Mivel autót már jó pár éve vezetek, és igyekszem naprakészen tartani az ismereteimet, így a motoros KRESZ sem okozott nagy problémát. Persze mindig vannak olyan területek, foltok, ahol érdemes és szükséges is ismételni, feleleveníteni a korábban tanultakat, és azért az A-kategóriánál vannak olyan dolgok is, amelyek nem részei az autós tananyagnak. Végül egész jó eredménnyel tudtam levizsgázni elméletből, amit e-learninges tanfolyamon tanultam.

A rutin (vagy ahogy most nevezik, járműkezelés) aztán már tartogatott érdekességeket. Leginkább azért, mert a Yamaha Fazer jóval testesebb gép, mint a saját Simson Starom (ja igen, azt meg össze kellene rakni), vagy éppen az eddig kipróbált robogók. Komolyabb nehézséget ennek ellenére nem okozott a feladatok végrehajtása, de már alig vártam, hogy kiszabaduljak a gyakorlópályáról, és a forgalomban motorozhassak.

A rutin végére eljutottam oda, hogy már nem okozott fájdalmat másfél órányi motorozás az alkaromban – tehát valamivel lazábban ültem már a Yamahán, mint az első órákon. A forgalomban pedig el is kezdtem élvezni az egészet. Természetesen nem a városi közlekedés az, ami igazán meghozza ehhez a kedvet, de eleinte gyér forgalomban gyakoroltunk, aztán szép lassan a hétvégi piacolók és bevásárlók tömegébe is belecsöppentem. Szerencsémre nagyon jó oktatót fogtam ki: ritkán szólt hozzám a rádión, de amikor indokoltnak látta, akkor egyszerűen, könnyen érthetően adta tudtomra, hogy milyen hibát követtem el.

Az órák többségét egyedül teljesítettem, csak az oktató jött mögöttem autójával, így új tapasztalatnak számított az is, amikor előbb egy B125-ös csatlakozott hozzánk MZ-vel, később pedig egy fiatal robogós srác az iskola Malagutijával. Itt rendre az volt a felállás, hogy én mehettem elöl, aztán néhány óra után, amikor már nekik sem volt új a forgalmi vezetés, cseréltünk. Ezt mondjuk kevésbé szerettem, igyekeztem annyira lemaradni, hogy minél kevesebb kétütemű kipufogógázt szívjak be.

 Az országúti vezetést először egészen rövid távon próbáltuk ki, aztán szinte rögtön elmentünk egy hosszabb körre is. Eleinte szokatlan volt 45-50 km/h fölé gyorsítani, 60 körül már olyan érzésem volt, mintha 120-szal tépnék. Aztán az első komolyabb vidéki kör végére már ez is inkább kellemes élmény lett. A vizsgán aztán egy jó hosszú kört mentünk, végül a vizsgabiztos csak annyit mondott: megfelelt, ügyes volt. Na, persze. Az ügyesség nyilván nem itt kezdődik, de a jogsival a zsebben indulhat a tapasztalatszerzés, és mehetek akár vezetéstechnikai órákra is. Ehhez tavaszra kellene valamilyen gép is. Az ésszerű választás talán a Honda CB500 lenne – erről éppen itt ír a Nepperűzőnk. A baj csupán annyi, hogy szerelmes lettem a Ducati Monster hatszázasába.

Jajj, mondtam, amikor először megláttam képen. Valakinek elgurult a gyógyszere? Ez már kissé meredek!

Élőben is nehéz hozzászokni. Nem kicsi motor, párduc ívelése van, nagyon ráfekszik az épített-kusztombájk őrületre.

A Yamaha valami nagyot akart villantani. A blokk a hagyományos XVS 1300-ből ismerős, reménykedtem, hogy ez a Drag Starom egyenesági leszármazottja, de a francokat: itt már hipermodernség van, vízhűtés és a hengerszög is hegyesebb, mint az őskövület Virago-blokkban. Mellékesen a komplett motor a sima XVS 1300-ra egyáltalán nem hasonlít.

Megosztó külső. Sok meglepetést okozott, az erőssége nem az lett, amit vártam, és a gyengéje sem. Teszt hamarosan!

Bár a valódi téli időjárás, a nagy hideg, a jég és a hó még várat magára, a motorosok nagy többsége azért már eltette télire a gépet. Persze lehet még látni olyanokat, akiknek nem csupán hobbi, hanem elsődleges közlekedési eszköz a motorkerékpár, ők örülnek a viszonylag hosszúra nyúlt szezonnak. Vannak azonban olyanok is, akiket a legviszontagságosabb időjárás sem tántorít el, hogy kedvenc hobbijuknak hódoljanak.

Ferrarik, Bentley-k, Lotusok, Porschék, régi és új M-es BMW-k és változatos V8-as izomautók mellett egy szokatlan, alaktalan motorkerékpár is feltűnt az Atlanta elővárosában megrendezett Caffeine and Octane névre keresztelt amerikai Parkoló Parádén.

Az előbb említett kétkerekű rettenet nem más, mint egy Lamborghini V12-es blokk köré épített motorkerékpár – bár valószínűleg motorkerékpárként értelmezni erős túlzás, hiszen tömege és vezethetősége (vezethetetlensége?) miatt az önfeledt kanyarvadászat elérhetetlen álom egy ilyen monstrummal.

Eleve a tizenkét henger miatt rendkívül hosszú lett a motor, nem véletlen, hogy a kormány sem a megszokott helyre került, hanem az ülés és a tank közé, de a szörnyű geometria mellett a futómű és a normál motorokhoz tervezett dupla tárcsafék, és a hozzá tartozó féknyergek hatásfoka is harmatosnak tűnik a bőven négyszáz kiló feletti önsúly határozott megállításához. Arról nem is beszélve, hogy a hat karburátor egy vaskosabb gázadásra szárazra szippantja az összképhez képest aprónak tűnő tankot.

A formaterv is elég messze esik a Dodge Tomahawk dimenzióitól, igaz, nem is egy nagyvállalat irgalmatlan költségen előállított szobráról van szó.

Az elmúlt hétvégén tartották meg az olaszországi Monzában a már hagyományosnak mondható Rally Show-t, amely lényegében egy jó hangulatú, komolyabb téttel nem rendelkező csapatás, neves pilótákkal. Futballnyelven az ilyesmit talán sörmeccsnek is lehet nevezni: a lényeg nem az, hogy ki hányadikként ér célba, hanem az, hogy a versenyzők és a nézők is jól szórakozzanak. Persze ahol mondjuk Robert Kubica rajthoz áll, ott semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy keményen tolják neki a srácok.

A lengyelek egykori Forma-1-es menője be is húzta az első helyet Ford Fiestájával, mögötte pedig Valentino Rossi végzett. A Doktor egész egyszerűen nem tud lassan menni semmivel, bármit is toljanak alá. A Monza Rally Show-n már az elmúlt években is rendre jól szerepelt: a dobogóra rendszerint oda szokott érni, de többször állhatott már annak legfelső fokán is. Legutóbb például tavalyelőtt. Az olasz klasszis persze ezúttal sem bízott semmit a véletlenre, az alábbi videó bizonyítja, hogy nem fogta vissza magát. Hihetetlen, hogy mennyivel szűkebben fordul ellenfelénél, aki aztán ijedtében el is vette a gázt, elkerülve az ütközést.

Kubica és Rossi között végül minimális, alig több mint egy tizedmásodperces különbség döntött. Nézzék csak, hogyan terelgette a Fiestát a két pilóta:

Ezek alapján ismét megerősödött bennem az a gondolat, hogy Valentino Rossi gyors. Nemcsak motorral, hanem bármivel. Persze ez nem egy világbajnoki futam gyorsasági szakasza, de az évek során olyan sztárokat közelített vagy előzött meg, mint Gigi Galli, Sebastien Loeb, vagy éppen Dani Sordo. Korábban élesben is kipróbálhatta magát: 2002-ben Nagy Britanniában egy Peugeot 206 WRC-vel, 2006-ban Új Zélandon egy Subaru volánja mögött, 2008-ban Nag-Britanniában pedig Ford Focusszal. Utóbbi két versenyen egy 11. és egy 12. helyet tudott elérni.

A Ferrari Forma-1-es versenyautóját szintén többször tesztelte már Rossi. 2008-ban Mugellóban például csak néhány tizeddel maradt el Kimi Räikkönen akkori pályacsúcsától. Tavaly pedig egy Nascar-gyakorláson is kiváló időt futott.

Saját felségterületén, a MotoGP-ben összesen kilenc világbajnoki címet tudhat magáénak. Az elsőt még 1997-ben, a 125-ösök közt szerezte egy Apriliával, két év múlva pedig már a 250-eseknél lett aranyérmes. 2001-től jött az egyeduralom a királykategóriában, ahol öt éven át nem talált legyőzőre – háromszor Hondával, kétszer Yamahával nyert. Utóbbi márkának 2008-ban és 2009-ben is hozott egy-egy vébécímet. Bár többször leírták már, mondván túl erősek a fiatalok – elég csak Lorenzo, Pedrosa, Stoner, vagy éppen a regnáló világbajnok Marc Marquez nevét említeni – mindig meg tudott újulni. Ezt mutatja idei ezüstérme is. Folytassa, Doktor úr, mi figyeljük!