Igen, mégsem vagyok teljesen hülye, nem képzelgek letűnt korok gépeiről. Pár hónapja a sörözőben szóba kerültek a szörnyűséges kétütemű versenymotorok, akkor próbáltam elmagyarázni a srácoknak, hogy olvastam valami régi angol dögről, amit a világverő német versenymotorok ellen készítettek. Próbáltak meggyőzni, hogy csak a Scott lehetett az, de tudtam, hogy nem, az más tészta.

Tegnap véletlenül rábukkantam: a kőkemény kétütemű, négyhengeres bokszer 1942 és 45 között versenyzett. A Jones nem ettől volt igazán durva: hogy legyen elég kraft, kompresszorral bolondították meg. A tervező Dennis Jones magáról nevezte el, de Bill Lomas hajtotta – a későbbi világbajnok igazán szerette a szörnyeket, hisz pár év múlva a Moto Guzzi V8-asra is ő ült fel.

Az 53x56 furat-löket arányú 496 köbcentis gép kerekét kardántengely hajtotta. A csodálatos motor most eladó: január elsején felkerült a Vintage Bike listájára. Az ár 70 ezer font, vagyis 25,6 millió forint – ez ugyan rengeteg, de az egy példányban létező versenymotorért a gyűjtők simán megadnak ennyit.

Hallgassák meg, hogy szól, borzongjanak, álmodozzanak – ez a világ már örökre véget ért, a magányos zsenik ideje lejárt. A Jones is 71 éves motor lett, elképzelhetetlenül öreg és felfoghatatlanul csodálatos tárgy.

Oké, oké, magamnak sem szeretném azt hazudni, hogy az ilyen milyen praktikus, de voltak olyan évek, volt olyan szellős közlekedés, hogy egy oldalkocsiként felszerelt tisztítókefe jól szolgálhatta a köztisztaságot.

A francia gépet nem tudtuk beazonosítani, aki empirikus bizonyítékokkal alátámasztva elárulja nekünk, hogy mi ez, a motoros Walhallába jut. Bevallom, örülnék, ha lenne egy ilyenem, önszorgalomból szívesen végigpucolnám az utak szélét – vagy oda sem férnék az egymás fenekében parkoló autóktól?

Egy képet viszont bónusz jelleggel megosztanék: ma már az ilyen szállítás elképzelhetetlen. A Rudge mellé rögzített kenu egyrészt személyszállításra is alkalmas, másrészt a vízparton csak le kell oldani, kezdődhet az evezés.

Gyanítom, a mai utakon az elejét, hátulját letépné valami türelmetlen autós – igaz, a rendőr is letépné a fejünk, ha ezzel gurulnánk el hazánk csalogató folyói felé. Kár.

A bolhapiacozás az egyik legjobb móka. Az ember ballag a standok és a földre terített pokrócok között, a sok vacak között próbálja kiszúrni az izgalmas, értékes vagy hasznos dolgokat. Én is fertőzött vagyok: ha tehetem, megyek és a vadászösztöntől hajtva turkálok.

A bolházásra még bécsi lakosként szoktam rá: nincs jobb szombat reggel, mint egy birkakebabos, török kávés reggeli a Naschmarkton – ami talán Európa legjobb kajapiaca –, majd elég átballagni a tér másik felére. Kezdődhet a vadászat!

Idehaza a zalaegerszegi bolhára szoktam elmenni, ha apósoméknál járok. Fűkaszát és láncfűrészt nem keresek, de a régi hangszereket, hifiket és a motoros cuccokat próbálom kiszűrni a kupacokból. Múltkor kis híján elhoztam egy német Framus Camping gitárt, egész jó állapotban volt, a nyaka sem volt íjjá görbülve – ha nem kakilt volna be a kislányom, talán még alkudoztam volna egy darabig, igaz, van már itthon egy Jolana (imádom a szoci a cseh hangszereket) megy egy Craftsman mahagóni stratocaster, de ugye gitárból sosem elég. Az eredeti, sosem használt réz dzsezva 400 forintért így is megcsinálta a napom.

Legutóbb megakadt a szemem egy motoroscsizmán. Kezembe vettem, forgattam, gyönyörködtem benne – muszáj, gondoltam, pont a méretem. Akárhogy nézegettem, nem tudtam olyan kifogást találni, hogy miért ne vegyem meg: látszott, hogy gyakorlatilag új, se a bokánál, se a váltókarnál nincs kopás, a talp is sérülésmentes.

Megalkudtunk. Rövid és kölcsönös nyomasztás után megegyeztünk 2500 forintban, ami egy olasz, újkorában vagyont érő olasz Alpinestars motoros csizmáért erősen baráti ár. Bevallom, imádom a sportcipős dizájnt, a fehér, szürke és piros színeket. Ugyan van egy Hebo triálcsizmám, ami az öltönyt leszámítva mindenhez passzol, sőt, most, a cipzárcsere után a fekete IXS-em is bevetésre vár – ez azonban könnyű, puha és kényelmes, nem lesz gond a gyaloglás sem, ha megállok valahol a géppel.

Nem találtam meg a pontos modellt, de 1985 környékére saccolom a gyártást. Csodálatos, hogy a bőrök milyen jó állapotban vannak, puhák, nem keményedtek el. Meggyőző a varrásuk is – szép és alapos kézműves munka, amelyet még nem Ázsiában, hanem kontinensükön végeztek.

Egyedüli szépséghiba, hogy a boka alatti, valaha gumi Alpinestars felirat elkeményedett és törik kifele. Ezen nem esek kétségbe, hisz itt, a faluban dolgozik egy nyugdíjas cipészmester, akivel már megbeszéltem, hogy kifejti azt a részt és a lyukat alulról fedve színben passzoló bőrrel pótolja. Kaptam csodálatos ápolási tanácsokat is: bízom benne, hogy a spirálmintás túracsizma még kibír néhány évtizedet.

Ehhez nem szívesen fűznénk hozzá semmit, meg ugye, nem is nagyon lehet.

A kép forrása: blog.deathspraycustom.com

Minap már beszámoltunk Roberto Rossi egyik legújabb motorjáról, amely úgy tűnik, nem nagyon képez metszetet a magyar közízléssel – olvasóink inkább kritizálták, mintsem lelkesedtek volna érte.

Most itt egy korábbi építés, amely aktualitást nyert, hisz a decemberben kedves kis videót adtak ki, amelyben főszerepet játszik. Harley-Davidson XL1200 Sportster Stellalpina – szó szerinti fordításban ez az Alpok csillagát jelentené, de az olasz szó a havasi gyopárt takarja. A filmecskét az ismert reklámfilmes, Giorgio Oppici forgatta a gyönyörűséges Lessini-hegységben, Veronától északra.

A nyeregbe Alessandro Viganò, a Wrangler Jeans kreatív igazgatója ült – a saját kampányukban is ezt a hangulatos anyagot használják majd. A motorépítő és a felsőruházattal foglalkozó cég együttműködéses nem újkeletű, hisz korábban már az 1942-es Harley Davidson WR és az HD Shovel alapú XT Interceptor is részt vett a kampányban.

A léghűtéses V2-es szemre nem sokat változott, Rossi pont annyit finomított rajta, hogy az összkép slankabb és elegánsabb legyen. Belevágott a segédvázba, Softail sárhányót tett fel, amire Lucas lámpát csavarozott.

A kipufogó szinte hagyományos, két dobon pöfög a világba, bár a film alapján úgy tűnik, picit hangosabb a gyárinál. Meglepő, hogy átalakított Fat Boy első villát használt – nem gyakori látvány egy Sportsteren. A kormány sem gyári, de nem a cső az izgalmas, hanem a míves egyedi kezelőszervek.

A dizájn előnye, hogy nem hivalkodó: egyszerű, régies gépnek tűnik az amerikai 1200-as. Roberto Rossi egyébként öt darabos szériácskát készít a Stellalpinából – áruk egyenként 22 ezer euró, vagyis 6,5 millió forint. Ez viszont sajnos elég durva.