen a főtengely a végzetes leállás után; az avítt dugattyúnak semmi kompressziója nem volt, sőt, az alsó gyűrűje is leszakadt. A dugó egyébként valami korabeli kisipari vacak volt, nem eredeti. Úgyhogy új, fúrt henger és dugattyú került a blokkba, amivel azonnal beindult és gyönyörű lett a hangja.

Elkezdtem a bejáratást. Rögtön az első húsz kilométer után meg is ragadt egy kicsit, ijedten hazarohantam és kikerestem a Pannónia motorkerékpárok kezelése és javítása című könyvemből a bejáratásra vonatkozó részt, ami sok olyan régi emléket elevenített fel, amit már rég mélyre temettem tudatom legfélreesőbb bugyraiban.

104-et mutat az új óra. Itt szakadt el a spirál. Azóta már nyolcszáz fölött mutat a számláló

Nagy melegben nem járatunk – ez pont akkor történt, amikor hőségriadót adtak ki Magyarországon. Erős emelkedőket kerüljük – aha, tényleg nem a Dobogókő felé kellett volna megint indulnom. Tartsuk be a következő sebességhatárokat:

I: 20 km/h

II: 30 km/h

III: 45 km/h

IV: 60 km/h 

Én addig azt hittem, hogy lassan és kíméletesen terhelve végzem a bejáratást, de a megadott sebességhatárokhoz alkalmazkodva rájöttem, hogy alaposan túlterheltem a primadonnát. Ettől kezdve viszont guruló forgalmi akadállyá váltam. Gyorsulásom a csigáéhoz konvergált, végsebességem még a robogósokat is előzésre késztette. A hűvösebb levegő miatt csak napnyugtakor keltem útra, mint a denevérek, kínosan ügyelve arra, hogy betartsam a könyvben előírt szabályokat.

Ez a két vidám fickó az Old Motors. Köztük a Pannóniám, a bajkeverő

Innentől már csak egy kisebb ragadásom volt – persze emelkedőn – egyébként gyönyörűen futott az egyhengeres. Így volt időm azt is észrevenni, hogy az új tanksapka ellenére még mindig folyik a tank, az első fékdobom inkább tojásra, mint körre hasonlít és Bubónak teljesen igaza volt, amikor azt mondta, hogy a hátsó lengéscsillapítók felújításra szorulnak.

Közben a kilométeróra spirálja is feladta, persze úgy, hogy amikor hazamentem még működött, de a következő elindulásnál már nem mozdult a mutató. Én már csak kacagok ezen, mert végre tudok motorozni vele, igaz, hármasban óvatosan húzom. És a tankon is megtaláltam a léket, de arról már csak legközelebb mesélek, mert külön sztori az, megér egy misét.

Egy szó mint száz, bozótharcot vívok, de szépen lassan haladok előre. Ahogy Bubó mondta: meglátod, egyszer csak összeáll majd az egész és nagyon jó lesz. Na, ezt a pillanatot várom.

De nagyon.

Szeptember 19-én lesz a hatodik Old Motors TT pilisi futama. Remélem a Pannóniával leszek ott